KULT
A Rovatból

„Mindannyian millió történet mellett megyünk el” – beszélgetés Totth Benedekkel villamosszínházról, irodalomról és alkotásról

A színház mindent túlél. A színház ezer helyszínen képes megújulni.

Link másolása

Az amfiteátrumtól a kőszínházig, a pajtáktól, kocsmaudvaroktól a pincékig, az illegális lakásokig, a fogolytáboroktól a börtönökig. Miért éppen villamoson ne lehetne színházat játszani? Ez az egyik meglepetése a hét végi Dunapest Fesztiválnak. Az egyik alkotóval, Totth Benedek íróval beszélgettünk.

– A budapesti villamos egyfajta 20. századi történelmi szimbólumnak is tekinthető, a két világháború közti időszaktól az újjáépítésig, 1956-ig és még lehetne sorolni. Másfelől pedig egy villamos közönsége egyfajta mikrotársadalom. Hogyan született meg a villamosszínház ötlete?

– Az ötletgazda Valuska László, a Dunapest, illetve az őszi-tavaszi Margó-fesztivál szervezője volt és úgy tudom, hogy éppen az Ön által is említett koncepciók mentén bontakozott ki az előadás, ami természetesen a Dunához is kötődik, mivel a darabot a 2-es villamoson adják elő.

– Amelynek az útvonala sem akármilyen: „Fehér Ház”, Parlament, Akadémia, Vigadó, Vásárcsarnok…

– A színdarabot a járat menetidejéhez igazítottuk: addig tart, amíg a 2-es megteszi az utat a Jászai tér és a Közvágóhíd között oda-vissza. Szerettük volna megírni a tömegközlekedéssel járók egyik állandó élményét, vagyis, hogy minden nap millió történet mellett megyünk el. Szerzőtársammal, Molnár T. Eszterrel egy ilyen történetet írtunk meg, amit az idő rövidsége és a tér szűke miatt nagyon össze kellett sűríteni. „Négykezes” darabot még nem írtam, végül úgy osztottuk fel a munkát, hogy Eszter megírta az oda utat, én pedig a visszautat. A darab rendezője Ördög Tamás, a Dollár Papa Gyermekei társulat vezetője. A sztoriról annyit árulhatok el, hogy egy kevés szereplős „párkapcsolati túszdráma”.

– A színház hihetetlen helyszíneken találja meg a helyét.

– Nem tudom, volt-e már a világban valahol villamosszínház, de ez a helyszín írói és, gondolom, rendezői meg színészi szempontból is rengeteg kihívással jár. De az ötlet, hogy „kivigyük” a városba a színházat, nagyon működik, ráadásul ez az egész az utazással kap még egy csavart.

-Egy írónak vélhetően rá is áll az agya, hogy utazás közben egy arcból, egy figurából kibontson egy történetet.

– Viszonylag keveset kell a városban közlekednem, mert otthon dolgozom, de ha mégis elindulok, a mindennapi teendők eléggé lekötnek, és így nehezebb elszakadni a hétköznapi helyzetből, és átkapcsolni alkotói „üzemmódba”. Hosszabb utazások közben valahogy könnyebben el tudom engedni magam, és ilyenkor sokszor belelátok mindenféle történeteket más emberekbe. Jó pár éve tanítok egy kreatív írás-kurzuson, ott szoktam azt a feladatot adni a hallgatóknak, hogy amíg beérnek, figyeljék az utazóközönséget, és hozzanak egy jó sztorit. Ritka, hogy üres kézzel jönnek.

Ilyen szempontból a tömegközlekedés valóságos kincsesbánya.

– Ugyanezt szoktam kérni médiaegyetemi tanítványaimtól, akiknek az Örs vezér téri aluljárón kell átjutniuk…

– Ha az ember elég nyitottan áll a dolgokhoz, átengedi magát az ingereknek, akkor bármi megihletheti. Nemrég írtam egy novellát, amit konkrétan egy kapualj ihletett, ahol a falon ki volt téve egy párt logója. Soha nem tudhatjuk, mikor talál meg bennünket egy történet. Néha úgy érzem, hogy csak úgy „kapjuk” őket. Persze ahhoz azért sokat kell dolgozni, hogy egy ötletből kerek történet legyen.

– Ön az elmúlt néhány évben igen nagy figyelmet keltett két regényével, a Holtversennyel és Az utolsó utáni háborúval. Manapság mi lehet az, ami átlépi az olvasók ingerküszöbét?

– Nehéz kérdés, és nem is tudom rá a választ. Az első regényem előtt nem publikáltam semmit, műfordító voltam, ami nagyon más jellegű munka. Rengeteg tanulsággal járt számomra alkotóként. Szóval nekem kimaradt az „irodalmi életbe való bejutás” hagyományos útja: nem jelentek meg írásaim folyóiratokban, nem jártam irodalmi táborokba, még az iskolaújságban sem jelent meg tőlem egy sor sem. Az alkotás, az írás vágyát azonban nem tudtam magamban elnyomni. A Holtverseny megjelenése és fogadtatása tényleg álomszerű, már eleve ott kezdődött, hogy egy olyan tekintélyes kiadónál jelenhetett meg, mint a Magvető. Nagy kockázatot vállaltak ezzel a könyvvel. A kiadó sok elismert kortárs író életművét gondozza, mégis belevágtak egy kamaszokról szóló, meglehetősen durva nyelvezetű regény megjelentetésébe, amelynek az szerzőjét a szűk műfordító szakmán kívül nem ismerte senki. Nem tudom, hogy bárki számított-e arra, hogy ilyen jól fog elsülni ez a dolog.

Az egyik titok talán abban rejlik, hogy magam sem tudtam, mit csinálok.

Bár sokat olvastam, bölcsészkarra jártam, a kortárs magyar irodalomról mégsem volt átfogó képem. Az angol, amerikai irodalmat mindenesetre jobban ismertem, az egyetemen angol szakon végeztem, és a műfordításokat is ebből a nyelvből készítettem. Gyakorlatilag nem tudtam, milyen hagyományokba lépek be, és adott esetben, mit rúgok fel. Erre természetesen nem érdemként tekintek…

– Volt már ilyenre példa a magyar és a világirodalomban is…

– Nem vagyok lázadó alkat, mégis volt egy ilyen „lázadó” gesztus ebben a könyvben. Talán az elmaradt kamaszkori lázadást pótoltam be. Hogy miért működik, igazából nem tudom, én sok esetben már inkább a hibáit látom. Írás közben szinte mindent ösztönösen csináltam, a nyelvezete is így alakult ki. A szándékos polgárpukkasztás távol áll tőlem, nem úgy ültem le írni, hogy „na, majd mindenki kifekszik ettől a könyvtől.” És a visszajelzésekből az derült ki, hogy nemhogy nem akadtak ki tőle, hanem inkább sokféle oldalról próbálták megközelíteni: létezik-e ilyen nyelv, tényleg ilyenek a mai fiatalok? Közben nekem nem volt más célom, csak el akartam mondani egy történetet, és hát így sikerült. Talán az őszintesége hatott, hogy nem akartam „megfelelni” senkinek és semminek. Az ember annyifelé igazodik, alkalmazkodik az életben, az írást ezért próbálom meghagyni olyan területnek, ahol teljesen szabad lehetek.

– Az utolsó utáni háború viszont bizonyos fokig köthető műfordítói munkájához, hiszen ültetett át magyarra több „sötét utópiát”, mint például Aldous Huxley Szép új világát, vagy Cormac McCarthy Az út című regényét.

– Ezzel a könyvvel szerettem volna megmutatni, hogy tudok másképpen is írni, nagyon más témában. Fontos lépcsőnek tartom, és egy pillanatig sem bántam, hogy ezt a történetet írtam meg, és így. Nagyon sokat tanultam belőle, talán többet is, mint a Holtversenyből, bizonyos értelemben úgy érzem, jobb is lett. De azért elég kritikus vagyok önmagammal szemben, és most már úgy látom, hogy hiába álltam hozzá ehhez a regényhez sokkal tudatosabban, mégsem azokon a dolgokon agyaltam, amiken igazán kellett volna. Majd a harmadik könyvnél kiderül, hogy jól látom-e a helyzetet. Most megint új módszerrel dolgozom.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy a félelmeit írta meg benne. Nem lehet, hogy sokkal sötétebbnek, félelmetesebbnek látjuk a világot, mint amilyen valójában a médiaglobalizáció miatt?

– Utólag belegondolva ez a Holtversenyre is igaz. Akkoriban az időm nagy részét egy alagsori helyiségben töltöttem, a külvilággal főleg az interneten keresztül „találkoztam”, ez a kép pedig nagyon torz lehet. Amikor az ember ennyire elzárkózik, akkor minden ingert nagyon intenzíven él meg. Hihetetlenül rám tudtak ülni például a bűntényekről szóló hírek. Azóta sokat változott a helyzetem, kevesebbet fordítok, sokkal több emberrel találkozom. „Barátságosabb” is lett a világ, hiába maradt minden ugyanúgy. Ezt a nyomasztó érzést is bele akartam írni a könyvbe, bár nem tudom, hogy éppen azoktól a dolgoktól rettegünk-e, amiktől kellene. A történelem furcsa csavarja például az atomfenyegetettség, amely a hidegháború óta nem volt ennyire valós, mint Észak-Korea és az USA összefeszülésekor. Aztán persze az is egy jó kérdés, hogy mennyire volt „valós” ez a veszély.

Ebben a posztfaktuális médiatérben gyakorlatilag bármit ki lehet mondani következmények nélkül.

A regény amúgy egy alternatív történelmi fikció, amely eredetileg ’56-ból indult ki. Akkor kétpólusú világban éltek az emberek, most mintha megint ugyanott tartanánk, csak az egész sokkal kaotikusabb. És itt megint fel kell tenni a kérdést, hogy a hozzánk eljutó információkból mi igaz, minek mennyi a valóságalapja.

– Létezik-e még a 21. században az írástudók felelőssége?

– Amíg műfordítóként dolgoztam, elég kényelmes volt a helyzetem ebből a szempontból, amúgy sem vagyok tipikus „megmondóember”. De még most sem érzem elég felkészültnek arra, hogy az irodalom vagy a kultúra „nagy” kérdéseire kész válaszokat adjak, a napi politikáról nem is beszélve. Nem véletlenül választottam a fikciót és nem a publicisztikát. A fikciót használva valahogy pontosabban tudom megírni félelmeimet, és akkor is könnyebb ebben a fiktív keretben gondolkodni, amikor a személyes problémáim átfedésbe kerülnek társadalmi vagy kultúrpolitikai kérdésekkel. Az Élet és Irodalom tárcarovatának novelláiban sem direktben reflektálok bizonyos eseményekre, de mindig van egy erős közéleti áthallás a sztorikban. Nem kell a napi kultúrpolitikai sárdobálás szintjére lemenni. Nagyon sok energiát vesz el az embertől, ha ezek a dolgok áthatják az életét. Engem sem hagynak hidegen ezek az események, néha személyes érintettség okán sem, van véleményem, de úgy vagyok vele, hogy ezek akkor is mulandó dolgok.

– E tárcanovellákban a legabszurdabb helyzeteket is elfogadjuk valóságnak. Nem ütközünk meg azon, hogy egy asszony hét éve kizárta magát az erkélyre és azóta ott él…

– Az egyik kedvenc regényíróm, Mario Vargas Llosa beszél A levelek egy ifjú regényíróhoz című esszégyűjteményében az „elhitető erőről”. Meg kell találni a nyelvet, amin úgy tudunk mesélni, hogy az olvasó „higgyen” nekünk. És ezt a nyelvet minden történethez meg kell találni.

– Már készül a harmadik regénye.

– Igen, lassan kezd összeállni a történetvázlat, és elkészült már jó néhány fejezet is. Több regénytervem is volt, de néhány hónapja rájöttem, hogy ezek közül három igazából együtt is működik. Illetve, hogy a három, időben egymástól távol álló esemény, valójában egy történet, ugyanannak a nőnek a története.

Annyira komolyan veszem ezt a vázlatírást, hogy – életemben először – excel-táblázatot készítettem a regényhez, pedig régen táblázat-fóbiám volt.

Az egyik munkahelyemen mindig rosszul voltam, amikor excelben kellett dolgoznom, de aztán kiderült, hogy nagyon kreatívan is lehet használni ezt a programot. Az első két regényemre rengeteg visszajelzést kaptam, és ha valaki megtisztelt azzal, hogy többet állított annál, hogy ez egy „sz.r könyv”, akkor igyekeztem végiggondolni és megérteni a kritikát. Többnyire a karakter- és cselekmény-építés terén érzek még sok fejlődési lehetőséget. Az utóbbi időben próbálkoztam más műfajokkal is, de alapvetően regényírónak tekintem magam, és úgy érzem, hogy ebben a műfajban is bőven van még lehetőség fejlődni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Tordy Géza a halála előtt intézetbe akart költözni, memóriazavarai miatt hagyott fel a színészettel
Ezt mondta el barátja, a Jászai-díjas Körtvélyessy Zsolt. Két hónappal halála előtt találkozott utoljára a művésszel.
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. április 30.


Link másolása

Május 1-jén ünnepelné a 86. születésnapját Tordy Géza. Halála előtt tíz évvel már visszavonult a színpadtól, az okokról azonban soha nem beszélt. Most az egyik legjobb barátja, Körtvélyessy Zsolt árulta el a Blikknek, hogy a Nemzet Színésze a memóriazavarai miatt kényszerült felhagyni a munkával, majd elvonulni a nyilvánosság elől.

„Géza volt az egyik legjobb és legrégebbi barátom, hetven éve ismertük egymást. Nagyon megrázott a távozása. Szegény az évek során egyre több betegséggel küzdött. Bár egyedül élt, sokat volt kórházban, és szó volt arról is, hogy állandó jelleggel bevonul egy intézetbe, mert nem akar senki terhére lenni.”

– mondta Körtvélyessy. Úgy látta, Tordy elszánt volt elhatározásában, arra azonban már nem került sor. A színművész úgy emlékszik, az egészségügyi problémák közül Tordyt leginkább memóriazavara viselte meg, emiatt hagyta abba a színészetet is.

Nagyjából tíz évvel ezelőtt kényszerült a visszavonulásra, mert a memóriaproblémái miatt már nem tudta megtanulni a szöveget.

Ez nagyon megviselte, és a korábban mókamesterként ismert Gézából zárkózott, megkeseredett embert lett.

Ez volt az oka annak is, hogy ennyire kizárt az életéből mindenfajta szereplést. Ő egy nagyon elkötelezett színész volt, aki szinte mindent képes volt alárendelni a munkájának, és nagy törést okozott, hogy ennek vége. Emlékszem, bár a Hadik-filmben mind a kettőnknek csak egy kis szerepe volt, azt mennyire élvezte.” – mondta Körtvélyessy. A Jászai-díjas színész rendszeresen tartotta a kapcsolatot Tordyval. Két hónappal a halála előtt találkoztak is. „Szerveztük már a következőt, valami közös főzést, ami már nem jöhetett létre”. – zárta gondolatait Körtvélyessy Zsolt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Itt a magyar Harry Potter: gulyással, hagyományos reggelivel, metróval és egy sikeretlen vizsga utáni búfelejtővel
Hári Gábor egy családi étkezésben megfáradva döntött úgy, hogy elkészíti a kultikus figurák magyar verzióját. A mesterséges intelligencia segítségével kerültek a szereplők kocsmába, pályaudvarra, lakótelepre...

Link másolása

Harry Potterből sosem elég. A könyvek és filmek, a különféle játékok után a mesterséges intelligencia segítségével most Magyarországra érkeztek a szereplők.

A kalandról különleges képeket osztott meg a Facebook-on Hári Gábor. Az alkotó elmesélte a Szeretlek Magyarországnak, hogyan született az ötlet, hogy magyar környezetbe helyezze a varázsló-tanoncok világát.

"Az inspirációm onnan jött, hogy külföldön élek, és a családom látogatóba jött nemrég. Magyar ételeket ettünk, elég tetemes mennyiségben. Egy ponton, amikor már kifáradtam az evésben, leültem a YouTube elé és eszembe jutott a "nemzeti Harry Potteres" mesterséges intelligencia mémformátum. Magyar verziót még nem láttam belöle, ezért úgy döntöttem elkészítem én".

A képeket pedig megosztotta ITT. És az alkotásokhoz némi magyarázatot is adott.

"Hágrid" gulyást főzött a harmadik ebédjére
"Dámböldór" a méreggel, ami miatt kirúgták
"Sznép" a megvakulása előtt
"MekGonagál" hagyományos magyar reggelivel
"Heri, Ron és Hermióne" egy sikertelen vizsga után, iskolai egyenruhában
"Dobbi" túl sokat szívott, most a pályaudvaron lakik
"Voldemort", aki rossz hírekkel szórakoztat

A képeket Hári Gábor engedélyével közöltük.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Bárcsak egy sima iskolába járhattam volna!” – Zendaya a gyerekkori sztársággal járó szorongásairól mesélt
Zendaya jelenleg a Z-generáció legnagyobb sztárja, aki már tinédzserként példakép volt kortársai számára, hiszen óriási sikerrel énekelt, táncol, színészkedett, producerkedett, sőt, könyvet is írt. A sztársághoz vezető út azonban egyáltalán nem volt könnyű a számára.

Link másolása

Zendaya nem a showbizniszből érkező szülők gyermeke (tanárként dolgoztak mindketten), vegyes etnikumú előadóként szintén nem nyílt meg előtte rögtön minden ajtó, a tehetsége azonban végül teret nyert. A most 27 éves színésznő egyébként többször is megnyílt a stresszről és a szorongásáról, amit azért érzett gyerekszínészként, mert folyamatosan teljesítenie kell, hiszen attól félt, hogy ha nem hozza ki magából a maximumot, az emberek elveszítik az érdeklődésüket iránta.

A kétszeres Emmy-díjas sorozat- és filmsztár, aki óriási sikereket ért el a Pókember- és a Dűne-filmekkel, az Eufória című szériával (jelenleg pedig a Challengers című teniszes drámában láthatjuk, amiért már most Oscar-jelölést jósolnak neki), azon kevés hírességek egyike, akik valaha a Vogue és a brit Vogue címlapján szerepeltek ugyanabban a hónapban.

„Bonyolult érzéseim vannak a gyerekléttel, a hírnévvel és a nyilvánossággal kapcsolatban. Rengeteg olyan esetet láttunk, amikor ez a kombó eléggé káros volt" – mesélte Zendaya a korai előadói karrierjéről, ami 13 éves korában kezdődött a Disney Channel Indul a risza című sorozatával:

„Csak most, felnőttként kezdek rájönni, hogy ó, oké, várj egy percet: mindig csak azt csináltam, amit ismertem, és ez minden, amit tudtam.”

Nem tud örülni a sikereinek

Zendaya azt is kifejtette, hogy úgy érzi, csak most, közelebb a harminchoz éli át a „szorongótinédzser-fázisát", mivel fiatalabb korában erre nem igazán volt lehetősége. „Úgy éreztem, hogy egy nagyon felnőtt helyzetbe kerültem. Korán lettem a családom kenyérkeresője, szóval rengeteg szerepcsere történt nálunk, miközben én hirtelen felnőtté váltam.”

A fiatalon felnőttkorba taszított tapasztalatai miatt elmondása szerint nem élvezheti annyira a sikereit, amennyire szeretné: „Úgy érzem, hogy összezsugorodom, és nem tudok felhőtlenül örülni mindannak, ami történik velem.

Nagyon feszült vagyok, és azt hiszem, ezt azért hordozom magammal, mert gyerekkoromban nem igazán volt lehetőségem arra, hogy csak úgy kipróbáljak minden hülyeséget, amit egy gyereknek, tinédzsernek ki kéne próbálnia. Bárcsak egy sima iskolába járhattam volna!”

Bár Zendaya sosem járt középiskolába, a felnőtt karrierje nagy részét azzal töltötte, hogy ilyen korú karaktereket alakított, mint például az Eufóriában, vagy a Pókember-filmekben, ez utóbbiakban jelenlegi szerelme, Tom Holland oldalán játszott.

Fél, hogy megunják

A Challengers az egyik első olyan filmje Zendayának, amelyben a tényleges korának megfelelő korú ember alakít, ezt pedig saját bevallása szerint üdítőnek, ugyanakkor egy kicsit ijesztőnek is találta: „Úgy voltam vele, hogy remélem, a nézők elhiszik a karakteremről, hogy ugyanannyi idős, mint én, vagy talán egy kicsit idősebbnek is gondolnak, hiszen vannak barátaim, akik már szülők, vagy akiknél épp úton van a gyerek" – magyarázta Luca Guadagnino (Vakító napfény, Szólíts a neveden, Sóhajok, Csontok meg minden) filmjéről, amelyben egy fiatal anyukát alakít.

Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy egy nap szeretne családot alapítani, de nem akarja elsietni a dolgot, mivel aggódik amiatt, hogy a nyilvánosság előtti élete mit jelentene a gyerekei számára. „Azt hiszem, mindig is szorongtam a gondolattól, hogy az emberek egyszer csak azt mondják: »Már 14 éves korod óta figyelemmel követlek, de már nem érdekelsz, mert unalmas lettél.«”

Az attól való aggodalma, hogy cserbenhagyja az embereket, egyben azt is eredményezi, hogy gyakran bénító nyomást helyez magára, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Challengers-beli karaktere, Tashi teszi.

A párja, Tom Holland, a barátai és a munkatársai szerint egyébként Zendaya eddig tökéletesen kezelte a sztárságával együtt járó cirkuszt, és nem féltik őt a jövőben sem, mert a sikerei ellenére nem szállt el, két lábbal áll a földön, és határozott elképzelései vannak arról, hogy milyen irányba vigye a karrierjét.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk