„Vicces lenne, ha egyszer ránk törnék a backstage ajtót, miközben épp jengázunk” – Csaknekedkislány-interjú
A napokban jelent meg a Csaknekedkislány Most című albuma, amely az idő témáját járja körül, közben pedig minden eddiginél direktebb politikai-közéleti utalásokat is tartalmaz. A zenekar szövegíró frontemberével, a Szikra Mozgalomban is aktív Csepella Olivérrel, valamint Francuz Ádám dobossal arról beszélgettünk, még mindig tipikus „alter bölcsészek” alkotják-e a közönségüket, miért gondolják, hogy skandálás helyett inkább cselekedni kellene, és számítanak-e a drogügyi kormánybiztos figyelmére a Stábkokó című szám miatt.
– Éppen tíz éve jelent meg az első lemezetek. Ha összevetjük az akkori és a mostani hozzáállásotokat a zenéléshez, illetve a dalszerzéshez, mit kapunk?
Csepella Olivér: Zeneileg biztosan más, mert nagyon sokat tanultunk. A hangzásban sem csináltuk kétszer ugyanazt, nem vettünk fel kétszer ugyanúgy valamit. Tíz évnyi zenei és technológiai kísérletezés után szerintem sokkal közelebb vagyunk ahhoz a hangzáshoz, amit anno Konsiczky Dávid elképzelt. Szeretjük a régi számainkat is, de minden lemez egy lépés ebbe az irányba, és ez a mostani különösen: műfajilag sokkal bátrabbak vagyunk, és sokkal inkább tudunk egy-egy zsáner világában technikailag is megszólalni.
Például a Ne igyál presszó kupléja vagy a Stábkokó chromerockja esetében nagyon specifikusan és finoman tudtunk arra hangolódva felvenni zenéket, hogy most épp ezt szeretné hallani Dávid. Konsi pontosan tudja, hogy kinek mit kell csinálnia. A számírást illetően pedig nagyon örülünk, mert ez az első olyan lemez, amit valóban ez az ötfős felállás írt, hegesztett össze, kísérletezett ki és vett fel. A Zenekar című számunkkal már jeleztük ezt az ötfős korszakot: a Csaknekedkislány mostantól így van „szentesítve” a következő száz évre – hacsak valamelyikünknek meg nem áll a szíve.
– Van olyan korábbi dalotok, amivel ma már kevésbé tudtok azonosulni?
Csepella Olivér: Olyan van, amit nem annyira szívesen énekelek el, de nem azért, mert nem értek vele egyet, hanem mert 35 vagyok, és nem 25. Mondjuk a Momés lányról énekelni ma már kevésbé izgalmas nekem.
Francuz Ádám: Vannak számok, amiket ha ma vennénk fel, máshogy csinálnánk, más hangszerelésben. Ez természetes folyamat, a fejlődés része, ami inkább a szövegekben látszik erősebben.

– Az, hogy a közönségetek időközben a sokszorosára nőtt, mennyiben befolyásolt benneteket?
Csepella Olivér: Most már nem írunk olyan szövegeket, amiben öt szótagú szavak vannak, mert azt nehezebb skandálni... Nem gondolkodunk showbiznisz-törvényekben, vagyis úgy, ahogy egy ekkora közönséggel rendelkező zenekarnak illene.
Francuz Ádám: A megjelenések ritmusa sem változott, továbbra is lemezkoncepcióban gondolkodunk. A hozzánk hasonló helyzetben lévők közül sokan átálltak single-koncepcióra, de mi nem. Attól, hogy nagyobb a közönségünk, nem adunk ki gyakrabban albumokat.
– Van az a prekoncepció, hogy CSNK-ra tipikus „alter bölcsészek” járnak. Egyetértetek ezzel? Kikből áll ma a közönségetek?
Francuz Ádám: Nem változott sokat, a gimis korosztálytól a felnőttekig széles a spektrum. A Spotify-adatok alapján a húszas korosztály a legerősebb, és kicsit többen vannak a lányok.
Csepella Olivér: Az „alter arcok hallgatnak altert” igazából tyúk-tojás kérdés. Szerintem nagyon heterogén a közönségünk: sok nagyon fiatal és sok idősebb is van, sőt egyre gyakoribb, hogy családilag jönnek – apa-lánya, anya-fia közös programként, ami nagyon megható. Olyan is van, hogy régi rajongók ma már a kisgyerekeiket hozzák el.
– Azt írjátok, nagyon sok újat adott nektek, hogy most először Olivéren és Konsiczky Dávidon kívül más tagok is részt vettek a dalírásban. Hogy alakult a dinamika?
Francuz Ádám: A legfontosabb változás, hogy a dalszerzés nem kizárólag Konsiczky Dávid szerepköre. Az új albumra Dorozsmai Gergő is írt két számot, ilyenkor pedig megváltoznak a folyamatok: ki lesz a dalszerző egy adott dalnál?
Csepella Olivér: Az, hogy Dorozsmai Gergő már dalszerzőként is velünk van, kibővítette a szerzői kört, ami kijött a próbaterembe: tényleg közösen írunk számokat. Nem egy ember viszi a teljes szerzői és produceri terhet. Érdemes figyelni, hogyan változnak Konsi számai attól, hogy ott van Gergő, Ádám és Gege. A két szerzői attitűd jól hat egymásra: Gergő szívesen ír még egy részt, ha ott valami érdekes zenei játék lehet, Konsi pedig kíméletlenül kigyomlál bármit, ami szerinte nem indokolt. Nem véletlen, hogy most először van két 3 percnél hosszabb számunk is, a Köd például 5 perc körüli. Konsi is jobban beleengedi magát abba, hogy lehet hosszabb szóló vagy vonós-végrész, de közben képviseli a puritán produceri szigort: ha két és fél percbe belefér, férjen is bele.
A teljes új lemez:
– A három, egyenként kb. 20 másodperces közjátéknak mi a szerepe?
Csepella Olivér: Kezdettől tudtuk, hogy ez konceptlemez lesz. Vannak dalok, amiknek a szövegét már a harmadik lemez idején elkezdtem. Amikor kitaláltuk a koncepciót Konsival, már benne volt, hogy lesznek összekötő darabok. A lemez központi témája az idő, a jelen idő, a valóságban való feloldódás – és az, hogyan tapasztaljuk meg a jelent, milyen ízei, szögei vannak. Ezeknek a „csillagpontoknak” a különböző csúcsait néha egy-egy mondat köti össze. Például a Bérelj ki című számot a Galérián-nal és az Engem szeretni kell-lel az köti össze, hogy be van ékelve közéjük egy ilyan mondat: „Remélem, megvéded magad.”
Ez összekapcsolja azt, amikor a kelet-európai félperiférián kiszolgáltatottan dolgozunk a külföldi tőkének, és folyamatos bizonytalanságban élünk, azzal az érzéssel, amikor csókolózunk valakivel, de nem tudjuk, akar-e velünk lenni, vagy csak lecserélne. Van egy rokon érzés ezek között: megérkezünk-e oda, hogy vigyázni kéne magunkra és egymásra, vagy szeretni kéne? A Bérelj ki kb. oda fut ki, hogy „vigyázhattak volna rám”, a Galérián meg abból, hogy nem tudják eldönteni, szeressenek-e, odáig jut el, hogy „engem márpedig szeretni kell – oda megyek, ahol szeretnek”. Az ilyen kis mondatok, mint a „Remélem, nem hagyod magad”, ezt a mozgást kötik össze.
– Ha jól emlékszem, először fordul elő direkt politikai-közéleti utalás a dalaitokban, ráadásul kifejezetten dühös zenei körítéssel (Munkára). Most telt be a pohár?
Csepella Olivér: Nálam nagyon régen betelt a pohár. Sokáig azzal küzdöttem, hogyan lehet politikai kérdésekről úgy írni, hogy az működjön dalban. Nekem az Ábrahám és Izsák, a Megérdemlem, sőt az Idegen is politikai szám.
– Ezekben azért inkább metaforák vannak.
Csepella Olivér: Persze, de a Munkára-ban is vannak metaforák, csak ott elhangzik például az a sor is, hogy „bilincset a kezére a cinikus geciknek”, ami nyilván explicitebb, mint az, hogy „a sorsom ezrekébe vegyül, nem lehetek szabad én egyedül”.
Azt gondolom, most lett hozzá fedezetem – élettapasztalatban és érzelmileg is –, hogy megírjak és hitelesen, nem a dühöt eljátszva énekeljek el egy ilyen szöveget.

– Az egyik nyári koncerten, talán a Bánkitón kikeltél a mocskos fideszezés ellen, mondván: skandálás helyett inkább tegyenek aktívan a rendszer leváltásáért. Ez a fajta gőzkieresztés neked már túl sok?
Csepella Olivér: Nem, nekem ez túl kevés. Ha csak azt kiabáljuk, hogy „mocskos Fidesz”, aztán hazamegyünk, az nem elég. Én tényleg ezt csinálom a szabadidőmben – meg a nem annyira szabad időmben is: aktívan dolgozom azért, hogy igazságosabb országot építsünk, politikai közösséget szervezzünk, a baloldali politikát erősítsük Magyarországon.
– Milyennek látod most a baloldali politika jövőjét Magyarországon, amikor elég jó esély van rá, hogy nem lesz baloldali párt a következő parlamentben?
Csepella Olivér: Szerintem ennek száz százalék az esélye. Minden szeretetemmel, a Kétfarkú Kutya Párt nem egy baloldali szervezet – örülnék, ha bejutnának a TISZA, a Fidesz és a Mi Hazánk mellett, de ők annyira vannak balra tőlük, amennyire a TISZA a Mi Hazánkhoz képest. A DK-t még kevésbé tartom valódi baloldali pártnak. Gyurcsány Ferenc csinálta meg ezt a középutas, neoliberális megszorítós hülyeséget még a 2000-es években, amiből nehéz hitelesen visszatáncolni a baloldalra még akkor is, ha ő már nincs a képben.
– Szóval milyennek látod a jövőt, ha bejön a jóslatod?
Csepella Olivér: Fényesnek. Meg kell csinálni. Fel kell virágoztatni, meg kell építeni. Nem dolgoznék benne, ha azt gondolnám, hogy nincs remény.
– A drogügyi kormánybiztos mostanában előszeretettel száll bele zenészekbe. A Stábkokó miatt számítotok hasonlóra?
(mindketten nevetnek) Csepella Olivér: Ezen még nem gondolkoztunk, de remélem, a drogügyi kormánybiztos tudja, mi az a lírai én. Én soha semmilyen drogot nem fogyasztottam, sőt alkoholt se ittam és egy szál cigit se szívtam el. Nyugodtan küldjenek el drogtesztre... A Stábkokó előtti kis közjátékot épp azért tettük oda, hogy világos legyen: nem népszerűsíteni akarjuk a kokainozást. Ez egy karakterről szól, akihez hasonlót mindannyian ismerünk, mert rendszeresen felbukkan a fesztiválok backstage-eiben.
Francuz Ádám: Az egyik előző turné során volt egy időszak, amikor elég gyakoriak voltak a razziák különböző koncerteken. Volt olyan bulink, amikor beszéltünk róla, mi lenne, ha hozzánk is bejönnének és félbeszakítanák a műsort – de úgy voltunk vele, hogy csak nevetnénk rajta, hiszen a zenekarnak nincs mitől félnie.
Csepella Olivér: Belemehetnénk abba, hogy a Fidesz 15 éve mit csinál a valós drogproblémával, hogyan és miért szoknak rá emberek Magyarországon, és hogyan nyírták ki az iskolai drogprevenciót – kapják be –, most meg razziáznak a fesztiválokon. Azért vicces lenne, ha egyszer ránk törnék a backstage ajtót, miközben épp jengázunk.

– Azt is írjátok, hogy ez az eddigi legambiciózusabb lemezetek. Miben áll ez pontosan, és milyen kifutással lennétek elégedettek?
Csepella Olivér: Szerintem nem a kifutás szempontjából ambiciózus, inkább szövegileg, de főleg a dalok írásában, felvételében és előadásában. A Na Ná Ba Bám-nál azt hittük, tizenkét teljesen más műfajú számot csináltunk, de mivel ugyanazzal a szörfhangzással, egyszerre játszva vettük fel őket, és végig ugyanaz a szójátékos, fahangú ének ment, nagyjából kirajzolódott, hogy ez a CSNK-hangzás. Ehhez képest most az egyes számok erősen eltérnek az albumon belül is, és inkább a közöttük lévő átkötésekkel adnak ki egy egészet. Egymáshoz képest kifejezetten fura a Köd, a Stábkokó, a Minden mozog, vagy épp a Ne igyál.
Francuz Ádám: Az ambíció a koncertek számlistáján is látszani fog, nagyobb lesz a merítés, sokkal változatosabb műsort tudunk adni. Ha egy városban, fesztiválon és klubban is játszunk, két teljesen más programmal érkezhetünk. A hangszerelés kibővült – vonósok és fúvósok is vannak a lemezen –, ez új tereket nyit a színpadon is. Ez az album tényleg hozzáad valamit az eddigiekhez: nem tíz ugyanolyan szám az előző album hangzásában, hanem új világ, új élmény.





