Időről időre bekerülnek a mozik kínálatába olyan filmek, amik a könnyebb eladhatóság miatt a romantikus vígjáték műfaji kategóriájába kényszerülnek, miközben sokkal többről szólnak, mint amit egy átlagos romcomtól elvárna a néző. Valószínűleg A világ legrosszabb emberére is jegyet váltanak majd néhányan, akiket megtéveszt a besorolás, és egy ígéretes első randin vagy egy önfeledtnek induló csajos estén kényelmetlenül feszengenek majd a székben, amikor váratlan kérdésekkel kell szembesülniük.

A világ legrosszabb embere körülbelül amnyira romcom, mint az Annie Hall vagy a Fleabag, és nem véletlenül ezt a két darabot hozom fel példaként. Ahogy az sem véletlen, hogy a film igazi fesztiválkedvenc lett, hogy Norvégia leendő Oscar-díjasaként írnak róla sokan, és amit nem egy kritikus emleget a tavalyi év – innen csúszott át 2022-re – egyik legerősebbjeként. Az így emlegetett filmeknél persze mindig benne van a pakliban a csalódás lehetősége és az, hogy visszafelé sül el a hype, éppen ezért megpróbáltam úgy hozzáállni a koppenhágai születésű, de Norvégiában élő Joachim Trier (Oslo, augusztus, Hétköznapi titkaink, Thelma) legújabb rendezéséhez, hogy ne hasson rám előre a felhajtás. Nem mondom, hogy nem láttam az elmúlt egy-két évben olyan filmet, ami ne ütött volna legalább ekkorát, és azt sem, hogy nem voltak benne olyan dolgok, amik nem jöttek át teljesen.

Ugyanígy abban sem vagyok biztos, hogy A világ legrosszabb embere nem csak az önmagukat keresgélő bölcsészek körében lesz elsöprően népszerű, de nagyon drukkolok neki, hogy megtalálja a közönségét itthon is.

A film főhőse Julie (Renate Reinsve, jegyezzük meg jól a színésznő nevét és tanuljuk meg helyesen ejteni még időben!), aki a történet kezdetén a húszas évei végén jár. Egy rövid, de annál ütősebb prológusból megtudjuk, milyen lépéseken és döntéseken keresztül jutott el oda, ahol most tart az életben. Először orvosnak készült, de csak azért, mert kitűnő tanuló volt a gimiben és ide nehéz volt bekerülni, aztán otthagyta az orvosit és elkezdett pszichológiát tanulni. Közben rájött, hogy talán inkább a fotózás érdekli, de amúgy írni is szeret, egyébként pedig egy könyvesboltban dolgozik eladóként, hogy eltartsa magát.

Minden irányváltással új frizura, új baráti kör és persze új pasi jár, így köt ki a lány Aksel (Anders Danielsen Lie, Trier kedvenc színésze és alkotói alteregója), a nála tizenpár évvel idősebb, menő képregényíró mellett. Innen indul valójában a cselekmény, de már a prológus megadja az alaphangot. Egyből megszeretjük Juliet – igaz, hogy később néha legszívesebben felpofoznánk –, és rögtön tudni akarjuk, mi fog történni vele.

A film már a felütésben jelzi, hogy tizenkét jelenetből áll majd, plusz a bevezető és a lezárás. A prológus után ennek megfelelően tizenkét epizódot látunk Julie életéből, amik nagyjából az Aksellel való párkapcsolat, a barátokkal és a szülőkkel való találkozások, egy új szerelem, a szakmai útkeresés és úgy összességében a boldogság hajkurászásának jelenetei.

De nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere. Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról, és nem úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene. Egy veszekedős jelenetben Julie erre céloz is, amikor Aksel fejéhez vágja, hogy nem feltétlenül akarja vagy tudja elmagyarázni, hogy miért érez úgy, ahogy, mert az érzésekre nem lehet elméleteket és kereteket erőltetni. Ugyanígy zseniális az is, ahogy Julie egy férfitársaságban felveti, hogy ha több nő lenne vezető pozícióban, mint férfi, akkor minden gond nélkül beszélhetnénk a menzeszről nyíltan.

De ugyanígy nagyon erős, ahogy a film bemutatja Julie és az apja ellentmondásos kapcsolatát, ami egy begombázós tripben éri el a csúcspontját. Vagy ahogy a főszereplő elmeséli, hogy az ő korában hol tartott az anyja, a nagyanyja, a dédanyja és az ükanyja. Vagy amikor egy fontos döntése előtt Julie megállítja az időt és végigfut Osló pillanatba dermedt belvárosán, hogy visszatérve már egészen biztos legyen a döntésében.

Vagy amikor belóg egy esküvőre, ahol úgy kezd flörtölni az egyik vendéggel (Herbert Nordrum), hogy megegyeznek abban, ebből nem lehet semmi komoly, mert mindkettőjüknek van valakije, közben pedig forr köztük a levegő. Vagy amikor Aksel arról beszél, hogy neki, aki bakelit-lemezeken és képregényeken nőtt fel, milyen végtelenül lehangoló ebben a felpörgött, állandóan az újat hajszoló, telefonnyomkodós világban élnie.

Megannyi tematikus, verbális és vizuális sziporka, csupa ötlet, szenvedély és frissesség, közben pedig semmi öncélúság. Egy film, aminek a főszereplője néha a világ legrosszabb emberének tartja magát, pedig semmi rosszat nem tesz azon túl, hogy megpróbál önmaga lenni, még ha nem is tudja pontosan, milyen az, ha önmaga. Egy film, ami elkap, megcsavar és még sokáig fogja a kezed. Ami után azt érzed, hogy akárhogy is van, de törekedned kell a boldogságra, még akkor is, ha néha hibázol és megbántasz másokat, mert nincs más esélyed, csak ez az egy.