"Malkovich igenis John Lennon akart lenni, és azzá is vált"
Május 13-ig lehet megnézni a Műcsarnokban Sandro Miller világhírű amerikai fotográfus Malkovich, Malkovich, Malkovich - Tisztelet a kamera mestereinek című kiállítását, ami egyben a márciusban kezdődött Budapest FotóFesztivál nyitóeseménye is volt. A tárlaton Keleti Éva vezetett minket végig, aki elsősorban színházi fotós, de rögtön azzal kezdte: számára ez a kiállítás több, mint egy színházi fotós élménye.
Ahogy fogalmazott,
az esszenciája annak, hogy mire képes a fotográfia.
Sandro Miller autodidakta tehetség volt, fotókönyvekből, albumokból tanulta ki a szakmát. 16 évesen, Irving Penn munkáival találkozva határozta el, hogy fotós lesz. Harminc évvel később, háta mögött olyan neves megrendelőkkel, mint a Forbes, a GQ, az Esquire, az American Express, a Coca-Cola és a BMW, már a világ egyik legjobb és legnevesebb reklámfotósának számított.
A '90-es évek végén találkozott először John Malkovich-csal, amikor a Steppenwolf színházban fotózott. Annak ellenére, hogy 16 év elteltével is számos közös projektet hoztak tető alá, az elején sokáig "kóstolgatták" egymást, mire a színész beleegyezett a közös munkába. Rábólintása azonban azt is jelentette, hogy szívvel-lélekkel hajlandó belevetni magát a közös munkába; nem volt ritka, hogy egy-egy alkalommal 16-18 órán keresztül dolgoztak együtt.
"Én elég jól ismerem a színészeket. Szinte elképzelhetetlen dolog, hogy hajlandóak legyenek egyszerre ennyi időt a fényképezőgép előtt tölteni, amikor tulajdonképpen nem is róluk van szó."
- kommentálta Keleti. És igen, a kiállítás címének ellenére itt nem csak és kizárólag Malkovich a lényeg, sőt,
a legtöbb esetben éppen az volt a cél, hogy ki se derüljön: valójában ő van a képen.
A projektben legalább ötvenfős stáb segédkezett, rengeteg sminkessel és kellékessel kiegészülve. Külön érdekesség, hogy
amikor Miller megtudta, hogy Magyarországon is ki lesznek állítva a fotói, a magyar származású André Kertész stílusában is készített egy sorozatot, mintegy tiszteletadásként.
Kertész Torzulások című sorozatát parafrazálta; ezen keresztül mutatja meg, hogy amikor a lélek, a jellem torzul, annak fizikai síkon is van nyoma.
Miller és Malkovich párosára jóval inkább az együtt gondolkozás volt a jellemző, mintsem az, hogy a fotós ráerőszakolta volna koncepcióit és akaratát "alanyára".
Az azonosulás nem mindenhol sikerült egyformán, de ezt nyíltan fel is vállalják. Sőt, némely képnél annak is többletjelentése van, hogy Malkovich némileg "kikacsint". Vannak olyan darabok, például Hemingway, Hitchcock vagy Churchill portréja, ahol a színészt látjuk,
még akkor is, ha csak tekintete árulja el.
Keleti szerint egyébként a legnagyobb egyéniségeket nem is lehet a maguk teljes valójában "lemásolni": vannak olyan belső tartások, vonások, amelyek külsődleges eszközökkel nem mutathatóak meg.
Persze bőven találunk olyan fotókat is, ahol valóban nehéz eldönteni, az eredetit nézzük éppen vagy sem.
Ezek voltak azok a pillanatok, amiken Malkovich teljesen alávetette és odaadta magát, eldobta saját egyéniségét, ami egy művész számára nem könnyű feladat.
Einstein legendássá vált nyelvkiöltős fotója például a megtévesztésig hasonlít eredetijére.
Millernek és Malkovichnak nem az volt a célja, hogy utánozzanak, alkotásaik több szempontból is inkább az újjászületést, újraértelmezést jelentik.
Tudatosan készítettek olyan képeket is, amelyeken Malkovich kibújik a "szerepből", de úgy bújik ki, mint egy nagy színész.
A képek javarészt a 20. század második felének nagy művészeit ábrázolják, így nemcsak tisztelgés, de egyben levonat is a korszak fotográfiai stílusáról és arról is, mennyit változott a világ 30-40 év alatt.
Miller munkamódszerét jól mutatja, hogy képes volt napokat, heteket tölteni a legapróbb részletek gondos kimunkálásával.
Például azzal, hogy Dalí szemében a fény ugyanazon a ponton legyen, ugyanúgy csillogjon, mint az eredeti fotón, ne csak az őrült tekintet és a bajusz stimmeljen.
Richard Avedon méhészes képének reprodukálásával legalább ugyanennyit, ha nem többet foglalkozott, ugyanis csupán a méhek felrakása 17-18 órát vett igénybe, asszisztensei egyesével applikálták őket Malkovich testére.
A fotós mindenáron azt akarta, hogy pontosan ugyanúgy nézzen ki minden, mint az eredeti fotón, a leghalványabb köldökszőrszálig minden ugyanúgy álljon.
A Che Guevara-portré elkészítése például azért váratott magára hosszú-hosszú ideig, mert alig találtak olyan kabátot, mint amilyet ő viselt (de végül megérte végigjárni az összes hollywoodi kelléktárat).
Keleti szerint
bár Malkovich "férfi tetőtől talpig", a legjobban sikerült képei mégis azok, amikor egy nővel azonosul
– erre jó példa Meryl Streep, Marilyn Monroe vagy Simone de Beauvoir portréja. (Utóbbinak ismerjük a keletkezéstörténetét is: Art Shay készítette, egyszerűen megleste őt a fürdőszobában, amikor épp meztelenül fésülködött. Beauvoir a tükörből vette észre. Hátrafordult, majd megrántotta a vállát és azt mondta, csináld, ezután folytatta a készülődést.)
De ilyen a fűzős nő portréja is.
"Az arcát alig látom, de a hátát igen, és az nem egy férfihát. Ez tulajdonképpen a színpad, a művészet csodája, hogy hogyan tud egy színész belépni egy szerepbe úgy, hogy tetőtől talpig, testileg-lelkileg azonosul."
A transzvesztita-kép is ebbe a sorba illeszthető: Malkovich keze, körme, ahogyan tartja a cigarettát, a haja mind-mind meghökkentően valóságosnak tűnik. A színész nem felvette a transzvesztita szerepét, hanem egy kis időre megélte az ő életét, a fotós pedig a teljes átlényegülés pillanatában kattintott.
Bette Davisről, a 30-as évek egyik nagy mozicsillagáról is bámulatosan hiteles képet alkottak: a kéz játékán át az öregedő színésznő szenvedélybetegségének tragédiájáig tűpontos volt Malkovich.
Annie Leibovitz John Lennonról és Yoko Onóról készült fotója is megihlette Millert. A kép tragikus háttértörténete ismert: szinte közvetlenül Lennon halála előtt, délelőtt készült. Leibovitz beszámolója alapján tudjuk: Yoko Onóval is meg volt beszélve, hogy Lennonhoz hasonlóan meztelen lesz, de az utolsó pillanatban meggondolta magát és mégsem vetkőzött le.
Utólag, a történtek fényében így még drámaibb erővel hat a kép: egy nő szerelme, de tartózkodása és a férfi vágyakozása keveredik rajta.
Habár Malkovich a kép készültekor legalább húsz évvel idősebb lehetett, mint Lennon, tökéletesen képes volt belebújni a fiatal, a maga esendőségében rendkívül vonzó zenész bőrébe.
"Nem a smink, nem a maszk, nem a külsőségek varázsolják át, hanem az, amit belülről érez. Malkovich akkor igenis John Lennon akart lenni, és azzá is vált."
