Közösségi videóklip a kivándorolt magyarokról

VIDEO: Hungarian in Europe

- „Hungarian in Europe” címmel június 26-tól nyilvános az a videóklip, ami hozzád kötődik és több okból is különleges. Miért is?

- Évek óta szerettem volna Sting dalát, az Englishman in New York c. szerzeményt feldolgozni, és amikor felerősödött az elvándorlási hullám, akkor rájöttem, hogy ez a téma összekapcsolható ezzel a zenével. A magyar szöveg még 2012 őszén megszületett, kértünk hozzá átdolgozási engedélyt, amit nagyon hamar meg is kaptunk. A dalt elkezdtük játszani a Gringo Sztár koncerteken, de videóklip valahogy mégsem készült hozzá – most pedig egy speciális, közösségi verzióval állunk elő. Pályázatot hirdettünk a világhálón, külföldön élő magyarokat kértünk meg arra, hogy töltsenek fel rövid videókat, amelyek bemutatják az ő ottani életüket. Sokszáz videó érkezett a felhívásra, amiből több mint 100 került be végül a klipbe.

- Mi lesz a dal sorsa? Mi a cél vele?

- A cél mindössze annyi, hogy kifejezzem a dalban, amit erről a témáról, az elvándorlásról gondolok. A refrén angolul szól, de még azok is éneklik velünk a koncerteken, akik esetleg nem értik, nem beszélnek angolul. Talán azért is szeretik, mert bár komoly a téma, az ismerősen hangzó zene egyfajta sírva vígadós hangulatot teremt.

- A dalban az van benne, amit Te gondolsz az elvándorlásról – amikor a pályázatra beérkezett képek közül válogattátok a klipbe kerülőket, akkor változott-e bármit is ez a kép a fejedben?

- Érdekes tapasztalat volt, hogy több vidám videó érkezett: mutatják azt, hogy hogyan dolgoznak, mit vacsoráznak, vagy éppen hogyan táncolnak egy város főterén. A videókhoz küldött szöveges kommentekből kiderül, hogy érzelmi értelemben legtöbbször lenyomja az embereket az, hogy külföldre kényszerültek, de az egzisztenciális helyzetük és biztonságérzetük gyakran annyival javul, hogy ezért cserébe benyelik ezt. Ami egyértelmű még: a családi közösség, a barátok sokkal jobban felértékelődnek a külföldön élők számára.

- Te éltél már külföldön hosszabb ideig?

- Nem.

- Bánod ezt, hogy ez a lehetőség kimaradt?

- Azért nem, mert nekem nagyon sokat adott ez az ország. A 2000-es évekig itt egy viruló piacgazdaság volt, egy nyiladozó kultúra, ami rácsodálkozott az új lehetőségekre, aztán elveszítette ezt a nyitottságát. Az elmúlt tíz év nekem erről a veszteségről szól. Biztos vagyok benne, hogy sokan ezért is mennek el, mert úgy érzik, hogy nem tudják kifutni azt a pályát, ami bennük van, mint lehetőség, és nemcsak azért, mert itthon nem tudnak elég pénzt keresni. Ezt a problémát én magam is érzem.

- De itt vagy. Mert itt van dolgod?

- Mert itt van dolgom, mert van egy felsőfokú magyar nyelvvizsgám. Ez is egy fontos oka annak, hogy sosem mentem el: én dalszövegíró vagyok, nekem munkaeszközöm a magyar nyelv. Egyszer volt az életemben olyan lehetőség, hogy elmenjek külföldre dolgozni, de igazából nem kapkodtam utána.

- Én viszont éltem már külföldön, és az utóbbi két évben legalább havonta kétszer megkapom a kérdést: Te miért nem mentél még el? Már csak ebből is érzem, hogy ez a téma nagyon rányomta bélyegét a mindennapjainkra. Mi volt nálad az a felismerés, amitől úgy érezted, hogy az elvándorlás kérdésköre megkerülhetetlen?

- Az, amikor az ismerősi körömből is egyre többen kezdtek elmenni. Amikor már a zenészbarátaim is azt mondták, hogy akkor ők mostantól Londonban folytatják. Amikor nekem is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha én is, mi is, gyerekestül, gondostul...

- Ennek ellenére azt nyilatkoztad korábban, hogy nem azt akarod kifejezni a dallal sem, hogy olyan rossz itt, hogy el kell innen menni, hanem hogy legyen az egy pozitívum, hogy világot látnak a fiatalok, és majd hazahozzák a tapasztalataikat.

- Ebben kell bízni, hogy ez így lesz.

- Rá lehet őket venni erre?

- Szerintem simán. A nagy részük biztos visszajönne, ha lenne elég munkahely, megfelelő fizetés, ha békén hagyná őket a politika, és lenne perspektíva abban, hogy a valódi teljesítményt díjazzák. Aki felismeri a saját képességeit, akiben van bátorság, tehetség ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát, és nem mond le a szabad gondolkodásról, az ma itthon falakba ütközik. Mert vagy részévé válik egy pártklientúrának, és akkor nem is kell, hogy tehetséges legyen, vagy azt fogja látni, hogy nem tud érvényesülni a gazdaságban sem, mert az állam ellenségnek tartja a szabadpiaci versenyt. Amíg ez így marad, addig valóban nem fognak hazajönni a külföldön élők.

- Nemrég volt a premierje a Menjek / maradjak? c. dokumentumfilm-sorozat Londonban felvett epizódjának. A film nem foglal állást, de a végén megtudható, hogy a megkérdezett szereplők közül többen időközben hazaköltöztek – míg mások maradtak Londonban. Eldönthető kérdés ez, menni vagy maradni?

- Akkor is menni kell, ha nincs társadalmi nyomás, mert fiatalon meg kell nézni a világot, aztán hazahozni az értékes dolgokat. Probléma akkor van, ha kényszerűségből fakad, hogy el kell menni, és nem kíváncsiságból. Ezzel együtt lehet, hogy sokaknak éppen a kényszerből lett új élethelyzet jelent majd megoldást. Tíz évvel ezelőtt léptünk be az Európai Unióba – amivel megnyílt egy új lehetőség. A lengyelek például azonnal élni akartak ezzel, és tömegesen meg is indultak Nyugat-Európa felé, a magyarok akkor nem. A 2008 utáni gazdasági és politikai változások hatására viszont kényszerűségből elindultak, sokan azért, mert úgy érezték, hogy külföldön csak jobb lehet, mint idehaza. A dal voltaképp ennek a folyamatnak az érzelmi dimenziót járja be.

- Nem ez az első alkalom, hogy a magyarság megélésével foglalkozol, elég a Nemzeti Vágtára, vagy az Oláh Ibolya által ismertté tett „Magyarország” c. dalra gondolni. Miért tér vissza ez a motívum újra meg újra az életedben?

- Mert arról kell dalt írni, ami foglalkoztat. Az egész életem arról szól, hogy tömeg-kulturális produkciókat hozok létre. Ezek hol dalok, hol rendezvények, hol kommunikációs kampányok. Minél inkább haladok előre az időben, egyre inkább úgy érzem, hogy nem szabad hagyni a politikának, hogy nemzeti, kulturális tartalmakat kisajátítson, egyik oldalnak sem. Egy ilyen pici, zárványszerű kultúrában, mint a miénk - egy nagyobb világvárosban többen élnek, mint egész Magyarországon -, nem megengedhető, hogy a politika a nemzeti tartalmak kisajátításával megossza az országot. A dalaim, vagy a Nemzeti Vágta épp arra akarják ráirányítani a figyelmet, amit én erről gondolok: hogy a nemzeti kultúra mindenkié, nem pedig valamelyik – akármelyik - politikai erő hitbizománya.

- Kaptál is ezért hideget-meleget, minden oldalról. Most is lehet, hogy valaki azt fogja mondani a videó kapcsán: Aha, szóval Geszti külföldre küldené a fiatalokat!

- Nem küldök, nem marasztalok, nem szidok, nem magasztalok. Csak a saját eszközeimmel élek, most épp dalt írok. Az jó kis műfaj – bemászik a fülbe. Ha azzal foglalkoznék, mit hörögnek az agymosottak, akkor soha nem jutnék semmire. Addig, amíg megvan a szabadságom arra, hogy hangot adjak a zenémmel a véleményemnek, addig megteszem, hiszen ez a dolgom. Mindig vannak szélsőségek, amelyeknek nem tetszik, amit épp csinálok, de közben az emberek többsége kíváncsi, elfogadó és normális. Csak nem szólalnak meg. Nincs hozzá zenekaruk. Vagy merszük.

- Mi lehet az az összekötő kapocs, szimbólum, ami kifelé is jól kifejezi a magyarságot? Emlékezhetünk korábbi országimázsos kutatásokra, amelyekből kiderült, hogy amit mi gondolunk magunkról, az valami egészen más, mint ahogyan a külföldiek látnak minket.

- A szimbólumainkat már jórészt diszkreditálták a kádárizmustól mostanáig. Ezért szerintem a magyarokat egy dolog kötheti össze igazán: a nyelv. Ezért sem hagyható, hogy a szavainkat és gondolatainkat is kisajátítsák. Ami még összeköt minket, az a depresszionizmus, mint sajátos magyar (élet)művészeti műfaj. Ülünk itthon egy matyó hímzéses fekete dobozban, és hagyjuk, hogy elhitessék velünk, hogy az egész világ le van maradva, de minket akar megtámadni. Pedig nem. Nem vagyunk olyan érdekesek. Közben agresszívak lettünk, és elfelejtettünk nevetni. Nyomatjuk be a pálinkát és a nacionalizmust. Ezek megmentenek a gondolkodástól. Erről szól a Pálinka Sunrise című dalunk. Nacionalista az, aki lenézi a szomszéd népeket, patrióta pedig az, aki büszke a saját hazájára, és ez nagy különbség. A 89-es rendszerváltás óta nem sikerült meggyőzni a társadalmunkat arról, hogy a demokrácia – noha macerás és hektikus – mégiscsak a legbiztosabb formája annak, hogy egy közösség minél több tagja boldoguljon. Olyan sok ember maradt vagy lett szegény, hogy őket már meg sem próbálja a politika meggyőzni a bonyolult és összetett világ valódi összefüggéseiről, és jelenleg nem tud, nem is akar nekik mást adni, mint a nemzeti érzést. Ez a toxikus tünet pedig régi baj, ráment a huszadik század első fele.

- Ráadásul ehhez ma párosul egyfajta apátia is.

- Igen, akkor is, amikor egyébként indokolatlan. Sokat mondó szerintem, hogy azok az újsütetű milliárdosok, akik ma az állam jóvoltából Magyarországon hasítanak, elbújnak a nyilvánosság elől, lopakodó üzemmódban élnek, amiről nehéz elhinni, hogy felhőtlen boldogsággal jár. Milyen furcsa ország az, amelyiknek a saját elitje bujkálva, zárt kapuk mögött éli az életét, és jobbára elrejtőzik? Szegény gazdagok? Ha ők félnek a nyilvánosságtól, az átláthatóságtól, a párbeszédtől, és tulajdonképpen félnek a versenytől, akkor csoda-e, ha ez a becsukódás átragad a kevésbé tehetősekre?

- Benned nincs semmilyen félelem?

- Félelem az értelmetlen élettől van csak. Attól, hogy nem lehetünk azok, akik szeretnénk, és hogy nem úgy élünk, ahogy élhetnénk.

- Eljöhet az a pont, amikor azt mondod, hogy nincs értelme újabb projektbe kezdeni?

- Eljöhet, de nem erre készülök. Mindig optimistán tekintettem a jövőbe, mert azt láttam, hogy a befektetett munka meghozza gyümölcsét. Hogy ha tisztességesen játszunk, és komoly erőfeszítéseket teszünk, akkor annak van eredménye. Hogy az emberek egyenlőnek születnek, de nem egyformák, és mindenki másra hivatott. Jó ideig olyan demokratikus világ felé haladtunk, ahol ezt természetes módon elismerte a gazdaság, a kultúra és még a politika is – de ezek az idők elmúltak.

- A világhírű szociálpszichológus, Philip Zimbardo néhány napja nyilatkozta portálunknak, hogy ő optimistán hisz abban, hogy a Hősök Tere kezdeményezéssel sikerül felráznia a magyarokat. Van rá esélye?

- Bízom benne. Az ARC kiállításokon keresztül is érzem, hogy a civil szféra most kezd éledezni, hogy jól ráléptek a torkára. Bízni kell abban, hogy egy társadalom nem fekteti magát folyamatosan két vállra, és hogy igaz a dal, amely szerint a változás nem más, mint hogy „eljőnek más miatt cselekvő és másként cselekvő sosevolt emberek.”

Ha érdekes volt ez a cikk, nyomj egy lájkot!