„Hirtelen felindulásból indultam el" – Civilek, akik elsőként indultak segíteni
A háború kitörése után nem sokkal nyilvánvalóvá vált, hogy sokan nyugat felé veszik az irányt Ukrajnában. Az első híradások után megmozdultak a hazai polgárok, civilek is. Nagyon eltérő helyzetű emberek érezték azt, hogy csinálni kell valamit, meglehet gyorsabban szervezték meg magukat, mint a hivatalosságok. A Facebookon létrejött Segítségnyújtás (Ukrajna, Kárpátalja) csoportban egyszerre vannak jelent segítséget felajánlók és segítséget kérők. Van, aki fuvarral segít, van, aki adományokat gyűjt és visz a határ közelébe.
Mások szállást ajánlanak fel családoknak saját otthonukban, de panziótulajdonosok is ajánlanak szobákat, természetesen ingyen. Ahogy görgetem lefele az oldalt, mintha egy végtelen regényt olvasnék.
Önszerveződés ez, néhol kaotikusnak tűnik, de kiderül, az adminok megállás nélkül dolgoznak, hogy rendet vágjanak a felajánlások dzsungelében. Mert a posztok percről-percre szaporodnak. Bárhova is nyúlok, fantasztikus történetek. Ezekből választottam ki hármat.
– Hirtelen jött az ötlet. Mi itt lakunk Záhony mellett, magáncéllal Pesten volt dolgunk. Akkor gondoltuk azt, hogy ha már ott vagyunk, elhozunk adományokat ide a határhoz.
Olyan sokan jelentkeztek, írtak, kérdezték, hogy mit hozzanak, hogy az hihetetlen. Végül maradtak olyanok, akiknek már nem is tudtuk elvinni, amit küldtek volna, nekik csak a logisztikában tudtam segíteni, hogy hova érdemes még vinni, vagy küldeni csomagokat. Pár óra alatt jött ez össze.
– Hova kerültek ezek az adományok?
– Mándokra. Mi Záhony és Mándok között lakunk, tudtuk, hogy Záhonyra már sok csomag ment. Záhonyban mondták, hogy nekik nagyjából megvan minden, ami kell, de vigyük Mándokra, mert ott már rengetegen vannak, és nagyon kell az ellátás. Így vettük fel a kapcsolatot a mándoki iskolával. Ott vannak jelenleg elszállásolva a menekültek. Jelenleg három busznyi ember van ott és még négy busszal várnak érkezőket. Ez többszáz ember.
– Ezek szerint ide már olyanok érkeztek, akiknek nincs hova továbbmenni Magyarországon, nincsenek ismerősök, rokonok.
– Igen.
– Kárpátaljáról, vagy keletebbről is érkeztek?
– Főleg olyanokkal találkoztunk, akik tudnak magyarul, tehát ők inkább Kárpátaljáról jöttek, viszont sok olyan idős néni van, akik teljesen egyedül, család nélkül érkeztek. Ők tényleg nem tudják, merre menjenek tovább. Őket a záhonyi vasútállomásról hozták át. Tömve van az állomás.
Ezt láttuk is. Nagyon sok pici gyerek van, kisbabák is.
Eszenyi Eszter
– Mire volt szükségük leginkább?
– Főleg tisztálkodószerek, gyerekeknek pelenka, popsitörlő. Meleg ételről az ottaniak gondoskodnak, ennivalóval az ellátásuk megoldott. Az iskolában kinyitották nekik az új tornatermet, hogy mindenkit el tudjanak szállásolni. De oda is, a matracokat, takarókat, amik kellettek, három-négy óra alatt adományból összegyűjtötték. Csodálatos, ahogy megmozdultak az emberek. Amikor mi pakoltunk ki, Ausztriából is érkeztek éppen csomagokkal.
– Mándokon kik csinálják ezt? Önkormányzat, iskola?
– Igazából mindenki. Ahogy Záhonyban is. Nem úgy van, hogy csak az önkormányzat, vagy csak karitatív szervezetek. Mindenki, aki tud, megy és csinálja.
– Amikor elkezdődött a háború, éreztem, hogy valamit tennem kell. Én egy izgő-mozgó típus vagyok, nem szeretek egy helyben ülni. Első nap próbáltam felvenni a kapcsolatot, akivel csak lehetett. Senkivel nem sikerült. Azt gondoltam jó, akkor alszom még rá egyet. Van egy kilenc személyes kisbuszom, ami akkor még nem volt üzemképes, tehát a pénteket arra szántam, hogy megjavítsam. Közben bementem a volt gimnáziumomba, beszéltem a volt osztályfőnökömmel, igazgatómmal, megkerestem a veresegyházi ifjúsági központot, tudtam, hogy ők vevők az ilyesmire. Mivel nem nagyon kaptam választ az addigi megkereséseimre, illetve, ahonnan kaptam, onnan is csak olyasmit, hogy még nem tudják, mi lesz, úgy éreztem, hogy akkor nekem kell valamit csinálni. Négy órára meg voltam az autóval, akkor aludtam egyet, kilenckor megébredtem és azt gondoltam, hogy akkor megyek én, ahogy vagyok. Beszéltem korábban a Migration Aiddel, ők azt mondták, hogy hétfőtől tudnának benzinkártyát adni, de én úgy voltam, hogy én nem várok addig.
Még aznap megtaláltam a Facebookon az Ukrajnát segítő csoportot, de onnan sem tudtam meg, hogy hova, mit kellene vinni. Viszont útközben eszembe jutott, hogy beírhatom a csoportba, hogy támogassanak, így talán összejönne még egy tankra való, hogy ne kelljen hétfőig várni a következő fuvarral. Nekem nem volt forgatókönyvem.
Közben a helyi vállalkozók is elkezdtek támogatni minket. Van a környéken egy benzinkút, ami biztosít egy tanknyi üzemanyagot. Így a második fuvarnál már ketten indultunk, az én autómat a felajánlásból tankoltuk meg, az övét meg a küldött pénzből.
– Az első utad hogy alakult?
– Hirtelen felindulásból indultam el. Este tízkor felhívtam a Veresegyházi Segítő Angyalok központot, mert beszéltük, hogy majd vinnék ki dolgokat, de olyan későn hívtam őket, hogy ők sem válaszoltak. A határon többnyire azok az emberek voltak, akiket a családjuk már várt, akik tudták hova mennek. Ezt a hét plusz egy embert úgy kapartam össze.
Végül hét menekülttel és egy rokonát látogató beregszászi hölggyel indultam el. Őt azért vittem el, mert megkért, és ő volt a tolmácsom, mert többen nem beszéltek angolul én meg nem beszélek sem ukránul, sem oroszul. A hazaúton már kellett tankolnom, de akkorra már abból a pénzből tudtam, amit közben küldtek a csoporttagok.
– Megnéztem az első utadról szóló beszámolódat és ott mondtad, hogy az autódon strigulázni akarod, hány menekültet fuvaroztál. Megtörtént? Felraktad az autóra a strigulákat?
– Igen, húzogatjuk. Vettem folyékony krétát, kidíszítettük mindkét autót, amikkel megyünk.
Norbi autója a strigulákkal
Most a második fordulóban már adományokat is viszek odafele. Most már kell sok helyre az adomány. Az a tervünk, hogy most megyünk és amikor Nyíregyháza környékén vagyunk, akkor odatelefonálunk, hogy hova kell vinni éppen a csomagjainkat.
– Azt már tudod, hány embert szállítasz ma éjjel?
– Nem. Az is majd ott alakul. Az egyetemen most van két hét szabadságom. Addig megyek, amíg tudok, amíg kell, vagy amíg az autó bírja.
Most már szerencsére egyre több a felajánlás. Veresegyházáról is ajánlottak fel buszokat. Körülbelül 260-300 embert el tudunk szállásolni és napi három étkezést tudunk biztosítani. És ez csak a mi környékünk.
Egyelőre azok jönnek inkább, akiknek van tervük és lehetőségük, hogy valahova mennek. De remélem, hogy azok is el mernek indulni, ha látják, hogy itt ilyen lehetőségekkel, segítséggel várjuk őket, akiket csak az tartott vissza, hogy nincsenek kapcsolataik, rokonaik szálláslehetőségük. Ezért is, és persze azért is tettem fel a videós beszámolómat, mert meglepett, hogy ilyen sokan támogattak, hogy ennyire összetartó ez a közösség.
Anélkül küldtek nekem pénzt, hogy bárki is ismert volna. Ennyire megbíztak bennem. Volt, aki húszezer forintot is átutalt úgy, hogy semmilyen biztosíték nem volt, hogy én azt nem fogom ellopni. Ez egy csoda. Nagyon jól esik, hogy ennek a részese lehetek. Engem most ez fűt. Hogy egyre többen vagyunk.
– Jöhetnek még át férfiak? Sikerül átjutniuk?
– Most már csak a nem ukrán állampolgárokat engedik át. Aki ukrán állampolgár és betöltötte a tizenhatodik évét, azt már nem engedik ki. Remélem, hogy a mi kivonulásunk talán azt is ösztönzi, hogy a zöldhatáron is megpróbáljanak átszökni azok, akik menekülni akarnak.
Újabb strigulák a második út után
– Olvastam a bejegyzésedet, ami nagyon megható volt. Leírtad, hogy palesztinként át tudod érezni a mostani helyzetet és négy embernek biztosítasz egy szállodai szobát, ellátással.
– Bárhol a világban, amikor a nagyhatalmak harcolnak, akkor általában az ártatlan gyermekek, idős, beteg emberek lesznek ennek az áldozatai. Ilyenkor menekülniük kell, egy biztonságos helyre. De ilyenkor elveszítik a szülőhazájukat, ahol éltek addig. Azt gondoltam, ha ez most a szomszédunkban zajlik, akkor nekem segítenem kell azoknak, akiknek el kellett jönniük. Ha nem segítünk, nem mozdulunk, akkor az emberségből elég kellemetlen lenne. Ha már a nagyhatalmak nem törődnek ezzel, legalább mi tegyünk meg mindent, ami telik.
– Palesztinként te átéltél ilyet?
– Én nem. A nagyszüleimnek kellett eljönni Palesztinából, ők Irakba menekültek, Bagdadba.
És ők sokszor mesélték el, milyen is volt nekik otthon. Visszavágytak oda, mindig siratták. Magyarországra úgy kerültem, hogy az édesapám a Bagdadi Egyetemen tanított. És a doktorátusát, amikor csinálta, választhatott, hogy a Szovjetunióba, az NDK-ba vagy Magyarországra menjen. És mivel a nagyapám többször járt itt Budapesten még korábban, ezért Magyarországot választotta. Én vele érkeztem ide. De amikor 1990-ben kitört az első öböl háború, akkor jobbnak láttuk itt maradni. De én nem voltam akkor sem igazán menekült, mert már előtte is éltem itt, Magyarországon. De persze, ha úgy vesszük, hogy a háború miatt nem mehettünk vissza, akkor mégis valamennyire menekültek is voltunk ezáltal.
Vissza sem mentem. És 2003-ban, amikor a második öböl háború volt, akkor a maradék rokonságom is eljött onnan. Persze nem Magyarországra. Szétszóródtunk, Bagdadban senki sem maradt. Már nem lenne miért oda visszamenni.
Melhem Saad
– Így nagyon is érthető, miért érzed át a menekülők helyzetét. Jött már ukrán család az általad felajánlott szállásra?
– Igen. Egy háromtagú család. Szülők és egy gyermek. Ismerősöm szólt, hogy ők keresnek szállást. Még nem érkeztek meg, a hét elejére várjuk őket. Én most voltam kint a határnál, vittünk élelmiszert oda, de sajnos hétfőn nekem be kell mennem a kórházba veseátültetésre, utána három hónapig el leszek zárva, steril körülmények közé. Szóval így nem fogok találkozni velük.
