„A lényeg, hogy az ember tudja, hol van, ha nincs itt” – Gothár Péter Hét kis véletlen című filmjéről
Képről képre korosodó kórus énekel valahol a Duna-kanyarban sudár, szőke, érett karnagy hölgy vezényletével. Még a háttérben szóló fűnyíró (vagy elektromos fűrész?) sem tudja őket kizökkenteni. A háttérben feltűnik egy folyón evező páros, akik harsány angol káromkodások közepette vízbe borulnak. Egyikük nyomtalanul eltűnik, a másik, gyermekien tiszta, mégis pimaszul buja arcú ifjú hölgy ruhástól felbukkan a habokból, mint afféle 21.századi Vénusz, majd kimászik, úgy, ahogy van, beáll a kórusba, felveszi a szólamát, majd szemkontaktusba kerül sudár, szőke, érett karnagy hölggyel, aki néhány pillanattal később elalél. Amikor magához tér, akkor kezdődik meg igazán a nagy kaland, amely a sudár, szőke családját sem kíméli.
Azt már a fent idézett jelenet előtt tudtam, hogy amikor a kritikát írom róla, közben Bartók: Zene húros és ütőhangszerekre és celesztára című művét hallgatom az 1970-es években indult összkiadás-sorozat bakelit lemezéről. Azt már a film vége előtt tudtam, hogy utólag sem számolom össze, hogy valóban hét kis véletlent láttunk-e, mert e számoknak semmi jelentősége. Sokkal inkább az gondolkodtatott el, hogy látszólag időnként félszavakból is értjük egymást, máskor viszont nemhogy bővített, vagy unalomig ismételt mondatokból, hanem egész lényünkkel, létezésünkkel sem. Mi több, még magunkat sem, hiszen legalább azt nem ártana tudnunk, hogy mit akarunk, vagy mire vágyunk. És ebből fakad az is, hogy ha felcsillan előttünk egy váratlan lehetőség, vagy elszaladunk előle, vagy elrontjuk, vagy pótcselekvésekbe menekülünk, nem létező félelmeket keresünk ürügyül. Például egereket, akik lehet, hogy mi magunk vagyunk.
Gertrúd, a sudár, szőke, érett (Rezes Judit) és Albán, a gyermekien tiszta, ám pimaszul buja arcú ifjú hölgy (Mészáros Blanka), amikor egymásra találnak, és elhangzik a vezényszó: „Hazudj nagyot és boldog leszel”, akár magyar Thelma és Louise-zá válhatnának – de nem válnak, éppen azért, mert közös történetük Magyarországon játszódik. Az apa (Mészáros Máté), aki a régi kottákat próbálja megfejteni, abban reménykedik, hogy ha öregebb lesz, bejön az Isten az életébe, de valószínűleg nem sokat tett ennek érdekében. A fiú (Börcsök Olivér) egy aranyhallal kísérletezik, és kommunikálni próbál egy házbeli idősödő asszonnyal (szívszorító látni Börcsök Enikő szinte szavak nélküli alakítását) és a lánnyal sem akkor találnak egymásra, amikor igazán kellene. Beteljesülésük ugyanolyan felesleges, mint a Megáll az idő végén Köves Dinié és Szukics Magdáé, de legalább Albán kirúgja a nászágy-kocsi szélvédőjét.
„Mi az, hogy él?” – hangzik el a film egyik kulcskérdése, és hogy erre milyen válasz kerül elő, inkább nem lövöm le. Hátborzongatóan szürreális a holokauszt-túlélő, immár halott nagymama története és német megmentőjének elképzelt magyarországi élete – elő is vettem Goethe balladáját, nekem Villikirályként van meg Vas István fordításában - de van-e szürreálisabb annál, mint ami végbement az elmúlt évszázadban ebben a „lángokól ölelt kis országban”, ahonnan, több hullámban is, „hányan elrohantak, s nem épp a rohadtak”. Ahogyan Bartók Béla is, aki Amerikában, nagy szegénységben halt meg, és Gertrúd mindig szomorú lesz, ha erre gondol. Máskor pedig spontán tör ki belőlünk a röhögés, például egyes használati tárgyak eddig ismeretlen funkciója láttán.
Bár a film nem túlbeszélt, sőt, a rendező gyakran él azzal a módszerrel, hogy elvágja a beszéd fonalát, és nem ritkán egy egész jelenetét, a korábbi Gothár-alkotásokhoz hasonlóan ezúttal is vannak olyan mondatok, amelyeknek minden bizonnyal önálló utóéletük lesz. „A lényeg, hogy az ember tudja, hogy hol van, ha nincs itt” ugyancsak megfontolandó tanács, de miért lehet rosszkedvünk a szeretettől? Miért lehetetlen megismerni a másikat? Talán mert nem jó szeretnek, vagy nem jól szeretünk? Talán mert rosszul akarjuk megismerni a másikat, vagy meg sem próbáljuk?
A Hét kis véletlen a maga szórakoztató módján annyira sűrű szövésű, hogy érdemes többször is megnézni. A második-harmadik alkalom után valószínűleg én is másképpen írnék róla. Legfeljebb újra meghallgatnám hozzá Bartókot is.
