Felfoghatatlan Vekerdy Tamás halála, és az, amit veszítettünk vele
Évtizedeken át olvastam a Nők Lapját, még gyermekkoromban szoktam rá, mert a nagymamám járatta a magazint.
Hosszú, hosszú éveken keresztül azzal kezdtem az olvasást, hogy odalapoztam, ahol Vekerdy Tamás rovata volt. Olvasói levelekre válaszolt minden egyes héten, és a maga utánozhatatlan stílusával adta a gyakorlatias, józan tanácsait egy-egy élethelyzetre és nevelési problémára.
Imádtam Vekerdy írásait.
Még akkor is, ha nem értettem vele mindenben egyet.
És most Vekerdy Tamás meghalt - ahogy a Facebook-oldalán írták, csendben elment...
Szerettem azt, ahogyan megközelített egy témát, azt, ahogyan a gyerekekről – és a szüleikről – beszélt, ahogyan egy-egy kérdéshez hozzáállt. Soha nem éreztem nyomasztónak, fullasztónak azt, amit megfogalmazott.
Ranschburg Jenővel együtt Vekerdy Tamás is a huszadik század forradalmára volt abban az értelemben, hogy ő is szakított azokkal az irányzatokkal, amelyek a gyermek fegyelmezésére helyezték a hangsúlyt.
Igen, forradalminak számítottak azok a gondolatok, hogy nem a tanulás mennyisége számít, nem az, hogy miből kap jelest a gyerek, hogy népszerű és kemény követelményeket támasztó, egyetemre felkészítő „versenyistállók” nem valók mindenkinek, hogy a távolabbi, jó nevű iskola helyett lehet, hogy jobb a gyereknek, ha a közelből sétálhat haza órák után, és hogy egy ember életében nem az a legnagyobb siker, ha kitűnő a bizonyítványa. Hogy ne nyomjuk el a kicsik egyéniségét és kreativitását.
És forradalminak számított ez gondolat is Vekerdytől: „Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?”
De kiemelhetném azt is, amit a kamaszkorról és a fiatalokról megfogalmazott: Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (...), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (...). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen – amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik.”
Ittam Vekerdy szavait. Később, amikor egy ideig tanítottam, illetve amikor megszülettek a testvérem gyermekei, majd az én kislányom, óriási hasznát vettem annak, amit tőle tanultam. Mert Vekerdy Tamástól rengeteget tanultam, pusztán abból, hogy rendszeresen olvastam a publikációit, a vele készült interjúkat, és hallgattam az előadásait.
(Még abból is tanultam, amikor magamban vitatkoztam vele egy-egy kérdésről, például a kétnyelvűségről, pontosabban a gyerekek kétnyelvűvé, többnyelvűvé neveléséről, vagy arról, hogy ugyan miért tanácsolja az anyáknak, hogy hagyják a csudába a vasalást, miért nem a férfiak vasalnak.)
De nem csak én fordultam hozzá, az írásaihoz, a tanácsaihoz, ha úgy éreztem, sötét erdőben járok, és nem találom a kivezető utat.
Generációk nőttek fel a tanácsain.
Generációk nyúlnak az általa alkotott szakirodalomhoz, ha egy-egy helyzetben segítségre vagy biztatásra szorulnak.
Felfogjuk a maga valójában, hogy halálával kit és mit veszítettünk el?
