MÚLT
A Rovatból

„Ez a nő tud meghalni” - állította róla a kivégzőtisztje: Mata Hari bűne az lehetett, hogy túl jól játszotta a végzet asszonyát

1917. február 13-án letartóztattak egy nőt Párizsban. Nem volt sem fegyvere, sem kódolt üzenete, sem táskányi titkos dokumentuma. Egy táncos volt. Vagy mégsem csak az?


Ha egy mondatban kellene összefoglalni Mata Hari történetét, valahogy így hangzana:

egy holland lány, aki keleti táncosnőként vált híressé, és akit a franciák kivégeztek, mert elhitték róla, hogy német kém. De ez a mondat se nem igaz, se nem hamis – ahhoz, hogy megértsük, ki is volt ez a nő, nem elég a legenda. Mert bár Mata Hari neve máig egyet jelent a femme fatale, a végzet asszonya archetípusával, valójában egy sokkal tragikusabb, összetettebb sors rajzolódik ki mögötte.

A háborúnak bűnbakok kellenek. Február 13-án, Párizs szívében, a fényűző Hôtel Élysée Palace egyik lakosztályában letartóztattak egy világsztárt: a Mata Hariként ismert holland táncosnőt, Margaretha Geertruida Zellét. Tíz hónappal később hajnalban sortűz dördült Vincennes-ben.

De mi történt valójában az elfogás és a kivégzés között, és kicsoda volt ő: egy a politika útvesztőiben tévelygő naiv művésznő, vagy egy hidegvérű, számító manipulátor?

Margaretha 1876-ban született Hollandiában. Apja jól menő kalapos volt, anyja korán meghalt. A család szétzilálódott, őt egy rokon nevelte tovább, majd egy tanítóképzőbe küldték – ahonnan elbocsátották, mert viszonya lett az iskola igazgatójával. Ez már akkor is botrány volt, de később az egész életére jellemző volt: mindig férfiak határozták meg a sorsát – és mindig úgy, hogy végül ő fizette meg az árát.

A húszas évei elején jó ötletnek tűnt férjhez menni egy jóval idősebb holland katonatiszthez, akivel Jáva szigetére költözött.

A házasság rémálommá vált: a férfi verte, alkoholista volt, egyik gyerekük meghalt, a másik túlélt egy mérgezést. Végül elváltak – és itt jött el az a pont, ahol Margaretha úgy döntött, új identitást teremt magának.

Párizsba ment, ahol az 1900-as évek elején épp hódított az orientalizmus. A Nyugat éhes volt a misztikumra és a Keletre – még ha annak valósága nem is egyezett azzal, amit láttak. Mata Hari – a „Hajnal szeme” – pont ezt az ideális fantáziát testesítette meg. Táncelőadásainak nem sok köze volt a tradicionális jávai rítusokhoz, de ez senkit nem zavart. Félmeztelen táncaival, egzotikus kosztümjeivel, és azzal, ahogy játszott a férfiakkal, egy új szimbólum született: az erotikus nő, aki egyszerre misztikus, veszélyes és elérhetetlen.

Sokan ki is nevették – több kritikus szerint rossz táncos volt –, de ettől függetlenül működött a varázs.

Francia tábornokok, német diplomaták, orosz hercegek hevertek a lábai előtt. És innen már csak egy lépés volt a gyanú, hogy nemcsak a testét árulja, hanem információkat is.

Amikor kitört az első világháború, Európa megvadult. Mindenki gyanús volt. A katonák hullottak a fronton, és a hatóságok bűnbakokat kerestek. Mata Hari – aki továbbra is utazgatott, luxusban élt, és férfiak tucatjaival volt viszonya – tökéletes célpont lett.

A francia hírszerzés szerint 1916-ban elfogtak egy titkos üzenetet, amit a németek írtak, és ami állítólag rá utalt. Az is lehet, hogy valóban elfogadott pénzt információért – de az is lehet, hogy játszott a tűzzel anélkül, hogy felfogta volna, milyen messzire ment. Egy biztos: a háborús pszichózisban senki sem vette a fáradságot, hogy tényleg kiderítse, mit csinált. A szex, az idegenség, a színpadon használt fátylak és a függöny mögötti férfiak – mind ellene szóltak.

A francia katonai igazságszolgáltatás iratai szárazon rögzítik a tényeket. Az 1917. február 13-i elfogást követően a hírhedt Saint-Lazare női börtönbe szállították. A per 1917. július 24-én és 25-én zajlott le zárt ajtók mögött. A hadbíróság halálra ítélte, a kegyelmi kérvényét elutasították, és október 15-én hajnalban végrehajtották az ítéletet a vincennes-i erődben.

A vád gerincét a francia hírszerzés által lehallgatott és dekódolt rádiótáviratok adták, amelyeket a német katonai attasé küldött Madridból Berlinbe. Ezekben egy „H-21” kódnevű ügynökre hivatkoztak, akit a francia elhárítás Mata Harival azonosított.

Az Eiffel-torony rádióállomásán rögzített üzenetek lettek a per kulcsfontosságú bizonyítékai, noha több történész is felhívja a figyelmet arra, hogy a legfontosabb üzenetek eredeti példányai később eltűntek a dossziéból.

A brit titkosszolgálat, az MI5 iratai szerint a francia nyomozók egy ponton megtörték a táncosnőt. Egy Londonba küldött jelentés szerint Mata Hari beismerte, hogy az amszterdami német konzul beszervezte, és 20 000 frank előleget kapott. Ez az összeg, amely mai árfolyamon körülbelül 1,16 millió forintnak felel meg, a vád egyik sarokköve lett. A védelem ezzel szemben azzal érvelt, hogy a pénz csupán kárpótlás volt a német hatóságok által korábban lefoglalt bundáiért és személyes tárgyaiért.

A pénz azonban nem csak a német oldalon merült fel.

Mata Hari azért vállalta a kockázatos játékot a francia hírszerzéssel, mert szerelmes volt egy fiatal orosz tisztbe, Vadim Maszlovba, aki súlyosan megsérült a fronton.

Hogy meglátogathassa a frontkórházban, a francia elhárítás vezetője, Georges Ladoux kapitány segítségét kérte, aki cserébe kémfeladatot ajánlott neki. Az ígéret mesés volt: akár egymillió frankot is kaphat – mai értéken közel 58 millió forintot –, ha bizalmas információkat szerez a német trónörököstől.

A nyomozást vezető Pierre Bouchardon kapitány a jegyzeteiben kíméletlen portrét festett róla. „Macskaszerű, hajlékony, ravasz, gátlástalan, könyörtelen, született kémnő volt” – írta a nőről, akit tizennégy alkalommal hallgatott ki. Évekkel később azonban a per egyik legfontosabb szereplője, André Mornet kormánybiztos már egészen másként emlékezett vissza.

Egy magánbeszélgetésben állítólag úgy fogalmazott, az egész ügy „nem volt nagy dolog”. A kihallgatások során, amikor a szeretői hosszú listájával szembesítették, Mata Hari a brit jelentések szerint így vágott vissza:

„Minden tisztet szeretek, és inkább választok szeretőnek egy szegény tisztet, mint egy gazdag bankárt.”

A per idején, 1917 tavaszán Franciaország mély katonai és morális válságban volt. A Nivelle-offenzíva katasztrofális kudarca után lázadások törtek ki a hadseregben, a hátországban pedig egyre nőtt a fásultság. Ebben a légkörben a kormánynak égető szüksége volt egy bűnbakra, egy látványos sikerre, amely demonstrálja, hogy az állam ura a helyzetnek. Egy egzotikus, szabad erkölcsű, külföldi nő, aki magas rangú tisztekkel és diplomatákkal tartott fenn kapcsolatot, tökéletes célpontnak bizonyult.

A bírósági ítélet nyelvezete is a propagandát szolgálta, amikor „az évszázad egyik legnagyobb kémnőjének” nevezte, aki „katonák tízezreinek haláláért felelős”.

A kivégzéséről Henry G. Wales, az International News Service tudósítója küldött emlékezetes beszámolót. Leírása szerint Mata Hari visszautasította, hogy bekössék a szemét, és a tizenkét fős kivégzőosztaggal szemben állva csókot dobott a katonáknak. A sortűz eldördülése után a test lassan térdre rogyott, majd hátraesett. „Lassan, ernyedten a térdére ereszkedett… Aztán hátraesett” – írta Wales a The Guardian szerint.

A kivégzést felügyelő altiszt a legenda szerint csak ennyit mondott a látottak után: „Istenemre, ez az asszony tud meghalni.”

Aztán múltak az évtizedek – és a történelem kicsit megbánta, amit tett. Mata Hariról könyvek jelentek meg, filmek készültek, ikon lett. Egyes kutatók szerint soha nem adott át érdemi információt senkinek – mások szerint ügyes manipulátor volt, aki egyszerűen lebukott. De a legtöbb mai történész szerint Mata Hari nem volt igazi kém, inkább csak egy nő, aki rossz korban, rossz helyen játszott olyan szerepekkel, amelyek meghaladták a lehetőségeit vagy a képességeit.

A francia hadsereg 2017-ben – száz évvel a kivégzése után – újra megvizsgálta az aktáit. És bár nem mentették fel, egyértelmű lett:

az ellene hozott ítélet sokkal inkább szólt a háborús pánikról és a nőgyűlöletről, mint az árulásról.

Egy olyan világban, ahol a nőknek nem lehetett hatalma, egy asszony, aki szabadon szexualizálta magát, utazott, pénzt keresett és befolyásos férfiakat hódított meg, már önmagában fenyegetésnek számított.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Nem a kinézete volt a titka: Casanova egyetlen trükkje mindent vitt a nőknél
A velencei kalandor sikere a tudatosan felépített imázsán és a briliáns történetmesélésen alapult, nem pusztán a vonzerején. Élete utolsó éveit a csehországi Dux kastélyában töltötte könyvtárosként.


Kalandor, könyvtáros, megszállott szerelmes és hidegfejű stratéga. Giacomo Casanova neve ma is a csábítás szinonimája, de a mítosz mögött egy 18. századi európai „hálózati ember” áll, aki élettörténetét mesteri módon írta meg, és ezzel önmagát is megalkotta.

A legenda helyett a saját szavaiból és a megbízható történeti forrásokból kirajzolódik a valódi Casanova portréja, a „titka”, halálának körülményei, magyarországi útja és megannyi meglepő érdekesség, amit ránk hagyott.

Giacomo Girolamo Casanova 1725-ben született Velencében, és élete során megannyi szerepben kipróbálta magát.

Volt papnövendék, katona, diplomata, szabadkőműves és író, mielőtt élete utolsó, lecsendesedett szakaszában a csehországi Dux kastélyában gróf Waldstein könyvtárosaként talált menedéket.

Itt, 1798-ban bekövetkezett haláláig, papírra vetette monumentális, francia nyelven írt önéletrajzát, az Életem történeté-t, amely posztumusz kiadását követően világhírűvé tette.

Tudatosan építette imázsát, az európai udvarokban és szalonokban a maga által kreált „Seingalt lovagja” néven forgolódott, ezzel is erősítve a személyét övező misztikumot.

Ha megértjük, mit tartott fontosnak önmagáról, azt is látjuk, mi volt a csábítási stratégiájának lényege. Ez nem egyetlen trükk, hanem egy következetes habitus volt, amelynek alapja az intellektuális és testi vonzerő párosítása.

Számára a játékosság és a szellemi társalgás legalább annyira fontos volt, mint a fizikai szépség. A briliáns társalgás, a költői levelek és a szüntelen történetmesélés volt a leghatékonyabb eszköze.

„Az ész nélküli szépség a szerelemnek nem kínál egyebet, mint a puszta testi bájak élvezetét” – írta a Memoárokban. Ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel ismerte fel a szabadság és a kötődés közti feszültséget is.

"A nőket még őrületig is szerettem, de a szabadságot mindig jobban.”

A kalandos életút 1798. június 4-én ért véget a csehországi Duxban. Korabeli feljegyzések és modern orvostörténeti összefoglalók szerint halálát egy makacs, krónikus húgyúti, illetve hólyageredetű megbetegedés okozta.

A helyi emlékezet szerint a duchcovi kastélyban ma is őrzik azt a karosszéket, amelyben a nagy kalandor kilehelte lelkét.

Mielőtt azonban élete lezárult volna, bejárta Európát, és útja a történeti Magyarország területére is elvezette.

Életútja tele volt szenzációs részletekkel. Ezek közül is kiemelkedik 1756-os szökése a velencei Dózse-palota hírhedt ólomkamráiból, a Piombiból, amelyet később külön könyvben is megírt.

Európai karrierje során lottórendszert szervezett Párizsban, szabadkőműves páholyok tagja lett, és a kontinens legbefolyásosabb szalonjaiban fordult meg, ahol olyan személyiségekkel találkozott, mint Voltaire, II. Frigyes porosz király vagy Nagy Katalin orosz cárnő.

Írói teljesítménye sem merült ki a Memoárokban: lefordította Homérosz Iliászát modern toszkán nyelvre, és több politikai pamfletet, valamint regényt is írt.

Hagyatékának legértékesebb darabja, az Életem történeté-nek eredeti, mintegy 3700 oldalas kézirata kalandos úton maradt fenn. Végül 2010 februárjában a Francia Nemzeti Könyvtár vásárolta 7 millió euróért.

Végül mi maradt Casanovából? Hőssé nem a hódítások listája, hanem az ezekről szóló, eleven és briliáns nyelven megírt elbeszélés tette. Legnagyobb alkotása maga a Casanova-mítosz volt, amelyet saját kezűleg teremtett meg.

Via Britannica


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Mindenkit megölünk!” – 27 éve történt a Columbine középiskolai mészárlás, az Egyesült Államok történelmének egyik legvéresebb iskolai ámokfutása
A hatóságok két és fél évtizeddel később emberölésnek minősítették Anne Marie Hochhalter halálát, aki 26 évvel élte túl a columbine-i lövöldözést. Az elkövetők a támadás során a könyvtárban azt kiabálták: „Minden sportoló álljon fel!”


1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.

Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.

A két elkövető, a 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold eredetileg nem lövöldözést, hanem egy nagyszabású robbantást tervezett. Két, egyenként közel tíz kilós, PB-gázpalackból készült bombát helyeztek el az iskola menzáján, amelyeket helyi idő szerint 11:17-re időzítettek, amikor a legtöbb diák, nagyjából 500 fő tartózkodott ott.

A tervük az volt, hogy a robbanások után a menekülőket a parkolóból lövik le. A menzában elhelyezett bombák azonban a hibás vezetékezés miatt nem robbantak fel.

Miután a tervük kudarcot vallott, a két diák fegyverrel indult az iskola nyugati bejárata felé. Az első lövések 11:19-kor dördültek el, azonnal megölve egy diáklányt, Rachel Scottot. A helyszínen tartózkodó rendőr, Neil Gardner helyettes 11:22 körül kapott riasztást, és szinte azonnal tűzharcba keveredett az egyik támadóval.

Eközben a bent rekedt tanár, Dave Sanders diákok százait terelte biztonságba, amíg őt is halálos lövés nem érte.

A támadók 11:29-kor hatoltak be az iskola könyvtárába, ahol a legtöbb áldozatukkal végeztek. Szemtanúk szerint az egyik elkövető azt kiabálta:

„Minden sportoló álljon fel! Mindegyikőteket meg fogjuk ölni.”

A mészárlás a könyvtárban alig több mint hét percig tartott, ezalatt tíz diákot öltek meg. Az elkövetők 12:08-kor a könyvtárban öngyilkosságot követtek el.

A speciális egységek 12:06-kor hatoltak be az épületbe, kevesebb mint egy órával az első lövések után, a korabeli protokolloknak megfelelően azonban nem nyomultak be azonnal mélyebbre. A rendőrök nem voltak felkészülve egy ilyen szintű fegyveres támadásra.

A késlekedés miatt a súlyosan megsebesült Dave Sanders tanár délután három óra körül elvérzett, mielőtt a segítség elérhetett volna hozzá. Az eset alapjaiban változtatta meg az amerikai rendőrségi taktikát; ennek nyomán vezették be az azonnali behatolást előíró protokollt aktív lövöldöző esetén.

A tragédia után egy hónappal Bill Clinton akkori elnök és a first lady, Hillary Clinton a közösséghez szólt. „Amerika szívét átütötte” – mondta a first lady. Az elnök pedig a fegyvertartási és fegyvervásárlási rendszer hézagos szabályozására hívta fel a figyelmet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is” – így indult a legendás Gyermekvasút
A korabeli Néplap cikke a pártot és a vezetőt éltette az 1950-es átadáson. 2015-ben a vonal bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is.


Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.

Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.

A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.

Az építkezés 1948. április 11-i megkezdését követően rekordsebességgel haladt a munka: az első, nagyjából három kilométeres szakaszt Széchenyi-hegy és az akkori Előre (ma Virágvölgy) állomás között már július 31-én átadták.

A korabeli sajtó szerint az első szerelvény „pontosan fél tíz órakor indult el”.

A következő év júniusában a vonal elérte Szépjuhásznét (akkor Ságváriliget), majd 1950. augusztus 20-án megindult a forgalom a teljes, Hűvösvölgyig tartó pályán. Bár egy várostörténeti forrás szerint április 11-én a nyomvonalat jelölték ki és a munka másnap indult, a hivatalos narratíva ezt a napot tekinti a kezdőpontnak.

A dátumok mögött azonban egyedülálló működési modell áll, amely a vasút igazi szívét jelenti.

A forgalmi és kereskedelmi feladatokat 10 és 14 év közötti gyermekvasutasok látják el, természetesen felnőtt állomásfőnökök és vasúti szakemberek felügyelete mellett.

A fiatalok komoly tanfolyamon vesznek részt, ahol elsajátítják a szolgálati napló vezetését, a jelzési és biztosítóberendezések kezelését, a váltóállítás szabályait és az utastájékoztatás fortélyait.

Ez a rendszer ma is él és virágzik, tavaly júniusban például 155 újonc tett fogadalmat Hűvösvölgyben.

2015-ben a budapesti Gyermekvasút hivatalosan is bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a világ leghosszabb olyan vasútvonala, ahol a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyermekek látják el.

A hitelesített hossz 11,7018 kilométer. A 760 milliméteres nyomtávú pálya a budai hegyekben kanyarog, 235 méteres szintkülönbséget küzd le, miközben a legnagyobb emelkedője eléri a 3,4 százalékot.

A vonal népszerűsége a hatvanas években érte el a csúcsát, 1961-ben például 800 ezer utast szállított. Ma a teljes menetidő a két végállomás között körülbelül 40-50 perc.

A vonalról csodálatos panorámák nyílnak a környező hegyekre, és számos turistaút csatlakozik az állomásokhoz.

A Gyermekvasút azonban több mint közlekedési eszköz; egyben korszakok lenyomata is. Az ötvenes években a szocialista nevelés és propaganda fontos eszköze volt.

Egy korabeli tudósítás érzékletesen tükrözi a korszak szellemét: „a Pártnak. Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is!” - írta a Néplap a teljes vonal átadásakor.

Mára ez a narratíva teljesen átalakult. A vasút a közösségépítés, a felelősségvállalás és a pályaválasztás támogatásának színterévé vált, ahol a gyerekek játékosan tanulhatnak bele egy komoly szakmába.

Története tele van apró, érdekes részletekkel is. Kevesen tudják, hogy 1956 és 1973 között a hűvösvölgyi végállomáson mozgólépcső működött, amelyet vasár- és ünnepnapokon, a metró előtti időkben valóságos látványosságként üzemeltettek.

A járműpark is legendás: a „Kis Piri” néven ismert gőzmozdony ma is feltűnik a nosztalgiajáratokon, az egyik jellegzetes Mk45-ös dízelmozdonyt pedig „Bendegúz”-nak keresztelték.

A Gyermekvasút egyszerre időutazás és jövőiskola; a budai hegyek sínpárján 78 éve fut a történelem – ma is, a gyerekek biztos kezű irányításával.

Via MÁV-csoport


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
A Titanic egyetlen magyar áldozata nem is arra a hajóra váltott jegyet: sztrájk pecsételte meg a sorsát
Weisz Lipót és felesége eredetileg az RMS Lusitania első osztályán utazott volna Kanadába, ám a Titanic másodosztályára irányították át őket.


Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.

Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.

Weisz Lipót, a tehetséges szobrász és felesége, a belga Mathilde Françoise Pëde Kanadában szeretett volna új életet kezdeni.

Szénhiány miatt végül a Titanic másodosztályán találták magukat.

Weisz Lipót magyar származását neve is sejteti, és bár a sírfelirata Pestet jelöli meg születési helyeként, a kutatások szerint Veszprémben látta meg a napvilágot.

 

A fiatalember 19 évesen Angliába emigrált, ahol a bromsgrove-i Iparművészeti Egyesületnél tanult. Itt ismerkedett meg a varrónőként és énekesnőként dolgozó Mathilde-dal, akit feleségül is vett – írta a Promotions.hu.

A tehetséges fafaragó 1911-ben már áthajózott az Atlanti-óceánon, és Montrealban kapott megbízást a helyi Szépművészeti Múzeumtól.

Később Edward Wren bízta meg azzal, hogy a Dominion Express Building homlokzatára kifaragja a korabeli Kanada kilenc tartományát jelképező kőpajzsokat.

Mivel úgy látta, Quebecben meg tud élni a művészetéből, visszautazott Angliába a feleségéért, hogy együtt kezdjék meg közös életüket a tengerentúlon.

Ám a sors közbeszólt.

A Lusitania első osztályára vettek jegyet, de a brit bányászok sztrájkja miatt a Lusitania nem tudott elindulni. Ezért a Weisz házaspárt átirányították a Southamptonból induló Titanicra, a másodosztályra.

A történet szerint Weisz Lipót felszállás előtt a kabátja bélésébe varrta a család teljes vagyonát: mintegy 15 ezer dollár értékű, 21 kilogramm súlyú aranyat.

1912. április 14-én éjjel, egy kései séta után a házaspár épp visszatért a kabinjába, amikor a hajó jéghegynek ütközött. Mathilde a 10-es számú mentőcsónakban kapott helyet, így megmenekült, ám férje a hajóval együtt a fagyos óceánba merült.

Az özvegy április 18-án, a Carpathia fedélzetén érkezett meg New Yorkba, ahol az a veszély fenyegette, hogy nincstelen bevándorlóként visszaküldik Angliába.

A holttestek után kutató Mackay-Bennett hajó azonban megtalálta a 293-as számmal jelölt, mentőmellényes testet, amit a felsőjébe hímzett „W.L.” monogram alapján azonosítottak Weisz Lipótként.

Előkerült az öltönybe rejtett arany is, amit visszaszolgáltattak az özvegyének. Mathilde végül Kanadában maradt, és később újra férjhez ment.

Weisz Lipótot a montréali Baron de Hirsch temetőben helyezték végső nyugalomra.

Sírja sokáig jelöletlen volt, a fejfát csak a katasztrófa századik évfordulóján, 2012 körül állították fel. A sírkövön ez a felirat olvasható: „Leopold Weisz, született 1880 körül Magyarországon, Pesten. 1912. április 15-én halt meg a Titanic katasztrófájában. Nemrég házasodott, és kezdett új életet Montréalban. Tehetséges és ígéretes szobrász, a bromsgrove-i ipartestület tagja, munkáira Montréalban és külföldön egyaránt csodálattal tekintenek.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk