Első vonalból a földi pokolban - Kislányomnak, Samának / Az underground kórház
Személy szerint én azok közé tartozom, akik meglepődtek a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscaron. Nem mintha az amerikai és ázsiai gyári munkásokról szóló American Factory ne érdemelt volna díjat, de én sokkal inkább számítottam volna a természet és az ember összhangját bemutató Méz-királynő (Honeyland) vagy a szíriai háborút testközelből bemutató Kislányomnak, Samának (For Sama), illetve Az underground kórház (The Cave) szobrocskájára. De mivel filmeket nem a díjak miatt nézünk, így is erősen tudom ajánlani mindenkinek mindhárom alkotást, bár utóbbi kettőt nem javasolnám egymás után megnézni.
Ami sokaknak a mindennapokat jelenti, félek, egy átlagos, békében élő európainak 3 óra alatt túl nagy lelki megterhelést okozhat.
Adva van a szíriai háború, amiről olyan sok információ és dezinformáció zúdul ránk, hogy eléggé nagy bizonyossággal mondhatjuk, hogy vajmi keveset tudunk róla – mármint úgy igazán. A fő hadszínterek, mint például Aleppo oly sokszor kerülnek szóba, hogy egy idő után az ember agyában kialakul körülötte valami messzi, kissé talán misztikus érzés. Holott kevesebb, mint 2 és félezer kilométerre tőlünk élnek ott emberek, akik éppen úgy szeretnek, gyűlölnek, fogyasztanak, szórakoznak és szomorkodnak, mint mi.
Kivéve, hogy ezt ők permanens életveszélyben teszik, pedig éppen olyan ártatlan emberek, mint mi.
Waab al-Kateab fiatal rendezőnő (Kislányomnak, Samának) és Feras Fajjád valamivel rutinosabb rendező (Az underground kórház) filmjei hasonló alaphelyzetet dolgoznak fel: olyan emberek mindennapjait, akiknek nem elég, hogy a folyamatos bombázások közepette túl kell élniük, de mindent feltesznek arra, hogy segítsenek beteg és sérült honfitársaikon. Pusztán emberbaráti szeretetből, mert a körülményekből adódóan értelemszerűen sem jelentős pénz, sem túl sok szakmai siker nem vár egyikükre sem.
Gyakorta felmerülő filmes kérdés, hogy hogyan tudja egy háborúról szóló film visszaadni egy ilyen szituáció pokoli helyzeteit, az emberek mindennapos szenvedéseit. Hát így. Kézenfekvő megoldás dokumentumfilmet forgatni a háborús helyszínekről, ám mindez valószínűleg ha hatásos is, de kevés volna.
Kell a jó érzék, amivel al-Kateab 500, míg Fajjád 1200 órányi anyagot fésül össze durván 100-100 perc szenvedéssé, csontig hatoló borzalommá.
Fajjád dokumentumfilmje sokszor kidolgozottabb képekkel operál, néha már-már a játékfilmességbe csap át, míg al-Kateab leginkább az amatőr szemszögű felvételekre helyezi a fókuszt, és ez kifejezetten jót tesz a filmnek. A 18+ -os kategória felett a mozis besorolásokban létezik egy „Csak erős idegzetűeknek!” kitétel, ami többször is eszembe jutott a két film közben.
Összetört testű és halott kisgyerekeket látni, vagy fülsiketítő orosz bombázókat hallani (tudva, hogy mit hoznak magukkal és hagynak majd maguk után) egyike életem legnyomasztóbb mozis élményeinek.
Egészen felfoghatatlan belegondolni, hogy mindez kvázi napjainkban, ráadásul tőlünk néhány órányi repülútra történik. Ilyen közel keresik sírva (addigra már halott) kistestvérüket kiskamasz gyerekek, próbálnak meg romok alatt túlélők után kutatni önkéntes orvosok vagy épp igyekeznek normális családi életet élni amúgy normális családok.
„A gyerekeket nem zavarja az ostrom, azt sem tudják mi az”
– mondja az egyik szereplő a Kislányomnak, Samának című filmben, és valóban: miért is definiálnák kicsi gyerekek azt az állapotot, amiben szinte egész addigi életüket élték. Waadot az zavarja a legjobban, hogy Sama meg sem rezdül a bombázásokra, az életük borzalmas zenei aláfestéseként folyamatosan szóló robbanásokra. De egy idő után a felnőttek is kezdenek hozzászokni. Mi azonban a film bő másfél órája alatt garantáltan nem tudunk, újra és újra a lelkünkig hatol minden egyes csattanás. Embertelenül nyomasztó belegondolni, hogy egy-egy ilyen bomba olyan emberek életét olthatja ki épp, mint szereplőink. Akik közül egyébként számosan nem érik meg a film elkészültét, hisz Waad rengeteg barátja áldozatul esik a folyamatos harci eseményeknek.
Az underground kórház bemutatja, hogy a történelem leghosszabb ideig ostromolt településén, a Damaszkuszhoz közeli al-Gútában egy orvosnő vezetése alatt egy kórház hogyan próbál meg egy "barlangban" helyt állni, miközben a fehérsisakosok hosszú állandóságban csak hozzák az újabb és újabb sérülteket. A föld alatt nyílik egy halovány reménysugár, míg fent szó szerint a pokol tombol.
Mindeközben azért a film nem feledteti az arab ország háborún túli társadalmi problémáit sem: az egyik segítségre szoruló férfi például rossz ellátását egyértelműen a női vezetésű kórház számlájára írja.
(Mindkét filmben nagyon erős egyébként a női szemszög.) Jó volna azt mondani, hogy itt kibukik a mi mindennapjainktól eltérő kultúra, de nem lennénk teljesen őszinték.
