„Először nem láttam semmit, mert vér folyt végig az arcomon” – a lakásában élte át a bejrúti robbanást a New York Times újságírója
Korábban mi is beszámoltunk róla, hogy kedden óriási robbanás rázta meg Bejrútot. A detonáció következtében legkevesebb száz ember életét vesztette, több mint négyezren megsebesültek.
A New York Times libanoni tudósítója a lakásában élte át a robbanást. Egy cikkben osztotta meg iszonyatos élményeit.
Éppen otthonában egy barátja által átküldött videót nézett, amely a lángba borult kikötőt mutatta, amikor az egész ház megremegett és őrületes robbanást hallott, amekkorát még sohasem. Rögtön az ablakhoz futott, de ekkor jött egy még nagyobb detonáció, szanaszét repkedtek az ablakok üvegszilánkjai, és csak arra volt ideje, hogy elbújjon az íróasztala alá.
„Először nem láttam semmit, mert vér folyt végig az arcomon. Aztán végignéztem romhalmazzá vált lakásomon. A sárga bejárati ajtóm az ebédlőasztalomon hevert”
– írta Vivian Yee.
Később azok a bejrútiak, akik a segítségére siettek, felvilágosították őt, hogy ilyenkor ki kell rohanni a folyosóra, minél távolabb az ablakoktól. Nyilván azok számára, akik átélték a 15 éven át tartó libanoni polgárháborút, a robbantások elől menekülni már ösztönös rutinná vált, mint ahogyan a sebesültek ellátása is.
„Szinte valamennyien idegenek voltak, mégis úgy kezeltek engem, mint a barátjukat”
- fogalmazott az újságíró.
Amikor az újságírónő kijutott a ház maradványaiból, egy motorkerékpáros meglátta vérző arcát, és felvette őt. A rengeteg törmelék és összetört gépkocsi miatt azonban nem tudták megközelíteni a kórházat, így aztán Vivian gyalog folytatja útját. Szinte mindenki, akivel találkozott, vagy véres volt, vagy már bekötözték. Egyetlen sértetlen embert látott, egy nőt, aki a kutyáját sétáltatta.
„Egy órával ezelőtt még mindannyian erre jártunk, kutyát sétáltattunk, az e-mailjeinket olvastuk, vagy bevásároltunk. Egy órával ezelőtt itt még nem volt vér”
– írja le borzadva az amerikai tudósító.
Amikor Vivian a kórházhoz ért, és meglátta a felrobbantott sürgősségi osztályt, és a földön fekvő súlyos sebesülteket, rádöbbent, hogy tulajdonképpen nagy szerencséje volt. Valaki meglátta, lemosta arcáról a vért, bekötözte sebeit, és miután látta, hogy a nő tud járni, elbocsátotta. A következő ellátást egy barátja barátjától kapta, aki sebeit jobb híján az arak nevű libanoni ánizslikőrrel fertőtlenítette.
Az utcán az emberek, akik megláttak egy épnek tűnő embert, azt mondták neki: „Adj hálát Istennek, hogy élsz”.
Az esti órákban, miután kollégái rátaláltak, egy sofőr felajánlotta, hogy elviszi egy kórházba, ahol még fogadnak sérülteket. Itt varrták össze Yee sebeit a homlokán, kezelték le karjait és lábát, és a fiatal nő ekkor értette meg, hogy a fenti mondat több, mint jókívánság.
