Torz kép, gonoszkodó Klárával Gyurcsány helyett – Megnéztük az Elkxrtukat
Magam se tudtam, mit veszek nyakamba az Elkxrtuk megtekintésével: már a jegyvásárlás is arcpirító perceket tartogatott. A Gyurcsány-film címe eleve belekényszerít a káromkodásba, hiszen X-es változatban felér egy nyelvtörővel, így kénytelenek vagyunk szó szerint idézni az exminiszterelnök kirohanását.
Amikor öt perccel a kezdés előtt a vetítőterembe léptem, meghitt csend ölelt át: magam voltam nyolc sor bársonyszékkel és a köztük világító hangulatlámpákkal. Igaz, ebből az este fél kilences vetítésen még nem érdemes messzemenő következtetést levonni, a célközönség egy része talán már ágyban lehet.
Hamarosan mégis megjelent pár popcornos vödröt egyensúlyozó nyugdíjas, és az angol feliratos vetítésnek hála egy-két külföldi is. Ki tudja, őket talán nem vezérelte más, csak az elfogulatlan kíváncsiság. Ami, lássuk be, nem lett volna alaptalan.
Az Elkxrtuk létjogosultságát ugyanis hiba megkérdőjelezni: teljesen valid igény a szembenézés 2006 eseményeivel, akár egy dokumentum- vagy nagyjátékfilm által is, ami új értelmezési keretbe helyezhetné a tizenöt éve történteket.
A sokáig csendben csordogáló történet kezdetén máris egy szimpatikus fiatal pár, az újságíró gyakornok Nándi (Mózes András) és a közvéleménykutató intézetnél dolgozó Réka (Bánovits Vivianne) dörgölőzik a szívünkhöz. Megtudjuk, hogy Réka főnöke, Hann Endre (a Medián akkori vezetője) a lány tudtán kívül rábízza az őszödi beszéd kikerülését megelőző felméréseket is, amivel akaratán kívül a cinkosává válik.
Réka emiatt annyit dolgozik, hogy nem vesz részt még a keresztfia szülinapján sem. Ezen a tesója úgy berág, hogy még a Kisvakond-maratonra sem hívja át hozzájuk, sőt a kutyáját, Bélát sem simogathatja meg - hiába, kellett a két órás filmbe egy ilyen fajsúlyos drámával terhelt cselekményszál. Ha a tesó karaktere mégis bárkihez közel kerülne érzelmileg, ezúton jelezzük: ő még komoly összetűzésbe kerül az egyenruhásokkal a film második felében, ezzel is növelve Réka elszántságát, hogy magánakcióba kezdjen.
Miután nagyot robban Gyurcsány beszéde, Réka nyomozni kezd az elvetemült Endre ellen: mégis, kinek az oldalán áll a főnöke? Eközben újságíró pasija az évtized sztoriját szeretné behúzni, bizonyítván: az ostrom idején tudatosan hagyták rendőri erősítés nélkül az MTV-székházat, hogy utólag az utcán randalírozó "fasiszta csőcselék" nyakába varrják az egész balhét.
Hann Endre mellett kétes szerepben és kontextusban bukkan fel többek közt a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter, Szilvásy György, vagy a zöldfülű tanácsadó Karácsony Gergely is.
A méregkeverő nőszemély szavait Réka diktafonnal rögzíti a parlament közepén. Pechére lebukik, és óriási hajsza veszi kezdetét, aminek közepette a leleményes partizánnő pizzás robogón hajt a tüntetők közé, magyar zászlóba tekeri a fejét, kuka mögé bújik stb. de mindhiába, mert - és ezt másfél évtizede tanúsíthatjuk - Gyurcsányéktól nem könnyű megszabadulni.
Ez az utolsó negyedóra már-már akciófilm színvonalú, ám a zombibelezős, poszt-apokaliptikus aláfestő zene így sem hagy illúziókat a minőségről. Mivel előző éjjel egyben daráltam le a Squid Game-et a Netflixen, letaglózott a kontraszt: amott pattanásig feszült idegekkel néztem, ahogyan egy játék részvevői formákat vájnak ki mézeskalácsból, itt meg a dörgedelmes zenei betétek dacára is elpilledtem a rendőrterrorba oltott autós üldözésen.
Az Elkxrtuk nem váltja ki azt az instant szekunder szégyent, mint egy Stop Gyurcsány-reklámszpot. Sőt, egy kereskedelmi csatornán sem vitatnám a létjogosultságát a délután hármas műsorsávban, épp csak unottan biggyesztve továbbkapcsolnék.
Az őszödi beszéd és utóélete éppen attól ilyen szignifikáns eseménysorozat, mert a mai napig magyar családok ezrei üvöltöznek róla a vasárnapi húsleves fölött, hogy a Feriék tényleg elk.rták-e, és ha igen, mennyire. Netán éppen akkor és ott, Őszödön hívták életre azt az óriás csápjaival mindent bekebelező szörnyet, amire ma már NER-ként hivatkozunk.
Fajsúlyos téma ez, millió vetülettel, árnyalattal, megközelítési móddal, okok és okozatok bonyolult láncolatával. Ezek felfejtését az FBI-ra talán rábíznánk, Kálomista Gáborra és Keith English angol rendezőre viszont már kevésbé.
Ha a politikai film nálunk is meghonosodott és létező alműfaj lenne, ha készült volna még két-három ilyen témájú, de más megközelítésű alkotás, akkor az Elxrtuk talán elférne mellettük a palettán. Így azonban torz, sarkított, egydimenziós képet fest a XXI. századi magyar történelem egyik legfontosabb momentumáról, nem mellesleg dögletesen unalmas.
