Az év legbizarrabb szerelmi története - az Együtt egyszerre zavarba ejtő és gyönyörű!
2025-ben mintha a Neon filmstúdió új csapásvonalat próbálna ki. Fiatal, elsőfilmes író/rendezőket támogatnak, és kaphatnak lehetőséget, hogy megcsinálják álmaik filmjeit. Természetesen ez különösen a horror műfajt érinti, tekintve a stúdió filmográfiáját. Már önmagában ez is izgalmas vállalás, hiszen ritkán adatik meg, hogy ennyi friss hang egyszerre érjen célba Hollywoodban.

Az egyik legnagyobb idei dobásnak Michael Shanks filmje, az Együtt tűnik, amely egyszerre testhorror, párkapcsolati dráma és szokatlan szerelmi történet. Shanks nemcsak rendezőként, hanem íróként is kipróbálhatta magát, és úgy tűnik, jól járt a stúdió azzal, hogy teljesen szabad kezet adott a művésznek. Cikkünk tárgya a különleges atmoszférájával és erőteljes vizuális világával, olyan élményt kínál, amely ritkán adódik a mozikban.
A történet középpontjában Tim (Dave Franco) és Millie (Alison Brie) áll, akik több mint tíz éve élnek együtt. Kapcsolatukban már alig pislákol a szenvedély, szinte megszokás az egész életük. Az unalom és ki nem mondott feszültségek uralják a mindennapjaikat. Tim zenész, aki még mindig a nagy áttörésről álmodik, Millie pedig tanítónő, aki inkább a biztos egzisztenciát keresi.
Közös életük következő állomása Tim szülői háza, mert Millie ebben a városban talált új állást. A házat Tim az apja halála után örökölte meg. Azonban az épület súlyos emlékeket őriz. Édesapja elhunyt és anyukája napokig élt a férfi oszladozó testének társaságában, míg végül elméje teljesen szétesett. Tim találta meg szüleit ebben a helyzetben és ez a traumatikus tapasztalat ott lüktet a film hátterében, mintegy előrevetítve a kapcsolat lassú, de biztos felbomlását.

Michael Shanks nem siet, aprólékosan, lassan, komótosan építi a karakterek közti dinamikát. A pár való életben is házaspár és ez a vásznon is azonnal érződik. Franco és Brie játéka természetes, intim és meglepően őszinte. Ez a fajta közelség különösen fontos, hiszen a film központi gondolata, hogy Tim és Millie nemcsak érzelmileg, hanem szó szerint is közelebb kerülnek egymáshoz. Egészen a fizikai összeolvadás határáig.
A marketingkampány sem véletlenül hangsúlyozta ezt az extrém ötletet: a két főszereplő egyre inkább vonzódni kezd a gondolathoz, hogy „együtt” legyenek. De itt nemcsak átvitt értelemben, hanem testileg is, szinte sejtszintűleg kell gondolni.
A testhorror itt nem puszta sokkolás, hanem metafora. Az összeolvadás vágya a kapcsolat végső stádiumát szimbolizálja: amikor két ember annyira vágyik egymás közelségére, hogy már a saját identitásukat is feladnák érte. Ezek a jelenetek hol hátborzongatóan intim, hol nyugtalanító képekben öltenek testet, miközben a néző egyszerre érzi ugyanezt a taszítást és vonzódást is szereplőinkhez. A film így nemcsak a horrorrajongóknak kínál élményt, hanem azoknak is, akik szeretik a mélyebb, metaforikus történetmesélést.
Az atmoszférateremtés egyik kulcsfigurája Germain McMicking, akinek operatőri munkája elképesztően erős és hosszú időre beég az emlékezetbe. A komor szépségű képek, a fény-árnyék játék és a gondosan megkomponált beállítások különös, hipnotikus hatást keltenek. A ház, ahol a cselekmény zöme zajlik, szinte önálló szereplőként működik, nyomasztó és mégis otthonos, múltbeli tragédiákat őrző tér.
A lassú tempó szándékos, és kifejezetten jól áll a filmnek. Kevés a hirtelen ijesztgetés, nincsenek harsány fordulatok. Apránként, csaknem észrevétlenül épül fel a feszültség. A csend, a várakozás és a kimondatlan szavak legalább annyira hatásosak, mint a különféle véres effektek. A vizuális történetmesélés itt kulcsszerepet kap, sokszor nincs szükség párbeszédre, a képek maguk mesélnek. Shanks remekel a vizuális történetmesélésben.
Amikor a két szélsőséges megoldás, a szakítás vagy az összeolvadás a kizárólagos választási lehetőség. Arról szól, milyen nehéz hosszú évek után életben tartani a szerelmet, hogyan válhat egy kapcsolat egyszerre támaszunkká és börtönünkké. A testhorror-elemek csupán felerősítik ezt a gondolatot.

A szeretet és az intimitás határai néha félelmetesen közel kerülnek a pusztításhoz. Michael Shanks éretten, szájbarágás nélkül vezeti végig a nézőt ezen az érzelmi hullámvasúton. Első nagyjátékfilmjében sikerült megtalálnia az egyensúlyt a műfaji sajátosságok és a személyes történetmesélés között. Az Együtt nem A szer típusú sokkoló testhorror, aki olyanra vágyik, csalódni fog. Itt egy finoman adagolt kapcsolati kamaradrámát nézhetünk, némi humorral, amelyben a horror csak egy művészi eszköz, nem cél az ijesztegetés.

Összességében az Együtt nem való mindenkinek, lassú, melankolikus, és nem kínál könnyen fogyasztható horrorélményt. Ám aki nyitott a különleges hangulatú, atmoszférikus szerelmi drámákra, amelyeket bizarr testhorror-elemek színeznek, annak igazi csemege lesz.
Ez nemcsak egy ígéretes rendezői pályakezdés, hanem egyben emlékeztető is arra, hogy a horror műfajában még mindig rengeteg lehetőség rejlik a kísérletezésre. Már értem, hogy a Neon miért szavazott neki bizalmat. Ami remek hír, hogy nemsokára érkezik Chris Stuckman youtuber első rendezése is a stúdió gondozásában. A Shelby Oaksnak nagyon jó a filmes visszhangja, de addig is itt van nekünk az Együtt!







