Koren Balázs matematika szakos tanár, blogger, az Android portál egyik alapítója, a Telenor HiperSuli program vezetője, a digitális oktatás szakértője. Egy sajtóbeszélgetésen ismertem meg, és az volt az érzésem, sokkal több érdekes dolgot tudna mondani, mint amit a beszélgetés keretei megengednek, ezért interjút kértem tőle.

- Azt már tudom, hogy matematika szakos tanár. Hogy kezdett a digitális oktatással, online biztonsággal és ehhez hasonló területekkel foglalkozni?

- Azt szoktam mondani, hogy a tanítás a legköltségesebb hobbi. A legidőigényesebb feladatok közé tartozik, ha az ember rendesen szeretné csinálni. Sokszor hallani, hogy a tanárok mennyire ráérnek, hiszen csak délelőtt tanítanak, és van egy nagy nyári szünetük. Ez nincs teljesen így, ezért ezt szeretném tisztázni.

Hogy ezt a hobbimat fenn tudjam tartani, elkezdtem webfejlesztéssel foglalkozni, illetve rendszergazdai feladatokat láttam el a tanítás mellett. Aztán, amikor elindítottuk az Android portált, és elkezdtem cikkeket írni, blogot szerkeszteni, az kezdett el leginkább foglalkoztatni, hogyan lehet ezeket az okostelefonokat, tableteket oktatási célokra alkalmazni.

Aztán bekerültem a GeoGebra nemzetközi csapatába, ahol közösségfejlesztéssel foglalkoztam. Ez azt jelentette, hogy oktatástechnikai vonalon kezdtem megismerni a nemzetközi vérkeringést.

- A közelmúltban mindketten részt vettünk a Telenor HiperSuli program sajtóbeszélgetésén. Az egyik érdekes mondata úgy hangzott akkor, hogy a digitális oktatás nem egyenlő azzal, hogy kütyüket használunk. Akkor nem volt lehetőség mélyebben belemenni a témába, de most örülnék, ha kifejtené.

- A kütyühasználat az látványos. Ha valaki kütyüket használ az órán, az interaktív tábláról átvált a tabletre, onnan aztán kitolja a tartalmat valamelyik digitális osztályterembe, akkor olyan, mint egy varázsló, és persze fontos, hogy ezt valaki meg tudja csinálni. De ez csak az első szint, a következő az, hogyha nem csak varázsol, hanem tanít is.

Én viszont különbséget teszek az órai kütyühasználat és a digitális oktatás között – amivel korántsem vagyok egyedül. Nevezhetjük ezt XXI. századi oktatásnak is, és alapvetően a célja az, hogy a digitális világnak és a jelenlegi igényeknek megfelelően tudja felkészíteni a diákokat. Vagyis olyan emberek kerüljenek ki az oktatásból, akik az iskolában megszerzett digitális kompetenciájukkal képesek arra, hogy akár egy ilyen abszurd helyzetben, mint amit például ez a karantén okozott, helyt tudjanak állni.

Egész egyszerűen az oktatás már nem szólhat ugyanarról, mint 100 évvel ezelőtt, amikor a tanár volt az információnak az egyetlen forrása.

Száz évvel ezelőtt a falusi oktató volt az, aki a tudást bevitte a saját kis mikrokörnyezetébe, és rajta keresztül vált mindenki képessé arra, hogy elsajátítson dolgokat.

Ma már a tudás nem kizárólag a tanártól és az iskolából érkezik, hanem számtalan helyről. Ezt a diákok is tapasztalják, és nagyon fontos, hogy a digitális pedagógia segítségével képessé tegyük őket arra, hogy ezeket az információkat kezelni tudják.

Egyébként nagyon jól látjuk, mi történik, ha nem kapnak az emberek megfelelő digitális oktatást: ők lesznek azok, akik hülyeségeket osztanak meg nyakló nélkül a Facebookon, akik nem tudják értelmezni az óriási mennyiségű rájuk zúduló tartalmat.

Erre meg kell tanítani őket, mert tetszik vagy sem, a világ ebbe az irányba mozog.

- Erre mondhatnánk, hogy ez a fajta digitális oktatás már jelen van. Gimnáziumban már nekem is volt informatika órám, ezelőtt 25 évvel. Igaz, akkor még Windows 2.0-át, meg DOS-t tanultunk.

- Pont az lenne a lényeg, hogy ezt ne száműzzük az informatikaórára. Szője át a teljes oktatást, és legyen jelen ugyanúgy az angolórán, a történelemórán vagy a matekórán.

Matekból föladok például egy feladatot, hogy a Pitagorasz-tételt helyezzék kontextusába. Ki volt ez a Pitagorasz? Mi történt? Hogyan történt? Miért fontos az, hogy egyszer csak megjelentek az irracionális számok a Pitagorasz-tétel következtében? Mit jelentett ez a társadalomra vonatkozóan? Helyezzük az egészet az adott történelmi korba és próbáljuk megérteni, hogy mi történik. Erre minden eszközünk és minden lehetőségünk megvan a digitális világnak köszönhetően. Így azok számára is érdekessé tudom tenni az órát, akik nem annyira érdeklődnek maga a tantárgy, a “száraz matematika” iránt.

Ez a megközelítés egyébként egyfajta szemléletváltás kérdése is. A HiperSuli programban résztvevő tanárok például egy olyan közösség tagjai, akik aktívan használják a digitális világ nyújtotta lehetőségeket és egymás közt meg is osztják az elsajátított tudást, ezzel inspirálva, segítve egymást. Lehet, hogy az elején idegen és több időt igényel az új eszközök, alkalmazások megismerése, de hosszú távon mind a tanárok, mind a diákok profitálnak belőle.

- Tulajdonképpen akkor ez egy interdiszciplináris megközelítés.

- Abszolút. Az interdiszciplinaritás szerintem elengedhetetlen. Hosszú éveken át ment például a verseny, hogy a trigonometriát ki tanítja meg: a fizikatanár, vagy a matektanár? Abszurd helyzet, hogy ugyanazt a tananyagot két tanár tanítja meg két különböző módon. Ezen túl kell lépni.

Ami nem azt jelenti, hogy el kell törölni minden tantárgyat, de mindenképpen szükséges egy interdiszciplináris kommunikáció tantestületen belül, illetőleg, hogy a digitális világ adta lehetőségeket felhasználva lépjünk ki ezekből a keretekből.

- A tanárképzésünk is szakosodott tanárokat képez. Nyilván nem véletlenül megy valaki magyar szak helyett matematika tanárnak. Elvárható egy tanártól, hogy a más tantárgyhoz tartozó kérdésekben is otthon legyen?