Csernobil után néhány héttel a szovjet-magyar barátságvonattal átvittek Kijeven – 13 éves voltam
Ezt a történetet azért írom meg, mert megnéztem a Csernobil című sorozat eddig levetített három részét az HBO-n. Három évtizede teszek úgy, mintha az a “jutalomút” meg sem történt volna. Eddig keveseknek meséltem el, de akiknek igen, mind ledöbbentek. Hát most elmesélem mindenkinek.
1986-ban tizenhárom éves voltam. Akkoriban még kötelezően oroszt tanultunk a suliban, és én imádtam. A nyelvet is, a fura, nehéz ragozást, a kacskaringós, cirill betűket. Kiváló tanáraim voltak, nekem meg jó nyelvérzékem. Hetedikes koromban beneveztek egy országos oroszversenyre. Több fordulós volt, én eljutottam a döntőig, ami egy egyhetes, csillebérci táborozással volt összekötve. Kemény verseny volt, de sok játékkal, szabadprogrammal. A végén, ha jól emlékszem, húsz nyertest hirdettek ki.
Az országban a legjobbakat, akiknek az volt a jutalma, hogy 1986 nyarán, a tanév végén a szovjet-magyar barátságvonattal elmehettek egy hétre Moszkvába.
Májusban kezdtek szivárogni a hírek, hogy “valami baleset” történt a csernobili atomerőműben (a robbanás április 26-án történt, de a magyar sajtó napokig hallgatott). Kecskeméten, ahol éltem, senki sem csinált nagy ügyet a dologból. Anyám és a nevelőapám – rajz- és zeneszakos értelmiségiek – a világon semmit nem konyítottak a fizikához. Talán egyszer hallottam arról beszélni őket, hogy megírta az újság: ne együnk mosatlan fejes salátát, mert fertőzött lehet.
Volt viszont egy nagyon profi fizikatanárunk, akit az egyik órán kérdezgetni kezdtünk Csernobilról. Zavarban volt, úgy tűnt, nem nagyon beszélhet erről, de azért elmondta: az a “baleset” jóval nagyobb volt ám, mint hisszük. Mesélt a maghasadásról, a sugárfertőzésről, és arról, hogy a sugárzó anyagok felezési ideje több száz, sőt több ezer év is lehet.
"Veszélyben vagyunk?” – faggattuk kicsit riadtan, ő hosszan nézett ránk, aztán csak annyit mondott: “Nyugodjatok meg.”
Aztán véget ért a tanév, és elérkezett a jutalomút. Vonattal indultunk, késő este, a Keletiből. Az oroszverseny győztesein kívül sok gyereket láttam még nagy pakkokkal az állomáson. A kísérő tanáraink azt mondták, több városból is jönnek csoportok. “Ez az út a szovjet-magyar barátságról szól” – mosolygott az egyik kísérő. Nem vicc, a tanárok akkoriban mondtak ilyeneket. Azt azért sutyorogták a tömegben, hogy néhány gyereket a szüleik nem engedtek el, Csernobil miatt. Én magamban csak mosolyogtam. Anyuék megmondták, hogy ha nem eszem mosatlan fejes salátát, semmi bajom nem lehet, mire ez a nagy ijedség?
Fotó: Mérvai MárkHálókocsis fülkékben utaztunk, két napos volt az út. Másnap délelőtt rosszul lettem – akkoriban egy hosszabb autózás is megviselt –, az egyik tanár adott egy Daedalon tablettát, és lefektetett. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy a kalauzok és a tanárok buzgón húzogatják fel a vonatablakokat. “Mindjárt Kijevbe érünk, egy ablak se maradhat nyitva. Lassan, nyugodtan lélegezzetek” – utasított egy tanár. Addigra már nem volt hányingerem, a vonat lassan begördült a kijevi állomásra. Úgy emlékszem, az egyik nagyszájú gyerek a csoportból oroszul megkérdezte a kalauzt, merre van Csernobil. A kalauz szigorúan nézett, de aztán kimutatott a zárt ablakon: “Arra.”
Azt a durván egy órát, amíg az állomáson vesztegeltünk, soha nem felejtem el. Álltam az ablaknál, fehér farmerdzsekiben, ami akkoriban iszonyú menőnek számított, ordított rólam, hogy “nyugati kislány” vagyok, és az üvegen át néztem a lehangoló tájat, Kijev kockaházait, a gyárkéményeket. Bámultam Csernobil felé (az erőmű Kijevtől 130 kilométerre van, azt már akkor is elmagyarázták nekünk, hogy nem fogunk semmit látni).
Ott gondolkoztam el először, hogy a levegő, amit most belélegzek, vajon árthat-e nekem. Ha csak a fejes saláta veszélyes, miért kellett becsukni az ablakokat? Miért viselkedik minden felnőtt olyan furcsán, ha az utazó, zsibongó gyerekseregből valaki Csernobilról kérdez?
