Csernobil után néhány héttel a szovjet-magyar barátságvonattal átvittek Kijeven – 13 éves voltam
A válaszokat évekkel, sőt, évtizedekkel később kaptam meg. Moszkva egyébként nagy élmény volt. Megnéztük a bebalzsamozott Lenint, két órát álltunk sorban a Vörös téri mauzóleum előtt, a tanáraink aznap reggel szigorúan megtiltották, hogy farmert vegyünk fel ("az illetlen"), az őrök meg elvették a fényképezőgépeket, és átkutatták a nagyobb táskákat. Elámultunk a Kreml arany hagymakupoláin, a Vaszilij Blazsennij székesegyházon, ami engem egy halom színes, tölcséres gyümölcsfagyira emlékeztetett, kivittek Gorkiba, a kastélyba, ahol Lenin meghalt. És vettem egy gyönyörű ezüstgyűrűt a Kalinyin sugárúton – azt még sokáig hordtam.
Néhány hónappal később, természetesen már itthon, véletlenül kaptam el egy beszélgetésfoszlányt apám – aki enyhén szólva sem volt “komcsibarát” – és egy haverja között. Egy cukrászdában ültünk, én a mosdóból jöttem épp vissza, és láttam, hogy apám dühödten gesztikulál:
“Volt pofájuk egy csomó magyar kölköt odavinni Csernobil mellé, hetekkel a robbanás után, csak hogy bizonyítsák, hogy minden oké? Most meg derülnek itt ki a dolgok? Honnan tudjam, hogy a gyerekem jól van? Hát tudod, a k... anyjukat.”
Nem értettem a nagy dühöt, csak nyugtatgattam apámat, hogy nyugi, jól vagyok. Fogalmam sincs, a körülöttem élő felnőttek mit tudtak, mit gondoltak, arra emlékszem, hogy anyám néha váratlanul megkérdezte, nem fáj-e a fejem, nem érzem-e lázasnak magam, nincs-e hányingerem. Lehet, hogy titokban beszélt egy orvossal.
Több, mint három évtized telt el azóta. Hogy Csernobil mekkora katasztrófa is volt valójában, arra a világ még csak most kezd úgy istenigazából rádöbbenni. Többek között épp az HBO nagy vihart kavart minisorozatából. Egy amerikai történész, Kate Brown több év kutatómunka után nemrég jelentetett meg egy könyvet – Manual for Survival: A Chernobyl Guide to the Future (szabad fordításban Túlélési kézikönyv – Csernobil és a jövő) címmel, amelyben azt állítja, hogy az elmúlt 30 évben csak Ukrajnában 150 ezren haltak meg Csernobil miatt.
Soha nem néztem utána, hogy azon a vonatúton Moszkvába, alig néhány héttel a katasztrófa után, az egy órás várakozás alatt a felrobbant atomreaktortól egy köpésre (a sugárzás szempontjából bizony az egy köpés) mekkora dózist kaphattam.
Nem is akarom tudni. Azt sem, hogy mi lehet a többiekkel. Aranyos, vidám kis csapat volt. Egy orvos barátnőm a húszas éveimben azt mondta: lehet, hogy soha, semmi bajom nem lesz, ha lesz is, nem tudhatom, hogy emiatt-e. Sőt az is megeshet, hogy csak a gyerekemen jön majd ki. Mivel saját gyerekem nem született, legalább emiatt nem kell aggódnom.
Ha az embernek együtt kell élnie valami megváltoztathatatlan dologgal, jobb, ha igyekszik nem gondolni rá. Ezt az élményt én is elástam magamban, hiszen “nem is olyan nagy ügy”. Ha bármikor eszembe jut, csak az a jelenet sejlik fel, ahogy állok a zárt vonatablakban, fehér farmerdzsekiben, igyekszem lassan, minél kisebbeket lélegezni, és arra gondolok, hogy a mosatlan fejes salátánál nagyobb baj úgysem érhet. Hiszen a felnőttek vigyáznak rám. Biztonságban vagyok.
(A csernobili erőműnél és Pripjaty városában 2015 őszén Mervai Márk készített fotókat, a cikkben ebből látható kettő. A teljes sorozatot erre a linkre kattintva nézheted meg.)