Azért kell kórusba járnunk, hogy megtaláljunk magunkban valamit
Másfél évvel ezelőtt már megjelent egy interjú itt a portálon Tóth Árpáddal, a Csíkszerda kórus vezetője azóta még nagyobb fordulatszámon pörög. Gyakorlatilag minden este más társasággal próbál, napközben középiskolában és egyetemen is tanít, nyaranta pedig sorra kapja a meghívásokat Kínától Ausztráliáig, hogy ott is átadja nem mindennapi szemléletét.
Június 10-én rendezik meg ötödik alkalommal a Kórusok Éjszakáját, aminek szintén ő az egyik alapembere. Ennek apropóján beszélgettünk, de szóba került például az is, mi a véleménye Deák Kristóf Oscar-díjas kisfilmjéről, a Mindenkiről.
– Hány kórust viszel most pontosan?
– A Csíkszerdának jelenleg öt kórusa van. A hétfői, a szerdai és a csütörtöki nagyobb kiadású, ahová évente egyszer bárki szabadon csatlakozhat. Ezen kívül van kedden délután egy gyerekkar (ahová főleg a tagok gyerekei járnak), esténként pedig egy válogatott kamarakórus. A Kisképzőben is van egy kórusom, amire talán a mezítlábas operatársulat megnevezés illik leginkább, valamint az idei évtől az egyetemen is én vezetem a Kodály Intézet vegyes karát.
– Van neked szabad estéd a hét bármelyik napján?
– Nincs, de ezt egyáltalán nem élem meg áldozatként. Nagyon szeretem csinálni, különben biztos nem vállalnék be ennyit. Igaz, valóban elég sok energiát kivesz belőlem, de
Szerencsém van, mert jó az energia-háztartásom, emiatt nincs szükségem sok alvásra.
– Összesen hány ember tartozhat hozzád?
– Ötszázra szoktuk becsülni a Csíkszerda-család kórusait, amiből nagyjából négyszáz az aktív tag. Tanítok kétszáz gyereket a Kisképzőben, a Kodály Intézet pedig ötven tagú és ott mindenki jár kórusba. Heti szinten összesen olyan hétszáz körül lehet azoknak a száma, akikkel találkozom.
– És tudod mondjuk a nevüket? Vagy felismernéd őket az utcán, ha szembejönnének?
(nevet) Nagyon fura lesz a válaszom: nyilván a kórusos létnek nagyon sok dolog része, számtalan barátság és szerelem szövődött már a tagok között, de ezzel együtt számomra elsősorban mégiscsak az éneklésről szól. Ezt alapul véve nem érzem felelősnek magamat mondjuk azért, hogy feltétlenül mindenkit név szerint ismerjek. Nyilván vannak, akikkel közelebbi viszonyba kerülök, de röhejes lenne, ha valaki csak amiatt járna, mert jó barátok vagyunk.
Az őszi félévben, amikor egyszerre 120 új tag csatlakozik, simán előfordul, hogy megszólít valaki mondjuk a metrón és nem ismerem fel. Eleve nem szoktam az emberek szemébe nézni vezénylés közben, ez is nehezíti a dolgot. Most viszont már két táboron is túl vagyunk a legutóbbi bővülés óta, ezeknek köszönhetően a nevekkel és arcokkal azért már képben vagyok.
– Bárkivel beszéltem csíkszerdások közül, mindannyian úgy áradoznak rólad, mintha kisebbfajta személyi kultusz lenne körülötted. Hogyan tudod kezelni az ilyen fokú rajongást?
– Szeretve lenni nyilván mindenki számára jó érzés, ahogy az is, ha tisztelet övezi. Sokat dob az önbecsülésemen is, ugyanakkor személyi kultuszról beszélni szerintem túlzás. Az viszont biztos, hogy az utóbbi időben nagyon foglalkoztat engem a kérdés, vajon működőképes lenne-e az általam alkalmazott munkamódszer akkor is, ha más vezetné a kórusokat. Hosszabb távon mindenképp szeretném, ha lenne olyan kórusom, amit zökkenőmentesen átadhatok. Egyszer már volt egy ilyen kísérlet, abból levontam a tanulságokat, legközelebb máshogy fogom csinálni. Jelenleg addig már eljutottunk, hogy bár az összes kórust újra én viszem, mindenhol van helyettesem, aki adott esetben be tud ugrani.
– Mennyire van ez így a gyakorlatban?
– Nagyon sok átalakulást látok a kórusban: szerintem az emberek jó részének fantasztikus lehetőség ez, hogy levetkőzze a félelmeit és nyitottabbá váljon a környezetére. Számos olyan tagunk is van, aki egyébként nem nagyon jár társaságba, sőt stresszelnek is, ha sok emberrel vannak egy légtérben. Mégis lejöttek, mivel szeretnek énekelni, és szép lassan már megszólalni is meg mernek. Nekem is az az érzésem, hogy ilyen társaságban – például a próbák utáni sörözések idején – könnyebben el tudok beszélni azokról a problémákról, amelyek foglalkoztatnak. És megoldást is jóval könnyebb így találni rájuk.
– A Mindenki filmről mi a véleményed?
– Szerintem óriási dolog, hogy megszületett ez a film és közbeszéd tárgya lett a téma, ami a középpontjában áll. A legnagyobb erényének azt érzem, hogy egy olyan jelenségről kezdtek el utána százezrek beszélni, ami addig egyáltalán nem volt széles körben ismert. Vegyük például a bátyámat: őt sosem foglalkoztatta igazán, amit csinálok, nem is szoktunk kórusos ügyekről beszélni szinte egyáltalán.
Sokan felhozták, mennyire reális a film cselekménye. Egyrészt szerintem akár meg is történhetett volna adott esetben, de ha azt nézzük, egyáltalán nem kell reálisnak lennie. Elvégre játékfilmről beszélünk, nem dokumentumfilmről. Az üzenete pedig rettentően pozitív. A sikeresség ellenében az élményre helyezi a hangsúlyt, egy olyan világban, ahol mindent mérni akarunk. Ennek fényében csodálatos, hogy van egy kislány, aki hiába nagyon tehetséges, nem a győzelem a célja – csak azt szeretné, hogy mindenki jól érezze magát.
– Ti egyébként szoktatok versenyeken indulni?
– Nem, soha. Ezzel megint nem leszek népszerű, de
Ezen a ponton túl pusztán a koncertezés többé nem kielégítő, mindenképp le kell győzni másokat a sikerélményhez. Én életemben egyszer indultam egy karvezető versenyen még huszonéves koromban, mondjuk az jól is sikerült és az önéletrajzomban is jól mutat. Illetve Felvidéken vezettem kórust sokáig, ott Galántán van egy nagy közös találkozó minden kórus számára. Ennek része egy verseny is, amin kötelező elindulni. Ez volt még kivétel, de sosem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
– A május elején megtartott TEDx-es előadásod hatalmas sikert aratott, többen az egész konferencia csúcspontjaként emlegették. Hogyan élted meg a színpadról a közönség reakcióit?
– Nagyon nehéz volt a felkészülés, mivel a szervezők elég nagy hangsúlyt is fektetnek erre. Minden előadónak le kell írni és többször el kell mondani az egész beszédét, ami számomra lehetetlen feladat, mivel semmit nem tudok hitelesen előadni, amit előre kigondoltam. Mindegy, muszájból írtam egy szöveget, persze a végén pár mondat kivételével teljesen mást mondtam el. Eredetileg úgy lett volna, hogy én fejezem be a konferenciát. A főpróbán, üres terem előtt viszont nem tudtam magam annyira helyzetbe hozni, amennyire a szervezők elvárták volna tőlem. Nyilván elég nehezen tudták elképzelni, amikor azt mondtam: „és itt lesz majd az éneklés, rendben fog menni minden, nyugi...”
Az lett a vége, hogy másnap reggel felhívtak, hogy tök jó az egész, de inkább mégsem én leszek az utolsó előadó. Úgy éreztem, azért hívtak meg, hogy megénekeltessem az embereket és ez jó élmény legyen nekik, de a végén nem hittek eléggé benne, hogy sikerülni fog. Pedig sikerült, nem is akárhogy. Persze azért stresszeltem előtte, de ahogy felmentem a színpadra és észrevettem ismerős arcokat a nézőtéren, azonnal tudtam, hogy minden rendben lesz.
A teljes TEDx-es előadás:
– A világban merre jársz mostanában előadni?
– Van egy elég szoros kínai kapcsolatom, akik évente kétszer-háromszor hívnak különféle városokba, Angliában és Olaszországban is minden évben tartok nyári egyetemet, valamint a Nemzetközi Kodály Társaság elnöke révén rendszeresen megyek Ausztráliába is. Utóbbi többnyire karácsony után pár nappal szokott kezdődni, ami ott a nyár közepét jelenti. Németországban középiskolásokat szoktam tanítani, és Felvidékre is a mai napig visszajárok időnként karvezetés kurzusokat tartani.
– Mindenhol ugyanannyira átjön a mondanivalód?
Nyilván vannak kulturális különbségek. Az a fajta együtt éneklősdi, ami nálunk eléggé megvan – a Mindenki is pont ezért válhatott a közbeszéd tárgyává –, Ázsiában például sokkal kevésbé megszokott. A viccekre is figyelni kell, hol mi jön át, min nevetnek. De azt tapasztalom, hogy
– Mi várható az idei Kórusok Éjszakáján?
– Hosszú programmal készülünk, délután 4-kor lesz az első Éneklő Utca és fél 12-kor a záró közös éneklés. Ugyanúgy 9 helyszín lesz, de nem pont ugyanazok, mint eddig, bevontunk újabbakat is – például a Vörösmarty Gimnázium belső udvarát. Szintén újdonság, hogy ezúttal két Éneklő Utcát is csinálunk, hogy kicsit megbolygassuk az este rendjét. A második nagyjából a közepén kap majd helyet, 8 óra körül. Ennek keretében az összes résztvevő kórust felállítjuk nagyjából 20 méterre egymástól, ez több száz embert jelent. Egymásnak adják a stafétát az éneklésben, a közönség pedig séta közben belehallgathat mindegyikükbe. További változás, hogy a gyerekkarokat most először nem soroltuk be a meglévő kategóriák közé, hanem kaptak egy sajátot.
A záródal:
– Milyen projektjeitek lesznek még nyárig?
– A Kórusok Éjszakája előtti hétvégén, június 2-3-4-én a szerdai csoport adja elő az Átváltozások című művet a Lauder Gimnáziumban. Ovidius Metamorphoses című művéből mutatunk be két történetet: az Apolló és Küparisszoszt kórusimprovizációval, a Bibliszt pedig Jules Massenet francia romantikus zeneszerző megfogalmazásában.
Ezen kívül négy nyári hétvégén ismét lezárják a Szabadság-hidat, ennek örömére szervezünk oda egy flashmobot, amire egy külön dalt is írunk a témában. Ennek a konkrét időpontja még alakul. A keddi kamarakórussal pedig a saját műveimből – ugyanis zenét is szoktam szerezni – tartunk egy bemutatót a Kórusok Éjszakája után egy héttel. Idén először csinálunk egy Csíkszerda nyári egyetemet is a kórustagok számára. Aki szeretne, tanulhat kottaolvasást, csiszolhatja a hangképzését, illetve a karvezetésbe is belekóstolhat. Ez lesz július elején, utána kezdődik a nyári szünetünk szeptemberig.
– És az őszi folytatáson gondolkodsz már?
– Abszolút, elég sok projektötletem van, amelyeken egy ideje már egy kisebb csapattal dolgozunk. A Kórusok Éjszakája után fogunk összeülni, ekkor kezd majd el kikristályosodni, mi valósulhat meg a következő szezonban. Ami biztos, hogy a koncertek jobban el lesznek szórva: most tavasszal többször is csak pár hét telt el két bemutató között, ezt szeretnénk egyenletesebben szétteríteni.
