Ahhoz a fiúhoz ment hozzá, akit 12 éves kora óta ismert - nem mindennapi vallomást tett
Biztosan te is szívesen elfelejtenél pár dolgot az általános iskolai éveidből, vagy a gimiből, amik kínos emlékként élnek benned. De mi történik akkor, ha ezt valamiért mégsem tudod megtenni?
Erről szól a következő vallomás, amit a Huffington Post jelentetett meg.
„Mindenkinek vannak olyan iskolai képei és emlékei a felnőtté válásról, amiket a legszívesebben elfelejtene. A pillangós csat, a fogszabályzó, a béna ruhák, amik mind az önbizalomhiányt növelték. A kamaszkor kezelhetetlen testproblémái, és bizonytalanság, hogy mi a menő. A legfontosabb azonban az volt, hogy mindenképpen tudni akartad, ki vagy, de képtelen voltál még rájönni.
A középiskolás éveket nagyon nehéz túlélni, felnőttként visszatekinteni rájuk pedig még rémisztőbb. A legtöbben továbblépnek, a lakás eldugott helyeire rejtik a képeket, és örülnek annak a felnőttnek, akivé váltak. A kapcsolatainkat már nem befolyásolják azok a napok, hiszen a párunk csak azt az embert látja, akivé fejlődtünk, a pillangót, és nem a béna hernyót, akik voltunk.
Számomra máshogy alakult ez a történet, mert én nem engedhetem el a középiskolai napokat, és a párom bizony nem csak a kibontakozásom után ismert meg.
A régi énem rabja vagyok, azok a középiskolás évek ejtettek túszul, amiket legszívesebben elfelejtenék.
Sokan a tinikor bizonytalan éveit használják ugródeszkakánt, hogy azokká az emberekké váljanak, akik lenni szeretnének. Mire megismerjük élettársunkat, már megváltoztunk, megváltozott a véleményünk a szerelemről, az életről való gondolkodásról. Én azonban sose fogom tudni teljesen hátrahagyni a múltat, mivel a férjem összeköt azzal a kislánnyal, aki régen voltam.
Többről van azonban szó béna frizuráknál és kínos vicceknél, hiszen együtt kerestük az utat szerelemben és összezavarodottságban. Nem hagyhatjuk magunk mögött az első nyálas csókot, vagy amikor még nem tudtuk, hogyan kell kézen fogva járni. Ahogyan a nevetséges üzeneteket sem, amiket naiv, gyermeki szerelmünkről gondoltunk az elején. A napok, amiket legtöbben szívesen elfelejtenének, ezek alapozták meg a mi életünket. Azok a napok jelentik kapcsolatunk kezdetét, amiket sokan kitöröltek az emlékezetükből.
Olyan lehetőséget kaptunk, ami keveseknek adatik meg, ahogyan felnőttünk, együtt nőttünk egy párrá. Ott voltunk a másik összes jelentős eseményén, és megtanultuk ügyesen kezelni az életet és a szerelmet. A kapcsolatunkban olyan kedvesség van, ami a fiatalkori szerelem miatt lehet meg.
Sosem fogok tudni magabiztosan fellépni nőként, mivel mindig is ott lesz a kislány, aki voltam. Nem volt könnyű kialakítani a felnőtt kapcsolatot, amiben mindketten nagyon mások vagyunk már, mint 12 évesen voltunk. Az életben keményen küzdünk azért, hogy megváltozzunk és olyanokká váljunk, amilyenekké szeretnénk. Amit kamaszként teszünk, azért tesszük, hogy felnőttként profitálhassunk belőle. A küzdelmeink azért vannak, hogy felnőttként felemelt fejjel járhassunk.
A férjem és én ezt nem mindig tudjuk megtenni. Nem akarjuk becsapni egymást és magunkat. Tudjuk, miken mentünk keresztül. Keményen dolgoztam azért, hogy megváltozhassak. Már nem az a lány vagyok, aki szerint a szerelem azt jelenti, hogy kap egy doboz csokit Valentin napon. Nő vagyok, aki megtanulta, milyen hihetetlenül nehéz dolog a szerelem. Áldozatról és kötöttségekről is szól, amik néha lehetetlennek tűnnek. Már tudom, hogy a szerelem nem csak a vonzalomról, a jó randikról és a romantikus gesztusokról szól.
Azt is tudom már, hogy nem az a lány határoz meg, aki voltam. Célokat kitűző, magabiztos nő lettem. Tudom, hogyan kell kiegyenesíteni a hajam, és megszoktam a testem.
Szóval megváltoztam, és a férjem is. Persze vannak még nyomai kamasz énünknek. Pár dolog megmaradt a kapcsolatunk kezdetéről. Azt tettetni azonban, hogy ugyanazok vagyunk, akik voltunk, nem csak rossz ötlet, hanem káros is. A szerelem sose könnyű. Mindig rejt kockázatot, hogy elveszítjük a másikat, hibázunk vagy túlnövünk a másikon. Sok mindenben ugyanolyan kapcsolat a miénk, mint a többi. Két ember, akik megpróbálnak monogámiában élni és megtalálni ebben az örömöt. Lehet, hogy fogva tart bennünket a múlt, de ugyanúgy fogva tart minket valami más is, ami sokakat. A szerelem. Az egymás iránt érzett szerelmünk miatt megéri a múltat néha felidézni.
Ahogy a jövőn gondolkodunk, felmerül a kérdés, szakítsunk-e meg minden köteléket a múlttal? Felejtsük el teljesen, kik is voltunk azokban a szörnyű kamaszkori napokban? Öt év házasság után úgy gondolom, jó dolog, hogy kicsit ragaszkodunk a múlthoz. Talán jó visszaemlékezni arra a lányra, aki akkor voltam, amikor szerelmes lettem. Talán éppen azért volt bátorságunk megtalálni magunkat, mert mindketten a múlthoz kötjük a másikat. Talán azért is értékeljük az utat, amit eddig megtettünk emberként és párként, mert emlékszünk rá, kik is voltunk egyszer.
A fehér csipkeruhámban, a pezsgőt és tortát látva úgy éreztem, bezárult a kör. Most már tudom, hogy még el sem kezdődött a kör, még mindig tanulunk és fejlődünk. Változunk párként is, ami szerintem jó dolog. Pár évtized múlva talán visszatekintünk majd a húszas éveinkre, és azt gondoljuk, mennyit változtunk azóta. Talán akkor is úgy érezzük majd, hogy fogva tart bennünket a múlt. Ezt a kockázatot azonban vállalnunk kell. Néha emiatt tudjuk igazán értékelni, kik is vagyunk, és megmaradhat a kapcsolatunk régi álmainkkal, ami gyönyörű dolog.”
Címkép: Pixabay
