Jane Goodall: „A koronavírus arra tanít bennünket, hogy sokkal jobban kell óvnunk a természetet”
A Jane Goodall: A reménység (Jane Goodall: The Hope) című filmet több mint hét évtizednyi felvételből állították össze, kezdve az 1950-es évek végétől, amikor az alig huszonéves Jane, aki eredetileg titkárnőként került Kenyába, elkezdte tanulmányozni a csimpánzok viselkedését a tanzániai Gombe-patak völgyében létrehozott nemzeti parkban. Az akkori kutatásai világítottak rá arra, hogy e közeli rokonaink sokkal jobban hasonlítanak ránk, mint azt korábban gondoltuk: mindegyiküknek saját személyisége van, képesek eszközhasználatra, mimikával is kommunikálnak egymást közt és meggyászolják szeretteiket.
A reménység egyenes folytatása az 2017-ben bemutatott filmnek, és ebben külön hangsúlyt kap Jane környezetvédői tevékenysége.
A 86. születésnapját április 3-án betöltött Goodall a koronavírus világjárvány kitöréséig fáradhatatlan utazó volt, rengeteg telt házas előadást tartott világszerte – Magyarországon is többször járt – és iskolások ezreivel találkozott a Rügyek és Gyökerek (Roots & Shoots) nevű, 60 országban működő ifjúsági program keretében. „A mostani életem kész őrület, néha úgy érzem, hogy nem bírom tovább” – vallotta be a New Scientist-nek adott telefoninterjúban.
Jane reméli, hogy a járvány végre magukhoz téríti az embereket, mert a környezetrombolás hatása most egyértelműen felszínre került. Azzal ugyanis, hogy a legkülönbözőbb élőlényfajták kerülnek egymás közvetlen közelébe, lehetőség nyílik a vírusok számára, hogy állatról emberre terjedjenek. Az etológus éppen ennek érdekében is intézett két héttel ezelőtt felhívást a világhoz, hogy állítsák le a vadon élő állatok kereskedelmét.
Goodall bízik abban, hogy most, amikor a karanténoknak köszönhetően számos nagyváros levegője megtisztult a közlekedés okozta már-már elviselhetetlen szennyezéstől, az emberek rájönnek arra, hogy milyen is lehetne az életük. Talán ez elegendő lesz ahhoz, hogy meggyőzzék a politikusokat a légszennyezést megállító törvények meghozataláról.
A klíma-vészhelyzetben, amikor elárasztanak bennünket a rossz hírek, nem megoldás a kétségbeesés. „Ha elveszítjük a reményt, azt jelenti, hogy feladjuk – mondja a filmben egy előadásában Jane – ha elhisszük, hogy a sorsunk beteljesült, ahogy sok tudós állítja, akkor együnk, igyunk, élvezzük az életet, mert holnap úgyis meghalunk.” A hallgatóság nevetésben tör ki, de ő gyorsan lehűti a vidámságot: „Ennek nem szabad megtörténnie.”
Az etológusnő különösen nagy reményeket fűz az új nemzedékekhez. „Bármerre járok, mindenütt csillogó szemű fiatalokkal találkozom, akik el akarják mondani dr. Jane-nek, hogy mit tesznek a világ jobbításáért, és ezzel befolyásolják szüleiket, nagyszüleiket, akik talán bent ülnek egy kormányban, vagy egy nagyvállalat vezetésében” – mondta, hozzátéve, hogy a film is a közös akció sürgősségéről szól, amelyben minden egyes embernek megvan a maga kötelessége.
Goodall arra is felhívja a figyelmet, hogy a nagy emberszabású majmok elkaphatják az ember légúti betegségeit.
Éppen ezért az árva csimpánzoknak menedéket adó otthonokban dolgozók védőfelszerelésben végzik munkájukat, de ők sem mennek a közelükbe, megfelelő távolságból figyelik, hogy nem mutatják-e a koronavírus bármely tünetét. Ugyanakkor aggasztónak tartja, hogy nem védhetik meg az összes afrikai csimpánzt, mert végzetes következményei lennének annak, ha a vadon élők között terjedni kezdene a vírus.
