MÚLT
A Rovatból

A csendes-óceáni vérfürdő, amely megfordította a II. világháború menetét – Pearl Harbor 80 éve

A legsúlyosabb idegen támadás volt amerikai terület ellen egészen 9/11-ig.


Ha a II. világháború fordulópontjáról van szó, a történészek rendszerint a sztálingrádi csatát emlegetik, amely 1943 januárjában a náci haderők teljes vereségével, többszáz ezer német katona fogságba esésével végződött. Volt azonban már 1941 decemberében két esemény, amelyek ha nem is azonnal, de végül döntően befolyásolták a háború kimenetelét. December 5-én a Távol-Keletről átvezényelt katonákkal megerősített szovjet hadsereg Moszkva alatt megállította a német támadást, két nappal később pedig a japán légierő lebombázta a Hawaii-szigeteken lévő Pearl Harbor hadikikötőjét.

A moszkvai ellentámadás volt az első eset a háború kitörése óta eltelt több mint 2 év alatt, hogy a náci csapatok meghátrálásra kényszerültek, a japán szőnyegbombázás pedig végleg eloszlatta az amerikai politikai és katonai vezetésben a háborúba való belépéssel kapcsolatos kételyeket.

A japán-amerikai viszony már 1937-ben feszültté vált, amikor bombatámadás érte a Panay hadihajót és a Standard Oil általa kísért három hajóját a megszállt Kínában, a Jangce folyón. Az amerikai kormány akkor közös akciót javasolt Nagy-Britanniának egy Japán elleni blokád létrehozásában, de London nem állt kötélnek. Egy évvel később Franklin D. Roosevelt elnök felszólította az amerikai cégeket, hogy ne szállítsanak hadi célokra felhasználható termékeket Japánnak, majd 1940-ben, Francia-Indokína lerohanása után elrendelte a repülőgép-alkatrész és üzemanyag-szállításokat is. Az olajexportot azonban végül csak 1941 júliusában szüntették be, mivel Japán az amerikai olajtól függött, és Washingtonban attól tartottak, hogy ezt Tokióban provokációnak tekintenék.

1940 közepén Roosevelt átvezényelte az Egyesült Államok Csendes-óceáni flottájának fő bázisát a kaliforniai San Diegóból a Hawaii-szigetekre és elrendelte egy támaszpont kiépítését a Fülöp-szigeteken, hogy ezzel is fékezzék a távol-keleti japán agressziót. Ez utóbbi létrehozása azonban csak egy évvel később kezdődött meg. Mindezzel együtt tény, hogy az Egyesült Államok, bár már 1941 eleje óta jelentős támogatást nyújtott a náci bombázások sújtotta Nagy-Britanniának, sőt, a német támadás után a Szovjetuniónak is, akárcsak az első világháború idején, a végsőkig próbálta elhúzni a háborúban való aktív részvételt. És bár Amerika sok, Hitler elől menekülő európainak nyújtott menedéket, az sem tagadható, hogy nem csupán olyan hírességek, mint Charles Lindbergh vagy a klánalapító, Joseph Kennedy voltak nyíltan náci-szimpatizánsok, hanem jelentős nagyvállalatok, mint a General Motors, a Coca-Cola, az IBM, a Kodak és a Standard Oil is a nagy gazdasági válság utáni virágzásukat a Harmadik Birodalommal kötött üzleteknek köszönhették. Tokióban azonban számítottak arra, hogy a háború eszkalációjával Amerika előbb-utóbb csatlakozik a hadviselő felekhez a maga erős katonai potenciáljával, és ezt meg akarták akadályozni.

Kezdetben még a diplomáciáé volt a főszerep. Több tárgyalási alapot követően 1941. november 20-án Japán felajánlotta, hogy kivonul Indokína déli részéről, és nem hajt végre újabb támadásokat Délkelet-Ázsiában, ha cserébe az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Hollandia (Indonézia akkori gyarmattartója) 3,8 millió liter repülőgép-üzemanyagot szállít és feloldja a szigetország elleni szankciókat, továbbá nem támogatja tovább Kínát. Egy héttel később érkezett az amerikai válasz: Japán feltétel nélkül vonuljon ki egész Kínából és kössön megnemtámadási szerződéseket a Csendes-óceáni hatalmakkal.

Cordell Hull amerikai külügyminiszter jegyzékének átvétele előtti napon azonban már hat japán repülőgép-hordozó megindult Pearl Harbor felé. Megelőző csapásra készültek, még mielőtt kifogynak az üzemanyagból.

A támadás kidolgozója, Jamamoto Iszoroku tengernagy, a japán haditengerészet parancsnoka az ötletet egy 1925-ben megjelent angol regényből vette, amelyben Japán előbb megsemmisíti az amerikai hadiflottát, majd elfoglalja a Fülöp-szigeteket. Az akció sikerét fatális félreértések is segítették. Az amerikai elhárítás december 6-án elfogott egy rejtjeles japán üzenetet, amely a Pearl Harbor körüli hajómozgások iránt érdeklődött. Szombati nap volt, a kódfejtő átadta az üzenetet felettesének, aki hétfőre ígért választ. A támadás hajnalán egy radaroperátor Oahu szigetéhez közeledő repülőgépeket észlelt. Felhívta elöljáróját, aki azt felelte neki: valószínűleg a saját B-17-es bombázóink…

A Pearl Harbor-i vérfürdő nemcsak 2403 ember szörnyű halála, az 1200 sebesült, a 188 repülőgép és 19 hadihajó elpusztítása sokkolta az amerikai közvéleményt, hanem azért is, mert az Egyesült Államok területét az 1846-48-as amerikai-mexikói háború óta kisebb határincidenseket leszámítva nem érte idegen támadás (nem véletlenül hozták sokszor párhuzamba 60 évvel később 2001. szeptember 11-gyel…). Pedig egy néhány nappal korábbi Gallup-felmérésből kiderült, hogy az amerikaiak 52%-a tartott a japán agressziótól. Az amerikai vezetők is valószínűnek tartották, csak éppen a Fülöp-szigeteken várták.

A USS Arizona 1777 fős legénységével, és a hajóhídon álló parancsnokkal, Isaac C.Kidd ellentengernaggyal együtt szállt a hullámsírba. Ma ez a hajóroncs Pearl Harbor emlékműve.

A japán támadás helyi idő szerint reggel 7:55-kor kezdődött, és mindössze 1 óra 15 percig tartott. A jeladás a bombázásra a Tora, Tora, Tora kód volt, amely azt jelentette, hogy meglepetésszerűen támadnak az amerikai kikötőre. A japán követ még előzőleg át akarta adni a hadüzenetet, hogy ne sértse meg az 1907-es Hágai Konvenció ide vonatkozó első cikkelyét, de az csak akkor jutott el a Fehér Házig, amikor már javában folyt az offenzíva. Éppen ezért került be Pearl Harbor a vádpontok közé a japán háborús bűnösök 1946-os tokiói perében. Jamamoto admirális ezt már nem érte meg, mert 1943. áprilisában Pápua-Új-Guinea felett lelőtték a gépét.

Pearl Harbor horderejére jellemző, hogy a japánok 353 harci gépet vetettek be, amelyeket többek között 35 tengeralattjáró, négy cirkáló és 11 romboló támogatott. Az amerikaiaknak az volt a szerencséje, hogy a Csendes-óceáni flotta három nagy repülőgép-hordozója a kikötőtől távol, a nyílt tengeren tartott hadgyakorlatot, így megmenekültek. A japánok mindössze 29 repülőgépet, 5 törpe tengeralattjárót és 129 katonát vesztettek.

A II.világháborút követően sokan keresték a választ arra, hogy miként lephették meg ennyire a Csendes-óceáni flottát. Akárcsak 9/11 kapcsán, itt is felmerült a titkosszolgálat és nem utolsósorban a politikusok felelőssége.

Már 1944 szeptemberében megjelent az Egyesült Államokban egy pamflet, amelyben neves újságírók, történészek, valamint egy nyugalmazott ellentengernagy, Robert Alfred Theobald is annak a véleményüknek adtak hangot, hogy valójában az elnöktől a katonai vezetőkig mindenki tudta még a várható japán támadás időpontját is, de éppen ezt akarták, hogy meglegyen a háborúba lépés indoka.

Az egyik magyarázat az volt, hogy Roosevelt több haditengerészeti parancsnok is figyelmeztette a flotta áttelepítésekor, hogy Pearl Harbor nehezen védhető, de az elnök nem hallgatott rájuk. Mindez azonban az elmúlt 80 évben megmaradt az összeesküvés-elméletek szintjén.

Pearl Harbor gyakran adott témát a mozinak is. Már a háború idején több amerikai propagandafilmnek volt a kiindulópontja, sőt, még egy hazafias musical is készült This Is The Army címmel, amelyet Kertész Mihály rendezett, szereplői között pedig ott találjuk a későbbi elnök Ronald Reagant. Az egyik legemlékezetesebb azonban a James Jones-regényből készült Most és mindörökké (1953), Fred Zinneman rendezésében, amely 8 Oscar-díjat kapott, három főszereplőjét pedig Burt Lancaster, Frank Sinatra és Montgomery Clift alakították. 1979-ben nagy port pert fel Steven Spielberg Meztelenek és bolondok (eredetileg csak 1941) című filmje, amelyben többek között a Blues Brothers-kettős, John Belushi és Dan Aycroyd, valamint a Hair Bergere, Treat Williams parádézott. 1980-ban készült Don Taylor sci-fije, a Végső visszaszámlálás, amelyben egy időviharba került hadihajónak lehetősége nyílik a katasztrófa megakadályozására, de a kapitány (Kirk Douglas) végül nem vállalja annak az ódiumát, hogy hajója és emberei élete árán beavatkozzon a történelembe. 2001-ben Michael Bay készítette el a Pearl Harbor című három órás szuperfilmet, amelynek légicsata-jelenetei valóban kielégítettek minden 21. századi vizuális igényt, de az egészen végighúzódik egy Titanic-szerű giccses szerelmi történet, ami szinte nézhetetlenné teszi a filmet. A bemutatóra 2001. május 25-én, alig néhány hónappal a World Trade Center elleni terrortámadás előtt.

Mindmáig a leghitelesebb mozi Pearl Harborról az 1970-ben készült Tora! Tora! Tora! volt, amelyet közösen rendezett az amerikai Richard Fleischer és a japán Maszudi Tosio. Ebben már-már dokumentarista pontossággal rekonstruálják az eseményeket, a katonai-diplomáciai hátteret és az emberi érzelmeknek csak annyit teret adnak, amennyi egy játékfilmben feltétlenül kell.

E filmben elhangzik az a mondat, amelyet Jamamoto admirálisnak tulajdonítottak Pearl Harbor után: „Attól tartok, hogy nem értünk el mást, minthogy felébresztettünk egy alvó óriást”. Akár mondta a tengernagy, akár nem, e kijelentést a történelem igazolta.

Roosevelt elnök Pearl Harbor másnapján megkapta a kongresszusi felhatalmazást a Japán elleni hadüzenetre, majd december 11-én kölcsönös hadüzenetváltásra került sor az Egyesült Államok és Németország, valamint Olaszország között. Az amerikai légierő szinte hihetetlenül rövid idő alatt magához tért a sokkból, olyannyira, hogy 1942. április 18-án szintén meglepetésszerű légi támadást intéztek Tokió ellen, aminek inkább lélektani hatása volt jelentős. Ezt követően 1942. június 4. és 7. között a Csendes-óceáni Midway-korallszigetek mellett tönkreverték a japán hadiflottát. Bár az amerikaiak az európai hadszintéren csak 1943 júliusában a szicíliai szövetséges partraszállással jelentek meg, a Csendes-óceáni térségben nagy mértékben hozzájárultak az erőviszonyok kiegyenlítéséhez, amelyet végül 1944. június 6-án a „második front” normandiai megnyitása billentett át véglegesen az antifasiszta koalíció javára.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
„A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” – ez volt az első könyve a gyógypedagógia hazai úttörőjének, aki szellemi fogyatékkal élőkkel foglalkozott
Frim Jakab egész életét a gyógypedagógiára tette fel, amely fogalom is hozzá köthető. Bár nem volt szakképzett, hatalmasat lendített az elmebetegek helyzetén, és ő hozta létre az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézetet is.


1898-ban még egészen más színezete volt a hülye szónak, mint mostanság: ekkor írta A hülyék és gyengeelméjűek budapesti prospektusa című kiadványt is Frim Jakab (1852-1919).

Már egészen fiatalon, 14 éves korában megszületett a körmendi születésű fiúban az elhatározás, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereknek, miután látott egyet, majd a fővárosi Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Jakab már akkor érzékenyített, amikor ez még nem volt divat: az volt az életcélja, hogy a szellemi fogyatékossággal élőket integrálja az életbe, megfelelő munkát találjon nekik – a számukra lehetséges szakmákat külön tanulmányozta is –, a társadalmat pedig arra ösztönözze, hogy átérezzék a helyzetüket és fogjanak össze az érdekükben.

Így nyilatkozott ezzel kapcsolatban:

„Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”

Ugyan nem készített tantervet vagy órarendet, de akkoriban szokatlan szemléletével úgy vélte, hogy fontos a hozzá kerülő gyermek korábbi adatainak, életeseményeinek ismerete is, megteremtve ezzel az anamnézis, azaz kórtörténeti lap fogalmát. A vallásos nevelést és a zenét tartotta a legfontosabb képzőeszközöknek, valamint az emlékezet fejlesztését történetek újramesélésével.

Olyannyira komolyan foglalkozott a témával, hogy 1876-ban a philadelphiai egyetem a pszichológiai tudományok doktora címmel tüntette ki, három évvel később Párizsban pedig aranyérmet kapott a világkiállításon.

Ahogy az lenni szokott, hazánkban csak jóval később ismerték el a munkásságát, de Magyarországon is több intézményt neveztek el róla.

A tanítónál kéz a kézben járt a tudományos és a gyakorlati nevelőmunka: a betegek oktatása és gondozása mellett folyamatosan képezte magát a pszichiátria területén, bújva a legújabb szakirodalmat. 1884-ben Frim Jakab vezette be a gyógypedagógia fogalmát a magyar szakirodalomba. De hogy jutott idáig a karrierjében?

Diplomája után maga Trefort Ágoston miniszter küldte Frimet európai tanulmányútra, amelynek során – a látott külföldi intézetek példáin felbuzdulva – itthon is hasonló intézmény megalapítására törekedett. Így nyílt meg a tapasztalataira alapozva 1875-ben a Munka elnevezésű gyógyintézet Rákospalotán. (Ez az érdeklődési kör a családban igen erős lehetett, hiszen testvére, Antal szintén gyógypedagógus volt, siketek számára magánintézetet működtetett.) Frim Jakab tehát elsőként tárta fel Magyarországon az értelmi fogyatékosok nehéz sorsát és hozott létre számukra nevelőintézetet, humánus kötelességnek nevezve a hivatását.

Bár az intézete folytonos anyagi problémákkal küszködött, az elért eredmények mégis közismertté tették, és két éven belül – némi létszámbővülés és Pestre költöztetés után – ebből lett az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézet, amelyet Frim saját költségén intézett.

Ez a későbbi ápolóintézeteknek is jó alapot adott. A gyermeki tompaelméjűséget a gyógypedagógus három kategóriára osztotta: a tompaelméjűekre, akiket szoktatni lehet; a betegelméjűekre, akik fejlődésre képesek; valamint a gyengeelméjűekre, akik képesíthetőek. A hülyeséget elmebetegségnek nevezte, bár szerinte az őrültség, amely ugyancsak elmebetegség, nem azonos a hülyeséggel.

Híres türelmét otthon is kamatoztathatta, hiszen feleségétől nem kevesebb, mint kilenc gyermeke született.

Pedagógiai felfogását Frim így foglalta össze egyik szakkönyvében:

„az elnyomorult, gyenge, elkorcsosult testet a rendes irányban kell kifejteni, erősíteni, gyógyítani, a szunnyadozó lelket felébreszteni, a sötét, tévelygő szellemet összegyűjteni és azt legalább 'a legáltalánosabb és legszükségesebb ismeretekre' tanítani; főképpen azonban a felébresztett szellem alapján 'erkölcsöt' kell beléjük oltani.”

Források:1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET: