MÚLT
A Rovatból

A csapat, akik bejutnak oda is, ahová te soha

A Városi Gorillák egymás után járják be az elhagyatott, kihalt épületeket. Nevük és arcuk felfedése nélkül beszéltek extrém hobbijukról.
Láng Dávid - szmo.hu
2016. március 13.



Az urbex, vagyis urban exploration világszerte rengeteg embert vonz, az utóbbi pár évben pedig már Magyarországon is sokan hódolnak ennek a nem mindennapi szenvedélynek. Lényege, hogy a vállalkozó szellemű résztvevők olyan helyeket fedeznek fel, ahol régen pezsgő élet folyt, mára viszont teljesen elnéptelenedtek. Ha sikerült bejutniuk, aprólékosan dokumentálnak mindent, majd távoznak anélkül, hogy bármit is elmozdítottak volna.

Ebben a műfajban utazik a Városi Gorillák nevű csapat is, akik egyre több követővel rendelkeznek: az utóbbi időben rendszeresen jelennek meg képriportjaik a nagy portálokon, Facebook-oldalukat pedig már bő 3 ezren lájkolják. Megkértem hát őket, hogy meséljenek magukról.

gorilla7

Nem fémtolvajok, nem drogosok

Egy feltétellel egyeztek bele a személyes találkozóba: sem arcukat, sem neveiket nem hozhatjuk nyilvánosságra. Jó okuk van ezt kérni, hiszen hiába alapelvük, hogy semmilyen kárt nem okoznak a meglátogatott helyeken, jogilag mégis erősen szürke zónába tartozik a tevékenységük.

Akcióik ugyanis többnyire magánterületen zajlanak, emiatt könnyen előfordulhat, hogy a tulajdonos feljelenti őket, akár utólag is.

A legtöbben nincsenek tisztában vele, mit takar az urbex: megfoghatatlan számukra, hogy csak fotózni és szétnézni akarnak.

Így ösztönösen fémtolvajoknak, rongálóknak, vagy éppen hajléktalan drogosoknak gondolják őket.

Bár amikor van rá lehetőség, egyeztetnek a biztonsági szolgálattal, de többnyire indoklás nélkül elutasítják őket, vagy nem is reagálnak. Esetleg hosszú bürokratikus hercehurca árán ígérnek csak engedélyt, ami szintén nem túl csábító. Így jobb híján inkább csak simán bemásznak, vagy ha nincs kerítés, besétálnak az adott helyre.

Mindig nappal mennek, egyrészt a fotózáshoz szükséges fényviszonyok miatt, illetve mert így kisebb eséllyel nézhetik őket betörőnek. Azt pedig mindenképpen el szeretnék kerülni. Rendőrt ugyan már többször hívtak rájuk, de komolyabb problémájuk eddig nem volt emiatt.

gorilla14BVM betongyár

gorilla15

Sőt, egy csepeli romos általános iskolában egyszer ők hívták ki a rendőrséget, mert egy csapat utcagyereket találtak ott, akik rongáltak, zajongtak és még gyújtogattak is. Miután bevitték a rendbontókat, a helyi közös képviselő is megköszönte a Gorilláknak a közbelépést.

Sokszor ugyanakkor semmilyen ellenállásba nem ütköznek. Például amikor az Illatos úti Vegyiművekben jártak, egyetlen őr sem állta útjukat. "Néha láttunk embereket mászkálni egy kutyával, de szó szerint a kutya se nézett ránk" – fogalmazták meg frappánsan.

Ez a hely volt mellesleg a legdurvább, ahová eddig eljutottak. Először ráadásul még jóval azelőtt, hogy a média felkapta volna az áldatlan állapotokat.

A rengeteg vegyszermaradványból, a szagokból és a szétmart épületekből így is rögtön lejött nekik, mekkora időzített bomba az egész.

Amikor aztán sorra elkezdtek beszámolni róla a hírportálok, sokan az ő képeiket vették át a helyzet illusztrálására. Így lényegében nekik is szerepük volt benne, hogy fény derült Budapest egyik szégyenfoltjára, és talán belátható időn belül megoldás is születhet rá. De ezt inkább kopogjuk le.

gorilla8

gorilla9

gorilla10

Nemcsak az őrök, az idő is ellenség

A csapat létszáma változó, stabilan négyen-öten vesznek részt rendszeresen az akciókban. Leginkább attól függ, ki mikor ér rá a munkája, illetve tanulmányai mellett.

Jelenlegi formájukban 2015 nyara óta működnek, ekkor választották a Városi Gorillák nevet is, de a tagok némelyike már négy-öt éve hódol a szenvedélynek. Onnantól fogva viszont sokkal szervezettebbek lettek.

A közösség alapvetően nyitott, akinek megvannak a szükséges készségei és rá is ér, szabadon csatlakozhat hozzájuk. Persze azért van egy határ: fontos, hogy csak annyian vegyenek részt egy akcióban, ahány ember még nem kelt nagy feltűnést.

Tavaly szeptemberben egy nyilvános túrát is hirdettek, a Köztársaság téri volt MSZP-székházba. Itt egészen elképesztő állapotok fogadták őket: elmondásuk szerint

legalább nyolc illegális házfoglaló tartózkodott éppen ott, senki nem akadályozta őket a ki- és bejárásban.

gorilla2

gorilla3

gorilla4

Itthon egyébként elég ritka, hogy hajléktalanokkal találkoznak. Egyik dél-amerikai származású tagjuk viszont azt meséli, hazájában az enyhébb éghajlat miatt sokkal gyakrabban előfordul, hogy megszállják a kihalt épületeket. A tulajdonosok inkább mindent lebontanak pár héten belül, hogy megelőzzék ezt, így az urbexesek számára arrafelé nem sok babér terem.

Sajnos Magyarországon sem örök érvényűek az általuk látogatott helyek: még az se garancia, ha valamit ipari műemléknek nyilvánítanak.

Nemrég például a Csepeli erőmű egyik már nem használt egységébe jutottak be. Elmondásuk szerint

olyan kifogástalan állapotban volt, hogy a muzeális értékű Ganz turbinákat bekapcsolva talán még áramot is tudott volna termelni. Aztán visszamentek egy hónap múlva, és már csak annyit láttak, hogy egy daru bontja az egészet.

Külföldön is megfordultak már párszor, azt tapasztalták, hogy ott sokkal lazább a szemlélet. Németországban például nagy hagyománya van az úgynevezett squattingnak, vagyis a már említett illegális házfoglalásnak: egész szubkultúra alakult ki ennek mentén. Nálunk ez még nem annyira jellemző, bár mint láttuk, a Köztársaság téren elég gyakorló szinten űzik.

gorilla5

Pozsony, Bezručova kórház

gorilla6

Tetanusz, lila foltok, zúzódások

Az urbex nem teljesen veszélytelen műfaj, de szerencsére ők eddig majdnem mindig megúszták komolyabb sérülés nélkül. Talán egyedül az volt necces szituáció, amikor egyikük szögbe lépett. Tocsogott a cipője a vértől és tetanusz oltást is kapott utána, de megúszta komolyabb következmények nélkül.

Ezt leszámítva viszont legfeljebb néhány lila foltot és zúzódást köszönhetnek hobbijuknak. Persze állandóan körültekintőnek kell lenniük, hiszen bármikor jöhet például egy nyitott aknafedél, vagy váratlan szögesdrót. Éppen ezért mindig lassan, a lábuk elé nézve mozognak akcióik során.

Irány Detroit és Csernobil

A meghódítandó helyeket legtöbbször véletlenszerűen fedezik fel, mindig nyitott szemmel járnak a városban. Van is értelme, hiszen az abszolút központi helyen (Városligeti fasor) található egykori BM kórházról se tudtak, amíg egyszer nem haladtak el mellette kocsival.

Mostanában már a Facebook-oldalukon is sok tippet kapnak üzenetben.

Követőik között mindenféle korosztály megtalálható, a hasonló érdeklődésű fiataloktól egészen azokig az idősekig, akik még dolgoztak valamelyik általuk felkeresett erőműben vagy gyártelepen.

Az ő nosztalgikus hangvételű hozzászólásaik különösen jól esnek a csapatnak, ennél jobb bizonyíték nem is kell rá, hogy érdemes csinálniuk.

Anyagi hasznuk egyelőre nincs tevékenységükből, cserébe viszont költségeik se nagyon. Annyi biztos, hogy megélni soha nem fognak ebből, ha lesz is valaha bevételük (például képeik értékesítése révén), felszerelésre és utazásokra fordítják majd.

gorilla11

Istenhegy, elhagyott villa

gorilla12

gorilla13

És hogy merre tovább? A bakancslistás helyek valószínűleg sosem fognak elfogyni. Legnagyobb vágyuk Csernobil és Detroit meghódítása, de erre egyelőre nincs elég pénzük. Addig is maradnak a könnyebben megközelíthető célpontok, például a régi Szabolcs utcai kórház, ahová csak egy utolsó pillanatban felbukkanó őr miatt nem jutottak be múltkor.

Március végére egy újabb nyílt túrát is meghirdettek, ennek helyszíne terveik szerint a Nagyvásártelep lesz. A Facebook-esemény iránt már 300-nál is többen érdeklődnek, szóval jó kérdés, a gyakorlatban hogy fog kinézni a dolog, de ott és akkor majd nyilván kiderül.

Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
55 éve halt meg, mégis üresen áll Rákosi Mátyás sírhelye Farkasréten – rejtély, hová tűnt a diktátor urnája
Pontosan 55 éve halt meg Rákosi Mátyás. Különös élet várt rá a Szovjetunióban a bukása után.


Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.

Pontosan 55 éve, ezen a februári napon halt meg a Szovjetunióbeli Gorkijban Rákosi Mátyás, Magyarország egykori teljhatalmú ura.

De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?

A végjáték 1956 júliusában kezdődött, amikor Rákosit a hivatalos pártzsargon szerint „gyógykezelésre” küldték a Szovjetunióba. A valóságban ez politikai száműzetést jelentett, amelynek első állomása a Moszkva melletti Barvihában, a pártelit szanatóriumában volt.

A szovjet vezetés hamar megelégelte, hogy a leváltott főtitkár a fővárosból próbál intrikálni, ezért 1957-ben a Fekete-tenger melléki Krasznodarba költöztették.

Itt kezdődött a száműzetés „aranykora”. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gondoskodott róla, hogy Rákosi és felesége ne szenvedjen hiányt semmiben: egy ötszobás, minden kényelemmel felszerelt lakást kaptak, házvezetőnőt – aki egyben a KGB megbízottja is volt –, ingyenes étkezést, saját autót és havi 2000 rubel költőpénzt. Mindezt természetesen a magyar állam fizette. Nyaranta a gelendzsiki pártüdülőben pihenhettek. A kényelem azonban nem jelentett szabadságot.

„Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem” – panaszolta egy 1960-as találkozón,

jelezve, hogy a luxuskörülmények ellenére is fogolynak érezte magát.

A hatvanas évek elejére a szovjetek türelme végleg elfogyott. A kényelmes krasznodari életet 1962-ben a kirgizisztáni Tokmok zord valósága váltotta fel.

A birodalom peremén egy kétszobás, komfort nélküli lakás várta őket. A vizet a kútból kellett hordaniuk, az udvaron volt a vécé, és a kemény, mínusz 20-30 fokos teleken fával fűtöttek.

Az egykori diktátor számára ez a környezet jelentette a valódi bukást. A következő években egyre távolabb került a hatalom központjától: 1966-ban Arzamaszba, majd 1967 őszén a külföldiek elől elzárt Gorkij városába költöztették. Itt érte a vég, miután egészsége megromlott. Több szívroham után, 78 éves korában hunyt el.

Rákosi a száműzetés évei alatt egyetlen dologról nem mondott le: a hazatérés reményéről.

Levelek tucatjaival bombázta a szovjet és a magyar pártvezetést, Hruscsovtól Brezsnyevig, Andropovtól Kádár Jánosig.

A Budapest Főváros Levéltára által közzétett dokumentumokból egy makacs, a valósággal szembenézni képtelen ember portréja rajzolódik ki. Követelte a hazatérését, érvelt az egészségi állapotával, és intézte a magyarországi nyugdíját, amelyhez a hatvanas évek végén már ügyvédet is fogadott. Egyik, Kádár Jánosnak címzett levelében így fogalmazott:

„…Ez év márciusában és júniusában közöltem a kormánnyal, hogy vissza kívánok térni Magyarországra. Választ nem kaptam. Ezért újra közlöm, hogy vissza kívánok térni.”

A kérések süket fülekre találtak. A Kádár-rendszer számára Rákosi élő kísértet volt, akinek hazatérése megzavarta volna a nehezen felépített politikai konszolidációt.

Halála után a magyar állam diszkréten, de hatékonyan lépett. Nem úgy, ahogy egy állam hazahozza a „nagy halottat”, hanem úgy, ahogy egy állam hazahozza a problémát: diszkréten, minimalizálva a nyomot, menedzselve a kellemetlenséget.

A források szerint az urnát menetrend szerinti járattal hozták haza. Úgy utazott, mint bármelyik csomag, amihez senki nem kér extra figyelmet.

A hamvakat 1971. február 16-án, egy szűk körű ceremónián helyezték el a Farkasréti temető egyik urnafülkéjében. A korabeli sajtó mindössze egy rövid MTI-hírt közölt, amely szerint Rákosi Mátyás, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, elhunyt. Az urna sorsa azonban a temetés után sem hagyta nyugodni a kedélyeket.

A sírhelyet a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megrongálták, ezért a nevét tartalmazó táblát eltávolították, és egy ideig csak az „R. M.” monogram utalt rá, ki nyugszik a fülkében.

A történet legújabb, bizarr fordulata 2015-ben következett be. Június 24-én két, magát leszármazottnak mondó személy jelent meg a Budapesti Temetkezési Intézetnél, és hivatalosan kikérte az urnát. A Farkasréti temetőben azóta üres a fülke. Hogy Rákosi Mátyás hamvai ma hol vannak, arról nincs nyilvános információ. Az egykori teljhatalmú vezetőnek, akinek képe mindenhol ott függött, ma már sírhelye sincs.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Ő volt az egyetlen rend az életemben” – így szeretett bele gróf Széchenyi István egy elérhetetlen, többgyerekes asszonyba
Plátói szerelem, titkos levelek, évtizedes várakozás – így kezdődött minden, mielőtt a legnagyobb magyar feleségül vette volna Seilern Crescence-t. A szerelmük nemcsak Széchenyit változtatta meg, de talán a magyar történelmet is egy kicsit.


Este fél nyolc volt, amikor a Krisztinaváros úgynevezett Vérkápolnájában a legnagyobb magyar és a szívét tíz éve fogva tartó grófnő kimondta az igent – és ettől a perctől kezdve a szerelem nemcsak egy férfi életét, de egy ország sorsát is tovább formálta. Február 4-én 190 éve, hogy gróf Széchenyi István és Seilern Crescence grófnő Budán, a Havas Boldogasszony-plébániatemplomban házasságot kötött.

A diszkrétnek szánt, esti ceremóniára a korabeli sajtó szerint a templom és annak karzata is megtelt kíváncsi nézőkkel.

A szertartást Majsch Jakab plébános végezte, a tanúk között ott állt Keglevich Gábor és Prónay Albert is. Maga a vőlegény a naplójába jegyezte fel a pillanat lényegét, amely túlmutatott a külsőségeken. „Meggyóntunk és megáldoztunk Crescence-szal. Lelkem felette megnyugodott.”

Ez a házasság egy több mint egy évtizedes, plátói szerelem beteljesedése volt.

Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

Széchenyi István 1823-ban találkozott először Seilern Crescence-szel, aki ekkor már férjes asszony volt, háromgyermekes anya, a Zichy család tagja. Az alkalom egy családi esemény volt, és a gróf visszaemlékezéseiben úgy írta le ezt a napot, mintha villámcsapás érte volna:

„Abban a pillanatban beleszerettem. Nem tudtam ellene tenni semmit.”

A férfi, aki a katonai pályából kiábrándulva kereste a helyét, élete értelmét, olyan inspirációt kapott, amit talán semmilyen politikai esemény, semmilyen forradalom nem adott volna meg neki: egy nő csendes jelenlétét, aki nem vált a szeretőjévé, mégis felforgatta az egész világát.

A vonzalom szellemi és lelki partnerséggé mélyült, amely a reformkor hajnalán Széchenyi közéleti fordulatát is segítette.

A kettejük közti levelezés, amelyet ma a Széchenyi István Levelezései kritikai kiadás őriz, tanúsítja, hogy Crescence nem pusztán reprezentációs társ, hanem egyenrangú partner volt, akinek véleményére a gróf a legfontosabb döntéseiben is számított.

Az első találkozás után Széchenyi rendszeres vendég lett a Zichy-házban, de soha nem lépte át a határt, amit a kor társadalmi normái és Crescence házassága kijelölt. Ő csak udvarolt – elegánsan, távolságtartóan, szenvedélyesen.

A kortárs beszámolók szerint Zichy Károly tisztában volt Széchenyi érzéseivel a felesége iránt, de mégis kulturált, fegyelmezett kapcsolatot tartottak fenn,

nem rivalizálás vagy konfrontáció jellemezte őket. Széchenyi a Zichy család otthonában is rendszeresen megfordult, a társasági élet részeként. Sőt, Széchenyi és Zichy Károly néha együtt aggódtak Crescence egészségéért — például akkor, amikor gyengélkedett vagy a gyermeke születése körül voltak komplikációk. Ez olyan viszonyra utal, amely túllépett a puszta udvariasságon, és inkább közös emberi aggódást tükrözött.

Széchenyi levelei szerint valóban plátói érzelmekről volt szó, olyan mély és tiszta szerelemről, amely nem a testet, hanem a lelket akarta magához ölelni.

„Crescence, te vagy minden, amit nem kaphatok meg, mégis minden vagy, amiért érdemes élni”

– írta egyszer.

Ezek a mondatok nem a romantikus túlzás jegyében születtek. Széchenyi ekkoriban számos belső vívódással küzdött, és egyes kutatók szerint Crescence volt az, aki révbe vezette. Ő volt az a belső pont, ami mentén felépítette új önmagát: politikust, reformert, nemzetépítőt.

Szerelem, ami nem akart múlni

Zichy Károly, Crescence férje 1834-ben 49 évesen meghalt. A társadalmi illem szerint egyéves gyászt kellett tartani, így Széchenyi – a maga türelmével és kitartásával – tovább várt. Több mint tíz év vágyakozás, fájdalmas visszafogottság és lassan épülő érzelmi kötődés után végre eljött a pillanat: 1836. február 4-én, Budán, a Krisztinavárosi templomban Széchenyi István feleségül vette Seilern Crescence-t.

„Nem a szenvedély sodrásában, hanem a hűség csendjében szerettek egymásba.”

Ez volt az a mondat, amit később egy kortársuk írt róluk, és amely talán a legszebben összefoglalja, miért más ez a szerelem, mint amiket megszoktunk a történelemből. Nem tragédia, nem dráma, nem titkolózás volt – hanem kitartás, tisztelet és méltóság. Az asszony hét gyereket hozott a házasságba, és alig egy évvel később fiút szült Széchenyinek is. Béla fiukat két évvel később Ödön követte. Három közös gyermekükből a kislányuk, Júlia csecsemőként elhunyt.

A romantikus kapcsolat hivatalossá válása után Crescence nemcsak feleségként, hanem egyik legfontosabb szellemi társaként is jelen volt Széchenyi életében.

Ő kezelte az ügyeket, amikor a férfi már betegen, visszahúzódva élt, ő tartotta kézben a levelezéseket, és ő volt az egyetlen ember, akiben Széchenyi még akkor is megbízott, amikor már senki másban nem tudott.

A döblingi naplókban – ahol a gróf mentális állapota egyre inkább romlott – több bejegyzés is szól Crescence-ről:

„Ha ő nem lenne, már rég nem lennék.”
 vagy máshol: „Ő az egyetlen rend az életemben.”

Szövetség egy életre

A családi szövetség a méltatlan utolsó években is működött. Széchenyi 1848 szeptemberében került a Bécs melletti döblingi Goergen-féle magánszanatóriumba. Az intézmény a korabeli „őrültek tornyával” szemben akkoriban modernnek számító, humánus módszereket alkalmazott. A gróf külön lakosztályt kapott, amelynek a temetőre néző ablakait részben befalaztatta.

A mindennapokról fennmaradt beszámolók szerint keveset aludt, sokat sétált a szobájában, sakkozott, fuvolázott. Falk Miksa visszaemlékezése szerint Széchenyi „ama mélabús magyar népdalok egyikét fújta…”.

A döblingi évek azonban nem a szellemi leépülésről szóltak. Az 1850-es évek végére a gróf visszatért a politikai íráshoz: Londonban, németül jelent meg 1859-ben az Ein Blick (Pillantás) című röpirata, amely élesen bírálta az osztrák neoabszolutizmus propagandáját.

A röpirat miatt a bécsi rendőrség hamarosan lecsapott. 1860. március 3-án öt detektív és tizenhat rendőr szállta meg a döblingi intézetet, házkutatást tartva Széchenyinél és körének több tagjánál. Az iratok egy részét elkobozták, és a hatóságok egyértelművé tették: a szanatórium többé nem menedék. A fokozódó nyomás és a börtönnel való fenyegetés hatása a naplóbejegyzésekben is tükröződik.

„Nem tudom megmenteni magam!” – írta néhány nappal a halála előtt.

1860. április 8-án, húsvét vasárnapjára virradóan Széchenyi a döblingi lakosztályában pisztolylövéstől meghalt. A korabeli hatósági vizsgálat és a történészi konszenzus ma is az öngyilkosságot fogadja el.

A „nő szerepe” a tragédiában

De hol volt ebben a drámában „a nő szerepe”? Egyrészt ott volt a feleség, Seilern Crescence, aki Bécs közelébe költözve a döblingi időszakban is a belső kör része maradt. Ő intézte a családi és gazdasági ügyeket, támaszt nyújtva a férjének. Ő írta alá például a Deák Ferenccel kötött, 50 000 forintos kehidai birtokügylet szerződését is, amely évi 600 körmöci arany évjáradékot biztosított a családnak.

A levelezés és a dokumentumok a gondviselő, adminisztráló, hűséges társ alakját rajzolják meg, akit Széchenyi így jellemzett fiaiknak írt levelében: „Anyád minden tekintetben eszményi képviselője nemének.”

- írta Széchenyi István a fiához, Béla grófhoz intézett levelében. Ezzel szemben a történetben felbukkan egy másik nő is: Cibbini Matild báróné, Inkey Eduárdné. A kutatások szerint az ő besúgói jelentései vezettek a rendőri rajtaütésekhez.

Cibbini a bécsi udvar köreihez kapcsolódó kémnőként kulcsszerepet játszott a hatósági eljárások megindításában, amelyek végül a tragédiához vezettek.

A halál körülményeit illetően a magyar történetírás domináns álláspontja szerint az 1860. márciusi házkutatás és a fenyegetés olyan pszichés nyomást gyakorolt a grófra, amely a kimenetelt meghatározta.

A közvélekedés egy része és egyes publicisztikák máig nem zárják ki a politikai gyilkosság lehetőségét.

A halálhír után a Magyar Tudományos Akadémia gyásznapot tartott. A temetésre 1860. április 11-én Nagycenken került sor. Az esküvő helyszínén, a krisztinavárosi templom falán ma emléktábla őrzi a házasság emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
114 éve született a Titanic utolsó, legtovább élt túlélője, aki emléktárgyait árulta, hogy fizetni tudja a számláit
Millvina Dean idős korára nehéz anyagi helyzetbe került. A hír eljutott a Titanic sztárjaihoz is, akik egy váratlan gesztussal segítettek.


114 évbvel ezelőtt jött a világra Elizabeth Gladys „Millvina” Dean, a Titanic legfiatalabb utasa és utolsó túlélője.

Alig két hónapos csecsemőként lett részese a világ leghíresebb hajószerencsétlenségének, egy olyan utazáson, ami a családja számára az új életet jelentett volna.

Szülei Angliából készültek Amerikába kivándorolni, hogy a kansasi Wichitában dohányboltot nyissanak. A korabeli szénsztrájk miatt azonban az eredeti hajójegyüket a Titanicra módosították, ahol a harmadosztályon kaptak helyet.

A végzetes éjszakán, amikor a hajó jéghegynek ütközött, Millvina apja azonnal a kabinba rohant, felöltöztette a gyerekeket, és a fedélzetre küldte a családot.

Anyja később így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Búcsút intettem, ő pedig azt mondta, később utánunk jön.” Millvina, az édesanyja és testvére mentőcsónakba került, és a Carpathia mentőhajó fedélzetén élték túl a katasztrófát. Édesapjuk odaveszett.

Millvina egészen nyolcéves koráig nem is tudta, hogy a Titanicon utazott.

Évtizedekig csendes életet élt, a tragédia emléke csak a hetvenes éveiben kezdte újra foglalkoztatni, miután a roncs 1985-ös felfedezése után hirtelen a figyelem középpontjába került.

„Amíg 1985-ben meg nem találták a Titanic roncsait, senkit sem érdekeltem. Ki számít rá, hogy ilyen idősen lesz híres?”

– mondta később egy interjúban. Ezt követően a világ számos pontjára hívták meg rendezvényekre és kiállításokra. 1998-ban az Egyesült Államokba utazott egy Titanic-rendezvényre Springfieldbe, majd 1999-ben Montréalba is ellátogatott. Tervei szerint 2006-ban is részt vett volna a katasztrófa 94. évfordulójára rendezett megemlékezésén, de egy csípőtörés megakadályozta ebben.

2007 októberében, Barbara West Dainton halála után Millvina Dean lett a Titanic utolsó élő túlélője. Idős korára azonban anyagi nehézségekkel küzdött, és kénytelen volt a Titanicról származó emléktárgyait elárverezni, hogy fizetni tudja az idősotthon költségeit.

A hírre a Titanic című film rendezője, James Cameron, valamint a főszereplők, Leonardo DiCaprio és Kate Winslet is felfigyeltek, és egy alapítványon keresztül támogatták őt. „Megtiszteltetés számunkra, hogy hozzájárulhatunk a Millvina Alapítványhoz” – nyilatkozták közösen.

Millvina sosem nézte meg az 1997-es filmet, és kritikusan viszonyult a tragédia szórakoztatóipari feldolgozásaihoz.

Amikor a Doctor Who című sorozat egyik epizódjában egy „Titanic” nevű űrhajó szerepelt, élesen bírálta az ötletet. „A Titanic története tragédia volt, ami annyi családot szakított szét. Elvesztettem az apámat, aki ott fekszik a roncsok között. Tiszteletlenségnek tartom, hogy egy ilyen tragédiából szórakoztató műsort csináljanak.”

Millvina Dean 2009. május 31-én, 97 éves korában hunyt el.

Az alábbi archív felvételen arról beszélt, hogyan kerültek a Titanicra:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
60 milliárdos adósság, 7 ezer utas a földön: 14 éve ezen a napon állt le a 66 éves MALÉV
A nemzeti légitársaság 2012. február 3-án, reggel 6 órakor függesztette fel működését, miután két gépét külföldön visszatartották. A Budapest Airport elvesztette legfontosabb partnerét és 1,5 millió utasát.


Pontosan 14 éve, 2012. február 3-án, reggel hat órakor a Ferihegyi repülőtér indulási oldalának kijelzőin egyre több járat mellett jelent meg a „Cancelled” felirat. A betonon kék-fehér festésű gépek sorakoztak, de már egyik sem készült felszállásra. Ezzel a képpel írta be magát a magyar polgári repülés történetébe a nap, amit sokan csak „Fekete Péntekként” emlegetnek: 66 év után leállt a MALÉV. 

A légitársaság vezetése hivatalosan reggel hat órakor függesztette fel a teljes kereskedelmi üzemét, miután a pénzügyi helyzet tarthatatlanná vált. A döntés közvetlen előzménye az volt, hogy hitelezők két repülőgépet – egyet Dublinban, egyet Tel-Avivban – nem engedtek felszállni, a leállás pedig aznap több mint hétezer utast hagyott a földön.

A végső lökést az Európai Bizottság január 9-i döntése adta meg, amely kimondta, hogy a magyar állam 2007 és 2010 között tiltott állami támogatást nyújtott a cégnek.

A Brüsszel által visszakövetelt összeg gyakorlatilag elvágta a további állami finanszírozás lehetőségét, a partnerek pedig bizalmukat vesztve azonnali előrefizetést kezdtek követelni a szolgáltatásaikért.

A leállás pillanatában a MALÉV adósságállománya körülbelül 60 milliárd forintot (akkori árfolyamon 270 millió dollárt) tett ki. A flotta 22 lízingelt utasszállítóból állt, a vállalat pedig közel 2600 embernek adott munkát. „Fájdalmas… ameddig lehetett, próbáltuk működtetni a Malévet, de meg kellett állnunk” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a leállás napján a Kossuth rádiónak, ahogy arról a The Irish Times is beszámolt. A hivatalos közlemény szerint a partnerek előrefizetési igénye felgyorsította a pénzkiáramlást. „Elnézést kérünk minden utasunktól” – zárult Limburger Lóránt vezérigazgató nyilatkozata. Egy vezető tisztségviselő a helyzetet így foglalta össze: „Egyetlen cég sem tudja teljesíteni a hónapokkal előre kért fizetéseket.”

A MALÉV bedőlése azonnali és súlyos következményekkel járt a Budapest Airport számára is, amely egyik napról a másikra elveszítette legfontosabb partnerét és az évi nagyjából másfél millió átszálló utasát.

A menedzsment 250 fős csoportos létszámleépítést jelentett be, és felfüggesztett több, összesen 60 millió eurót (akkori árfolyamon több mint 17 milliárd forintot) meghaladó értékű fejlesztést. A magyar légiközlekedésben keletkezett űrt a versenytársak villámgyorsan igyekeztek betölteni. A Ryanair már a leállás napján bejelentette, hogy két héten belül bázist nyit Budapesten, 31 új útvonalat indít, és 9,99 eurós (körülbelül 3000 forintos) bevezető árakkal csábítja az utasokat. A Wizz Air szintén megduplázta budapesti kapacitását, két új gépet állított forgalomba, és „rescue fare” néven speciális, kedvezményes jegyeket kínált azoknak, akiknek érvényes MALÉV-foglalásuk volt.

A leállás azonnal politikai vitát robbantott ki. A kormányoldal az Európai Bizottság döntését tette felelőssé, hangsúlyozva, hogy a kabinet a megelőző napokban csődvédelmi intézkedésekkel és egy rendkívüli vagyonfelügyelő kinevezésével próbálta menteni a helyzetet. Az ellenzéki MSZP szerint a csőd a kormány felkészületlenségének és semmittevésének az eredménye, és egy új, piaci alapon működő nemzeti légitársaság elindítását sürgették.

A „Fekete Péntek” hosszú távon is átrajzolta a budapesti légi forgalmat: bár az utasszám helyreállt, a fővárosi repülőtér elvesztette regionális elosztó, úgynevezett hub-szerepét. A MALÉV által fenntartott kiterjedt hálózat és az átszálló utasforgalom hiányát a piacot azóta domináló fapados légitársaságok modellje nem pótolta. Forrás


Link másolása
KÖVESS MINKET: