A csapat, akik bejutnak oda is, ahová te soha
Az urbex, vagyis urban exploration világszerte rengeteg embert vonz, az utóbbi pár évben pedig már Magyarországon is sokan hódolnak ennek a nem mindennapi szenvedélynek. Lényege, hogy a vállalkozó szellemű résztvevők olyan helyeket fedeznek fel, ahol régen pezsgő élet folyt, mára viszont teljesen elnéptelenedtek. Ha sikerült bejutniuk, aprólékosan dokumentálnak mindent, majd távoznak anélkül, hogy bármit is elmozdítottak volna.
Ebben a műfajban utazik a Városi Gorillák nevű csapat is, akik egyre több követővel rendelkeznek: az utóbbi időben rendszeresen jelennek meg képriportjaik a nagy portálokon, Facebook-oldalukat pedig már bő 3 ezren lájkolják. Megkértem hát őket, hogy meséljenek magukról.
Nem fémtolvajok, nem drogosok
Egy feltétellel egyeztek bele a személyes találkozóba: sem arcukat, sem neveiket nem hozhatjuk nyilvánosságra. Jó okuk van ezt kérni, hiszen hiába alapelvük, hogy semmilyen kárt nem okoznak a meglátogatott helyeken, jogilag mégis erősen szürke zónába tartozik a tevékenységük.
Akcióik ugyanis többnyire magánterületen zajlanak, emiatt könnyen előfordulhat, hogy a tulajdonos feljelenti őket, akár utólag is.
A legtöbben nincsenek tisztában vele, mit takar az urbex: megfoghatatlan számukra, hogy csak fotózni és szétnézni akarnak.
Így ösztönösen fémtolvajoknak, rongálóknak, vagy éppen hajléktalan drogosoknak gondolják őket.
Bár amikor van rá lehetőség, egyeztetnek a biztonsági szolgálattal, de többnyire indoklás nélkül elutasítják őket, vagy nem is reagálnak. Esetleg hosszú bürokratikus hercehurca árán ígérnek csak engedélyt, ami szintén nem túl csábító. Így jobb híján inkább csak simán bemásznak, vagy ha nincs kerítés, besétálnak az adott helyre.
Mindig nappal mennek, egyrészt a fotózáshoz szükséges fényviszonyok miatt, illetve mert így kisebb eséllyel nézhetik őket betörőnek. Azt pedig mindenképpen el szeretnék kerülni. Rendőrt ugyan már többször hívtak rájuk, de komolyabb problémájuk eddig nem volt emiatt.
BVM betongyár
Sőt, egy csepeli romos általános iskolában egyszer ők hívták ki a rendőrséget, mert egy csapat utcagyereket találtak ott, akik rongáltak, zajongtak és még gyújtogattak is. Miután bevitték a rendbontókat, a helyi közös képviselő is megköszönte a Gorilláknak a közbelépést.
Sokszor ugyanakkor semmilyen ellenállásba nem ütköznek. Például amikor az Illatos úti Vegyiművekben jártak, egyetlen őr sem állta útjukat. "Néha láttunk embereket mászkálni egy kutyával, de szó szerint a kutya se nézett ránk" – fogalmazták meg frappánsan.
Ez a hely volt mellesleg a legdurvább, ahová eddig eljutottak. Először ráadásul még jóval azelőtt, hogy a média felkapta volna az áldatlan állapotokat.
A rengeteg vegyszermaradványból, a szagokból és a szétmart épületekből így is rögtön lejött nekik, mekkora időzített bomba az egész.
Amikor aztán sorra elkezdtek beszámolni róla a hírportálok, sokan az ő képeiket vették át a helyzet illusztrálására. Így lényegében nekik is szerepük volt benne, hogy fény derült Budapest egyik szégyenfoltjára, és talán belátható időn belül megoldás is születhet rá. De ezt inkább kopogjuk le.
Nemcsak az őrök, az idő is ellenség
A csapat létszáma változó, stabilan négyen-öten vesznek részt rendszeresen az akciókban. Leginkább attól függ, ki mikor ér rá a munkája, illetve tanulmányai mellett.
Jelenlegi formájukban 2015 nyara óta működnek, ekkor választották a Városi Gorillák nevet is, de a tagok némelyike már négy-öt éve hódol a szenvedélynek. Onnantól fogva viszont sokkal szervezettebbek lettek.
A közösség alapvetően nyitott, akinek megvannak a szükséges készségei és rá is ér, szabadon csatlakozhat hozzájuk. Persze azért van egy határ: fontos, hogy csak annyian vegyenek részt egy akcióban, ahány ember még nem kelt nagy feltűnést.
Tavaly szeptemberben egy nyilvános túrát is hirdettek, a Köztársaság téri volt MSZP-székházba. Itt egészen elképesztő állapotok fogadták őket: elmondásuk szerint
legalább nyolc illegális házfoglaló tartózkodott éppen ott, senki nem akadályozta őket a ki- és bejárásban.
Itthon egyébként elég ritka, hogy hajléktalanokkal találkoznak. Egyik dél-amerikai származású tagjuk viszont azt meséli, hazájában az enyhébb éghajlat miatt sokkal gyakrabban előfordul, hogy megszállják a kihalt épületeket. A tulajdonosok inkább mindent lebontanak pár héten belül, hogy megelőzzék ezt, így az urbexesek számára arrafelé nem sok babér terem.
Sajnos Magyarországon sem örök érvényűek az általuk látogatott helyek: még az se garancia, ha valamit ipari műemléknek nyilvánítanak.
Nemrég például a Csepeli erőmű egyik már nem használt egységébe jutottak be. Elmondásuk szerint
olyan kifogástalan állapotban volt, hogy a muzeális értékű Ganz turbinákat bekapcsolva talán még áramot is tudott volna termelni. Aztán visszamentek egy hónap múlva, és már csak annyit láttak, hogy egy daru bontja az egészet.
Külföldön is megfordultak már párszor, azt tapasztalták, hogy ott sokkal lazább a szemlélet. Németországban például nagy hagyománya van az úgynevezett squattingnak, vagyis a már említett illegális házfoglalásnak: egész szubkultúra alakult ki ennek mentén. Nálunk ez még nem annyira jellemző, bár mint láttuk, a Köztársaság téren elég gyakorló szinten űzik.
Pozsony, Bezručova kórház
Az urbex nem teljesen veszélytelen műfaj, de szerencsére ők eddig majdnem mindig megúszták komolyabb sérülés nélkül. Talán egyedül az volt necces szituáció, amikor egyikük szögbe lépett. Tocsogott a cipője a vértől és tetanusz oltást is kapott utána, de megúszta komolyabb következmények nélkül.
Ezt leszámítva viszont legfeljebb néhány lila foltot és zúzódást köszönhetnek hobbijuknak. Persze állandóan körültekintőnek kell lenniük, hiszen bármikor jöhet például egy nyitott aknafedél, vagy váratlan szögesdrót. Éppen ezért mindig lassan, a lábuk elé nézve mozognak akcióik során.
Irány Detroit és Csernobil
A meghódítandó helyeket legtöbbször véletlenszerűen fedezik fel, mindig nyitott szemmel járnak a városban. Van is értelme, hiszen az abszolút központi helyen (Városligeti fasor) található egykori BM kórházról se tudtak, amíg egyszer nem haladtak el mellette kocsival.
Mostanában már a Facebook-oldalukon is sok tippet kapnak üzenetben.
Követőik között mindenféle korosztály megtalálható, a hasonló érdeklődésű fiataloktól egészen azokig az idősekig, akik még dolgoztak valamelyik általuk felkeresett erőműben vagy gyártelepen.
Az ő nosztalgikus hangvételű hozzászólásaik különösen jól esnek a csapatnak, ennél jobb bizonyíték nem is kell rá, hogy érdemes csinálniuk.
Anyagi hasznuk egyelőre nincs tevékenységükből, cserébe viszont költségeik se nagyon. Annyi biztos, hogy megélni soha nem fognak ebből, ha lesz is valaha bevételük (például képeik értékesítése révén), felszerelésre és utazásokra fordítják majd.
Istenhegy, elhagyott villa
És hogy merre tovább? A bakancslistás helyek valószínűleg sosem fognak elfogyni. Legnagyobb vágyuk Csernobil és Detroit meghódítása, de erre egyelőre nincs elég pénzük. Addig is maradnak a könnyebben megközelíthető célpontok, például a régi Szabolcs utcai kórház, ahová csak egy utolsó pillanatban felbukkanó őr miatt nem jutottak be múltkor.
Március végére egy újabb nyílt túrát is meghirdettek, ennek helyszíne terveik szerint a Nagyvásártelep lesz. A Facebook-esemény iránt már 300-nál is többen érdeklődnek, szóval jó kérdés, a gyakorlatban hogy fog kinézni a dolog, de ott és akkor majd nyilván kiderül.
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel!
