KULT
A Rovatból

Netflix dokumentumfilm: 8 hónapig kínozták a kisfiút, mire meghalt, pedig a szociális munkások tudtak róla

Megnéztük a Gabriel Fernandez-aktát, és totál kikészített minket. Ütés-égés-lövésnyomok egy nyolcéves gyerek holttestén.


Ez a netflixes dokumentumfilm-sorozat talán abban a legkiemelkedőbb, hogy soha nem láttunk még ennyire szomorú true crime doksit, hiszen annál nincs kegyetlenebb és elviselhetetlenebb nézőként is, amikor egy gyermeket a saját szülei kínoznak halálra. Pedig a kis Gabriellel ez történt Los Angelesben.

A halálakor nyolc éves kisfiút vér szerinti anyja hónapokkal korábban fogadta ismét magához, miután születése után lemondott róla, majd az alatt a pár hónap alatt, ami 2013 május 24-ig történt, a kisfiú a poklok poklát érte át. A végzetes éjszakán, miután orvosok hosszú órákon át küzdöttek az életéért, a szervezete feladta a harcot. Konkrétan halálra kínozták. Hogy milyen motivációból - kell erre egyáltalán motiváció???! - , pontosan kinek a tervéből és hogyan, erre derül fény a tárgyalás során, és ezt a szívszorító történetet bontja ki a szemünk előtt, gyakorlatilag élőben a sorozat.

Ott ülünk mi is a tárgyalóteremben és meg akarjuk érteni a megérthetetlent. De még durvább a sztori attól, hogy kiderül: több szociális munkásnak lett volna lehetősége tenni valamit a gyerekért, de inkább behunyták a szemüket.

A sorozat nem amiatt erős, mert filmművészetileg vagy dramaturgiailag annyira különlegeset alkotott volna a rendezője, hanem maga az ügy olyan, ami önmagáért beszél. Ordít. A rendező a legjobb eszközt választotta, amikor úgy döntött, hogy ezt a történetet csak a legnagyobb egyszerűséggel kell elmesélni, nem kell hozzátenni semmi extrát. Mert amikor megtudjuk, hogy ez a kisfiú olyan kínzásokat élt át, mindezt nyolc hónapon át, amilyent még az ellenségünknek sem kívánunk, akkor minden célját eléri az alkotó.

Feltesszük a kérdést: hogyan történhetett ez meg? A néző azt kívánja, hogy mindenki nyerje el a büntetését, aki erről tehet. A sorozat azért fontos, hogy elkészült, mert felhívja a figyelmet az amerikai gyerekvédelem hiányosságaira, mint ahogy az ügy is azért szólt akkorát Amerikában, mert a két szülőn kívül vádat emeltek négy szociális munkás ellen is.

Ugyanakkor a bemutatott, felkavaró bizonyítékok és a fantasztikusan emberi hozzáállású, empatikus ügyvéd azt is hivatottak hatalmas piros betűkkel az eszünkbe vésni, hogy egy gyermek ártatlan, tiszta lap, és bűn bántani - akár egy életre traumatizálni, akár a halálba küldeni, akár szekrénybe zárni éjszakára, ahogy azt Gabriellel is tették.

Egy egész pici szekrénybe, és itt most egy kurva nagyot tudnék csak káromkodni tehetetlenségemben, hogy ilyesmi még mennyi gyerekkel megtörténhet ebben a pillanatban.

Ami a pozitív következmény a film mögött, hogy úgy hírlik, az ügy megmozgatott bizonyos dolgokat Amerikában és elindult valamiféle változás a gyermekvédelem területén. A doksi nagy hangsúlyt helyez arra, hogy bemutassa, ez a terület mennyire átláthatatlan és káoszszerűen létezik, s ezzel remélhetőleg hozzásegíti a gyermekvédelem szervezettségének kikényszerítését, mint ahogy az utóbbi években többször is forradalmian nyúltak bele a dokumentumfilmesek a valóságba.

Azt állítja ugyanis a Gabriel Fernandez-akta, hogy nem egyszeri problémáról van szó, hanem tragikusan gyakoriról. És ez rettentő szomorú: a tudat is, hogy a világban szenvednek úgy gyerekek, akiket egyetlen kézmozdulattal meg lehetne menteni, és mégsem - és mégis maradnak a bántalmazó közegben.

A film felépítése klasszikus, lassú építkezéssel, alaposan bemutatja az ügy minden részletét, de a hat epizód arra is enged időt, hogy bizonyos témákon jobban elidőzzön. Így jut idő arra is, hogy a szimpatikus jogász háttérsztoriját és elhivatottságának okát is megismerjük: megtudjuk, hogy ő is bántalmazott gyermek volt és ezért fontos neki a gyermekabúzus elleni küzdelem. Ezek a pillanatok még erősebbé teszik a filmet érzelmileg.

Nem tudok döbbenetesebb képet felidézni valaha készült dokumentumfilmekből, mint amikor megmutatják a Gabriel testéről készült fotókat. Egyszerűen felfoghatatlan, hogyan képes valaki egy gyermekkel ezt tenni. Nem öncélú az illusztráció: a rengeteg sérülésnyom beég az ember agyába és garantálom, hogy a néző örökké emlékezni fog erre a képre.

Gabrielt szünet nélkül kínozta az anyja és annak élettársa, légpuskával lövöldöztek rá, fojtogatták, verték, égési nyomokat okoztak neki, miközben az éjszakát megkötözve egy szekrényben kellett töltenie. Ép ésszel felfoghatatlan. Fontos ez a film mindenütt a világon, a borzalmak tanmeséje arról, hogy figyeljünk jobban oda a gyermekekre, és ha bármi furcsát látunk, ami egy kiskorút veszélyeztethet, nyissuk ki a szánkat és jelezzük, mert egyetlen kiszolgáltatott gyermek sem érdemli meg, hogy becsukjuk a szemünket. Régen szobrot állítottak emlékül a vértanúknak, most dokumentumfilmek készülnek ilyen céllal róluk, ezért fontos a Gabriel Fernandez-akta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET: