MÚLT
A Rovatból

35 éve Lennon nélkül

A Beatles rajongói számára örökre fekete keretessé vált az a nap, mikor New York egyik utcáján lelőtték kedvencüket: John Lennont.


A Beatles rajongói számára örökre fekete keretessé vált az a nap, mikor New York egyik utcáján lelőtték kedvencüket: John Lennont. Noha még ma is ő ül a világ könnyűzenei trónján, dalai szinte népszerűbbek, mint valaha, a híres zenész már 31 éve nincs az élők sorában.

A legendás Beatles együttes tagja, szövegírója, a gitáros, dalszerző, könyvíró, filmszínész és lemezproducer életét egy őrült rajongója oltotta ki 1980. december 8-án.

Az egykori gombafejűek tinilányok őrjöngése közepette hódították meg a világot, végleg beírva magukat a rocktörténelembe. Az 1980. december 8-i dátum pedig világraszóló gyásznapot eredményezett.

Nézzük a részleteket:

Két nappal a tragikus esemény előtt, délután a United Airlines Chicagoból érkező 904-es menetrendszerinti járatával New Yorkba érkezett egy bizonyos Mark David Chapman nevezetű fiatalember. Ott-tartózkodása ideje alatt többször „dekkolt” a Dakota-háznál John Lennonra várva, de sosem bizonyult elég türelmesnek, így még a találkozás előtt távozott.

A szemüveges, kövérkés fiatalember nem volt az a tipikus John Lennon rajongó, hisz fejében gyilkos terveket forgatott -mégis meglehetősen nyugodtnak mutatkozott. Ráérő idejében egyik szállodából a másikba költözött, sétálgatott, és sokadszorra is meg szerette volna vásárolni kedvenc és már számos alkalommal olvasott könyvét: Salinger Zabhegyezőjét, ám épp sosem volt hozzá szerencséje.

December 8-án délelőtt 10-kor kelt fel, lezuhanyozott, s elindult a Nyugati 72. utcán, hogy a Dakota-épület előtt várja meg a híres zenészt. Mivel az még nem hagyta el az épületet, volt ideje kényelmesen megebédelni, melyre meginvitált két lányt az ott ácsorgó rajongók közül. De Lennon még mindig nem mutatkozott. Chapman tovább várt, közben megismerkedett egy ott lézengő amatőr fotóssal, ki szintén hírességekre vadászott. Paul Goresh már nem volt ismeretlen a ház alkalmazottai számára, hiszen Fat Dave néven már jól ismerték.

Amikor egy Chevrolet dzsippel Lennon fia, Sean érkezett meg, még Chapmant is bemutatta neki, aki pár protokolláris mondatot is váltott a fiúval, majd kabátja zsebéből elővette könyvét, s olvasni kezdett.

Ez idő alatt Lennon Annie Leibovitz-cal, az ismert fotóssal dolgozott a hetedik emeleten. A Rolling Stone-ban megjelenő cikkhez készítettek felvételeket. A fotózás délben ért véget, délután ötkor John és Yoko megjelentek a Dakota-ház kapujában, hogy limuzinjukkal a Record Plant stúdióba menjenek. Mivel az autó késett, a járdán kellett várakozniuk, ahol a rájuk váró rajongóknak Lennon autogramokat osztott. Chapman is kapott aláírást: „John Lennon, 1980. december.” Goresh közben vadul kattogtatott fényképezőjével, s az a kép, melyen a néhány órával később gyilkossá vált Chapman és az áldozattá váló Lennon közösen szerepelt, hamarosan az egész világot bejárta.

Chapman akkor nem tett semmit. Zavarban volt, Lennon jelenlétében valósággal lebénult. Csak akkor tudott megszólalni, amikor Lennonék autója már eltűnt a forgalomban.

Nem sokkal később a ház előtt összeverődött rajongók is elmentek, s már csak Goresh és Chapman maradtak az épület előtt. Goresh fél kilencig kitartott, aztán búcsúzni készült, de Chapman figyelmeztette: „Én a helyedben várnék még. Soha nem tudhatod, hogy látod-e még valaha. Történhet valami....” De Goresh nem hallgatott rá és távozott.

Lennonék limuzinja 22:50-kor érkezett vissza a Dakota-ház elé. Elsőként Yoko szállt ki, majd John, kezében egy kazettás magnóval. Amikor Yoko elhaladt Chapman mellett, a fiú odaköszönt neki: „Helló!” Aztán Lennon is odaért mellé. A többi már lassított felvételként történt: Chapman két lépést tett előre, kabátzsebéből elővette pisztolyát, tüzelőállásba helyezkedett, majd halkan megszólalt: „Mr. Lennon?!” John néhány lépésnyire a bejárattól félig megfordult, amikor a háta mögött 7-8 méterre álló Chapman tüzelni kezdett. Az első két lövés hátulról, mellmagasságból érte és megpördítette az áldozatot. Aztán a következő két lövedék a vállán találta el, az ötödik pedig célt tévesztett.

Chapman, miután kilőtte a tárat, leeresztette a kezét, és kísérletet sem tett a menekülésre, pedig az alig néhány méternyire lévő metróállomás labirintusában könnyen eltűnhetett volna. De Ő nem menekült, még csak nem is mozdult. Csak állt, s várt. Lennon golyókkal a testében még néhány lépést haladt előre, kinyitotta a bejárati ajtót, elbotorkált a közeli irodáig, ahol arcra borulva a földre rogyott.

Az épületben Jay Hastings volt az éjszakai portás. A fiatal férfi éppen újságot olvasott, amikor meghallotta a lövéseket, majd a betört ablaküvegek csörömpölését. Mire felocsúdott, már a halálra vált, sikoltozó Yoko rohant be. –„Johnt lelőtték!”- kiabált hisztérikusan, majd letérdelt férje mellé, és kezébe vette annak fejét. Hastings értesítette a legközelebbi rendőrőrsöt, kabátjával betakarta a remegő Lennont, a sebek elkötözéséhez pedig valósággal letépte nyakából a nyakkendőjét. Közben az áldozatnak már szájából és melléből is bugyogott a vére. A szemei nyitva voltak, de már üvegesedtek. Aztán hirtelen hányni kezdett: még több vért és húsra emlékeztető pépes anyagot öklendezett, miközben Yoko eszelősen orvosért kiabált.

Kint Chapman a földre dobta a gyilkos fegyvert, majd a Zabhegyező hőséhez hasonlóan ő is levette kabátját, lábához tette, hogy az érkező rendőrök láthassák: fegyvertelen. Majd tovább várt, s tovább folytatta az olvasást. Ekkor a közeli utcából már hallatszottak a rendőrautók szirénái. Mark David Chapman semmi ellenállást nem tanúsított, amikor megbilincselték.

Odabent Lennon már vérébe fagyva feküdt a földön. A rendőrök felfelé fordították és az egyik rendőrautóhoz vitték, hogy megpróbálják minél előbb kórházba szállítani. A járőrkocsi hátsó ülésére tették, s a Columbus sugárúton őrült sebességgel, villogva, szirénázva hajtottak át vele a pirosokon, az 58.utcánál a Roosevelt kórház elé, ahol az ügyeleti osztály sebészei már a bejáratnál megkezdték az újraélesztést, pedig már az első pillanatban látták, hogy az reménytelen.

Az életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt férfit külön zárkában helyezték el a New York állambeli Attica városban, az állam egyik legbiztonságosabb börtönében. Többször kérelmezte büntetésének csökkentését, de ez ellen a rajongók és az özvegy is hevesen tiltakoztak.

John Lennon 1940. október 9-én született Liverpoolban, majd a Liverpool College of Art növendékeként kezdett zenélni. Első együttesét Quarrymen néven alakította meg (Paul McCartneyval), majd névváltozások és személycserék után ebből formálódott 1959-ben a Beatles együttes. Első kislemezük 1962-ben készült Love Me Do címmel.

Ezután hamarosan a világ legismertebb beatzenekarává váltak. Lennon az együttes gitárosa és énekese volt, zenét is szerzett, és természetesen szerepelt a Beatles világsikerű filmjeiben, az Egy nehéz nap éjszakájában és a Helpben. 1965-ben - társaival együtt - az angol királynőtől lovagi címet kapott. Ő írta a Beatles-dalok szövegeit, amelyek az idő haladtával egyre intellektuálisabbak lettek.

Második felesége, Yoko Ono hatására 1968-ban kezdett lemezeket felvenni az együttes nélkül. Távolodása a Beatlestől az 1967-es Bors őrmester lemeztől egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az asszonynak döntő szava volt abban, hogy a „gombafejűek” felhagytak a koncertezéssel.

A Beatles 1970-es felbomlása után sikeres szólókarriert ért el. Békedalaitól remélte, hogy elfeledtetik a közönséggel a Beatles- korszak „zsengéit”. A legkitűnőbb album az 1971-es Imagine, melynek címadó számában John egy olyan világról énekel, amelyben nincsenek országok, nincs vallás, az emberek egyenlőként élnek benne.

Második gyermeke születése után öt évre visszavonult a nyilvánosság elől, s fiát nevelte. 1980-ban készített egy közös lemezt Yokóval, s ugyanezen év decemberében merénylet áldozata lett. Gyilkosa, Mark Chapmann életfogytig tartó börtönbüntetést kapott. Lennon 1968 és 1980 között 12 nagylemezt készített, s kevés koncertet adott.

Iránta érzett tiszteletből magyar zenészek 2002-ben megalapították a John Lennon Emlékzenekart. Berthóty László, Takáts Tamás, Herr Attila, Gál Gábor és Hoffmann György azt vallja, hogy Lennon helyett ma már csak a dalai beszélnek, így az emlékzenekar számára nagyon fontos, hogy ne hagyják elveszni az emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Mindenkit megölünk!” – 27 éve történt a Columbine középiskolai mészárlás, az Egyesült Államok történelmének egyik legvéresebb iskolai ámokfutása
A hatóságok két és fél évtizeddel később emberölésnek minősítették Anne Marie Hochhalter halálát, aki 26 évvel élte túl a columbine-i lövöldözést. Az elkövetők a támadás során a könyvtárban azt kiabálták: „Minden sportoló álljon fel!”


1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.

Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.

A két elkövető, a 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold eredetileg nem lövöldözést, hanem egy nagyszabású robbantást tervezett. Két, egyenként közel tíz kilós, PB-gázpalackból készült bombát helyeztek el az iskola menzáján, amelyeket helyi idő szerint 11:17-re időzítettek, amikor a legtöbb diák, nagyjából 500 fő tartózkodott ott.

A tervük az volt, hogy a robbanások után a menekülőket a parkolóból lövik le. A menzában elhelyezett bombák azonban a hibás vezetékezés miatt nem robbantak fel.

Miután a tervük kudarcot vallott, a két diák fegyverrel indult az iskola nyugati bejárata felé. Az első lövések 11:19-kor dördültek el, azonnal megölve egy diáklányt, Rachel Scottot. A helyszínen tartózkodó rendőr, Neil Gardner helyettes 11:22 körül kapott riasztást, és szinte azonnal tűzharcba keveredett az egyik támadóval.

Eközben a bent rekedt tanár, Dave Sanders diákok százait terelte biztonságba, amíg őt is halálos lövés nem érte.

A támadók 11:29-kor hatoltak be az iskola könyvtárába, ahol a legtöbb áldozatukkal végeztek. Szemtanúk szerint az egyik elkövető azt kiabálta:

„Minden sportoló álljon fel! Mindegyikőteket meg fogjuk ölni.”

A mészárlás a könyvtárban alig több mint hét percig tartott, ezalatt tíz diákot öltek meg. Az elkövetők 12:08-kor a könyvtárban öngyilkosságot követtek el.

A speciális egységek 12:06-kor hatoltak be az épületbe, kevesebb mint egy órával az első lövések után, a korabeli protokolloknak megfelelően azonban nem nyomultak be azonnal mélyebbre. A rendőrök nem voltak felkészülve egy ilyen szintű fegyveres támadásra.

A késlekedés miatt a súlyosan megsebesült Dave Sanders tanár délután három óra körül elvérzett, mielőtt a segítség elérhetett volna hozzá. Az eset alapjaiban változtatta meg az amerikai rendőrségi taktikát; ennek nyomán vezették be az azonnali behatolást előíró protokollt aktív lövöldöző esetén.

A tragédia után egy hónappal Bill Clinton akkori elnök és a first lady, Hillary Clinton a közösséghez szólt. „Amerika szívét átütötte” – mondta a first lady. Az elnök pedig a fegyvertartási és fegyvervásárlási rendszer hézagos szabályozására hívta fel a figyelmet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Európa hősként ünnepelte, a bécsi udvar elárulta: egy vadkan végzett a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérével
Ötszázoldalas eposzt írt, ellenséges hídját égette fel a tél közepén, és egész nemzetet tanított önvédelemre: 406 éve, a ma elfogadott magyar szakirodalmi adat szerint 1620. május 3-án született Zrínyi Miklós, a költő-hadvezér, akinek életműve ma is egyszerre irodalmi és stratégiai iránytű.


Zrínyi Miklós születésnapja nem csupán egy dátum a naptárban, hanem alkalom arra, hogy felmérjük, mit kezdünk ma egy olyan örökséggel, amely a kard és a toll egységére épült egy olyan korban, amikor a nemzet sorsa naponta forgott kockán.

Zrínyi Miklós főnemesi család sarjaként, többnyelvű műveltséggel felvértezve, itáliai és bécsi hatások között nevelkedett. Ez a kettős látásmód tette lehetővé számára, hogy egyszerre lásson rá a Habsburg-udvar finom politikai játszmáira és a magyar végvári világ kíméletlen realitására. Ez a háttér kovácsolta azzá a hadvezérré és gondolkodóvá, aki a tettekben és a szavakban egyaránt a legmagasabb szintet képviselte.

Pályája a végvárakban indult, ahol a mindennapos portyák és ostromok adták a gyakorlati leckét, de hamar túllépett a napi szintű hadviselésen. Reformtörekvései egy állandó, professzionális, „rendszeres hadsereg” felállítását célozták, felismerve, hogy a portyázó, alkalmi seregekkel nem lehet hosszú távú biztonságot garantálni.

Stratégiai gondolkodásának csúcspontja az 1664-es téli hadjárat volt, amely európai hírnevet szerzett neki.

A Dráva mentén, a tél kellős közepén, fagyos körülmények között mélyen benyomult az ellenséges területre, és felégette a török utánpótlás kulcsfontosságú láncszemét, a monumentális eszeki hidat. Ez a hadművelet nemcsak katonai bravúr volt, hanem politikai üzenet is Bécs és Európa felé: Magyarország képes és hajlandó a saját védelmében kezdeményezni. A merész vállalkozások mögött azonban nemcsak bátorság, hanem egy koherens politikai program is állt.

Zrínyi politikai írásaiban és levelezésében újra és újra visszatért a központi gondolathoz: az országnak a saját erejére kell támaszkodnia.

A „Ne bántsd a magyart!” röpiratától a hadtudományi munkákig mindenhol azt hangsúlyozta, hogy a külső segítség bizonytalan és feltételekhez kötött, a valódi biztonság záloga a belső erő és szervezettség. Folyamatosan egyensúlyozott a Habsburg-udvarral való együttműködés és a magyar érdekek képviselete között, ám tervei többször ütköztek a bécsi udvar döntéseivel.

Ezt a programot emelte elvont eszményből közösségi tapasztalattá tizenöt énekből álló eposza, a Szigeti veszedelem. A mű nem csupán a dédapa, Zrínyi Miklós szigetvári hős tetteinek megéneklése; valójában egy politikai-erkölcsi példázat. Az eposz a hősi önfeláldozáson keresztül mutatja be, hogy a közösségért hozott áldozat a legfőbb erény, és egy maroknyi, de elszánt sereg képes szembeszállni a túlerővel, ha a vezető és a katonák egységet alkotnak.

Zrínyi nyelvi erejével, barokk képeivel és feszültségteremtő dramaturgiájával a magyar irodalom egyik csúcsművét hozta létre, amely egyszerre volt imádság, haditerv és nemzeti program.

A hősi eszmény azonban nemcsak könyvlap, hanem cselekvés – és itt visszakanyarodunk a sorsfordító utolsó hónapokhoz. 1664 nyarán a szentgotthárdi csatában a keresztény seregek győzelmet arattak, de a császári győzelem után megkötött vasvári békét a magyar rendek rendkívül kedvezőtlennek tartották, ami óriási felháborodást keltett.

Ugyanezen év november 18.-án vadászni ment néhány főúrral a Csáktornya melletti erdőbe. Már hazafelé készülődtek, amikor Póka István fővadász horvátul odaszólt Zrínyinek, hogy megsebesített egy vadkant, követte a vérnyomát, és ha utánamennének, még elejthetnék.

Zrínyi nem sokat habozott. Magához vette rövid puskáját, lóra ült, és Póka, valamint egy savoyai fiatalember társaságában elindult a vadkan nyomába. Nem sokkal később Guzics kapitány öccse, Zrínyi olasz inasa és a lovásza is utánuk mentek.

Guzics tért vissza a hírrel, amely pillanatok alatt rémületté változtatta a vadászat végét: Zrínyit súlyos baj érte. A vadkan három sebet ejtett rajta, a lábán és a fején is megsérült, de a halálos seb a nyakán érte.

Bár a korabeli források balesetként írják le az esetet, a hirtelen és tragikus halál szinte azonnal táptalajt adott az összeesküvés-elméleteknek. A halál körüli bizonytalanság csak erősítette a kultuszt, amely a XIX–XXI. században is formálja közgondolkodásunkat.

Zrínyi Miklós egyszerre irodalmi mérték és stratégiai gondolkodó, aki arra tanít, hogy a nagy célokhoz szervezett erő, tiszta vízió és áldozatvállalás szükséges. A kérdés ma is ugyanaz, mint Zrínyi idejében: leszünk-e elég szervezettek és bölcsek ahhoz, hogy a közjót ne csak megénekeljük, hanem meg is védjük?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is” – így indult a legendás Gyermekvasút
A korabeli Néplap cikke a pártot és a vezetőt éltette az 1950-es átadáson. 2015-ben a vonal bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is.


Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.

Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.

A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.

Az építkezés 1948. április 11-i megkezdését követően rekordsebességgel haladt a munka: az első, nagyjából három kilométeres szakaszt Széchenyi-hegy és az akkori Előre (ma Virágvölgy) állomás között már július 31-én átadták.

A korabeli sajtó szerint az első szerelvény „pontosan fél tíz órakor indult el”.

A következő év júniusában a vonal elérte Szépjuhásznét (akkor Ságváriliget), majd 1950. augusztus 20-án megindult a forgalom a teljes, Hűvösvölgyig tartó pályán. Bár egy várostörténeti forrás szerint április 11-én a nyomvonalat jelölték ki és a munka másnap indult, a hivatalos narratíva ezt a napot tekinti a kezdőpontnak.

A dátumok mögött azonban egyedülálló működési modell áll, amely a vasút igazi szívét jelenti.

A forgalmi és kereskedelmi feladatokat 10 és 14 év közötti gyermekvasutasok látják el, természetesen felnőtt állomásfőnökök és vasúti szakemberek felügyelete mellett.

A fiatalok komoly tanfolyamon vesznek részt, ahol elsajátítják a szolgálati napló vezetését, a jelzési és biztosítóberendezések kezelését, a váltóállítás szabályait és az utastájékoztatás fortélyait.

Ez a rendszer ma is él és virágzik, tavaly júniusban például 155 újonc tett fogadalmat Hűvösvölgyben.

2015-ben a budapesti Gyermekvasút hivatalosan is bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a világ leghosszabb olyan vasútvonala, ahol a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyermekek látják el.

A hitelesített hossz 11,7018 kilométer. A 760 milliméteres nyomtávú pálya a budai hegyekben kanyarog, 235 méteres szintkülönbséget küzd le, miközben a legnagyobb emelkedője eléri a 3,4 százalékot.

A vonal népszerűsége a hatvanas években érte el a csúcsát, 1961-ben például 800 ezer utast szállított. Ma a teljes menetidő a két végállomás között körülbelül 40-50 perc.

A vonalról csodálatos panorámák nyílnak a környező hegyekre, és számos turistaút csatlakozik az állomásokhoz.

A Gyermekvasút azonban több mint közlekedési eszköz; egyben korszakok lenyomata is. Az ötvenes években a szocialista nevelés és propaganda fontos eszköze volt.

Egy korabeli tudósítás érzékletesen tükrözi a korszak szellemét: „a Pártnak. Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is!” - írta a Néplap a teljes vonal átadásakor.

Mára ez a narratíva teljesen átalakult. A vasút a közösségépítés, a felelősségvállalás és a pályaválasztás támogatásának színterévé vált, ahol a gyerekek játékosan tanulhatnak bele egy komoly szakmába.

Története tele van apró, érdekes részletekkel is. Kevesen tudják, hogy 1956 és 1973 között a hűvösvölgyi végállomáson mozgólépcső működött, amelyet vasár- és ünnepnapokon, a metró előtti időkben valóságos látványosságként üzemeltettek.

A járműpark is legendás: a „Kis Piri” néven ismert gőzmozdony ma is feltűnik a nosztalgiajáratokon, az egyik jellegzetes Mk45-ös dízelmozdonyt pedig „Bendegúz”-nak keresztelték.

A Gyermekvasút egyszerre időutazás és jövőiskola; a budai hegyek sínpárján 78 éve fut a történelem – ma is, a gyerekek biztos kezű irányításával.

Via MÁV-csoport


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
A Titanic egyetlen magyar áldozata nem is arra a hajóra váltott jegyet: sztrájk pecsételte meg a sorsát
Weisz Lipót és felesége eredetileg az RMS Lusitania első osztályán utazott volna Kanadába, ám a Titanic másodosztályára irányították át őket.


Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.

Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.

Weisz Lipót, a tehetséges szobrász és felesége, a belga Mathilde Françoise Pëde Kanadában szeretett volna új életet kezdeni.

Szénhiány miatt végül a Titanic másodosztályán találták magukat.

Weisz Lipót magyar származását neve is sejteti, és bár a sírfelirata Pestet jelöli meg születési helyeként, a kutatások szerint Veszprémben látta meg a napvilágot.

 

A fiatalember 19 évesen Angliába emigrált, ahol a bromsgrove-i Iparművészeti Egyesületnél tanult. Itt ismerkedett meg a varrónőként és énekesnőként dolgozó Mathilde-dal, akit feleségül is vett – írta a Promotions.hu.

A tehetséges fafaragó 1911-ben már áthajózott az Atlanti-óceánon, és Montrealban kapott megbízást a helyi Szépművészeti Múzeumtól.

Később Edward Wren bízta meg azzal, hogy a Dominion Express Building homlokzatára kifaragja a korabeli Kanada kilenc tartományát jelképező kőpajzsokat.

Mivel úgy látta, Quebecben meg tud élni a művészetéből, visszautazott Angliába a feleségéért, hogy együtt kezdjék meg közös életüket a tengerentúlon.

Ám a sors közbeszólt.

A Lusitania első osztályára vettek jegyet, de a brit bányászok sztrájkja miatt a Lusitania nem tudott elindulni. Ezért a Weisz házaspárt átirányították a Southamptonból induló Titanicra, a másodosztályra.

A történet szerint Weisz Lipót felszállás előtt a kabátja bélésébe varrta a család teljes vagyonát: mintegy 15 ezer dollár értékű, 21 kilogramm súlyú aranyat.

1912. április 14-én éjjel, egy kései séta után a házaspár épp visszatért a kabinjába, amikor a hajó jéghegynek ütközött. Mathilde a 10-es számú mentőcsónakban kapott helyet, így megmenekült, ám férje a hajóval együtt a fagyos óceánba merült.

Az özvegy április 18-án, a Carpathia fedélzetén érkezett meg New Yorkba, ahol az a veszély fenyegette, hogy nincstelen bevándorlóként visszaküldik Angliába.

A holttestek után kutató Mackay-Bennett hajó azonban megtalálta a 293-as számmal jelölt, mentőmellényes testet, amit a felsőjébe hímzett „W.L.” monogram alapján azonosítottak Weisz Lipótként.

Előkerült az öltönybe rejtett arany is, amit visszaszolgáltattak az özvegyének. Mathilde végül Kanadában maradt, és később újra férjhez ment.

Weisz Lipótot a montréali Baron de Hirsch temetőben helyezték végső nyugalomra.

Sírja sokáig jelöletlen volt, a fejfát csak a katasztrófa századik évfordulóján, 2012 körül állították fel. A sírkövön ez a felirat olvasható: „Leopold Weisz, született 1880 körül Magyarországon, Pesten. 1912. április 15-én halt meg a Titanic katasztrófájában. Nemrég házasodott, és kezdett új életet Montréalban. Tehetséges és ígéretes szobrász, a bromsgrove-i ipartestület tagja, munkáira Montréalban és külföldön egyaránt csodálattal tekintenek.”


Link másolása
KÖVESS MINKET: