Élete legszebb, legszomorúbb karácsonyáról mesél a miniatűr világot készítő édesanya
Pár hete készítettünk interjút Lovas (Schwarze) Zsuzsannával, akit a férje úgy becéz otthon: "az én feleségem a Karácsony".
Zsuzsanna természetesen karácsonyi életképeket is készít, de idén úgy döntött, kicsit szomorkásabb témát mutat be az ünnepi fények között. Múltjának egyik fájóbb szakaszát eleveníti fel, amely mégis annyira közel áll a szívéhez.
"Tudom, hogy sokan most valami karácsonyi igazán giccses minivilágot vártok tőlem, de ha megengeditek, helyette inkább mesélek nektek.
Elmesélem, milyen volt a legmeghatóbb karácsonyom. Néhány évvel ezelőtt nagyon nehéz helyzetbe kerültem, egyedül maradtam a gyerekeimmel és egy olyan helyen laktam, ahova pizzát nem szállítottak házhoz, hanem le kellett menni érte az utca elejére. A környéket csak gettónak hívták. Ha bementünk a városba és megtudták az utca nevét, az emberek szánakozón néztek rám... És mégis, a mai napig visszavágyom oda, abba a kis közösségbe, ahol az emberek szíve telve volt, de a pénztárcájuk mégis üresen kongott.
December 24-én szinte mint egy méhkas, felbolydult az egész utca. A bejárati ajtók előtt férfiak próbálták belefaragni a fenyőfákat a tartóba, a függőfolyosón, egymást bőszen biztatva. A konyhaablakokból sejtelmes gőz áradt és az egész folyosót betöltötte a káposzta, bejgli és halászlé illat.
Eközben én keresgéltem...tudtam, hogy eldugtam minden hónapban 500 Ft-ot a CD lemezek közé, hogy csodás karácsonyi lakomát csapjuk a gyerekekkel és még gyorsan tudjunk venni az utolsó pillanatba leértékelt fenyőfából egy kisebbet. Miközben a pénz után vadásztam eszembe jutott A hét krajcár című novella..
Mikor ráleltem az eldugott pénzre, egészen jó kedvem kerekedett, elfelejtettem minden bánatomat, az átsírt éjszakákat és eldöntöttem, hogy csodás ünnepet varázsolok abba a pici lakásba.
Estefelé, amikor már mindenhol díszben állt a karácsonyfa, és mindenki már ajándékot bontott, a szomszédok elkezdtek egymáshoz átjárni kis apró tányérokkal a kezükben.
Mindenki, aki szerette a másikat, gondolt a szomszédjára és vitt valami süteményt, ételt, a jókívánságai mellé.
Olyan csodálatos volt látni, ahogyan az asztalunk megtelik, és felemelő volt, ahogyan a szívünk is megtelt szeretettel és ez az apró gesztus boldogabbá tette azt a nehéz karácsonyt!
Azóta sok minden megváltozott. Én egy nagyvárosba költöztem, ahol alig ismerem a szomszédaimat és nincs, akinek vigyek egy tálca süteményt. Sőt, ők sem jönnek a jókívánságaikkal. Most is csillognak a díszek a fákon, sőt, eldugott pénzt sem kell keresnem. Gazdagság van körülöttem, de félek már sosem fogom azt a biztonságot érezni, mint ott a gettóban, ahol tudtam, hogy ha nem lesz a gyerekeimnek mit adnom, a szomszéd néni az utolsó szelet kenyerét is ketté fogja vágni, hogy ne feküdjenek le éhesen a gyerekeim. Aki teheti gondoljon a rászorultakra is, higgyétek el, az ilyen apróságokkal okozhatjuk egymásnak a legnagyobb örömet. Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!"
