Még a horror-rajongók is bírni fogják - Stranger Things 4. évad
Röviden: jó. Bővebben: nagyon jó. Hibátlan? Egyáltalán nem. De amire vállalkoztak az alkotó Duffer testvérek, azt 100 százalékig teljesítették. Ismét egy Stephen King-ihlette, 80’-as évekbeli kozmikus horrorfalatkát kaphatnak a rajongók, telis-tele utalással és főhajtással a zsáner és a korszak előtt. Sokaknak kicsit elcsépelt lehet ez a 80’-as évek majmolás,
Az első pillanattól az utolsóig beszippantja a nézőt a hangulat, az atmoszféra és a kor szelleme. Hihetetlenül ügyes a díszlet/design, a kosztümök, valamint a válogatott zenék, amik megszólalnak a történet folyamán, azaz lebilincselő időutazás a sorozat.
A sztori érdekes, de sajnos nincs benne annyi játékidő, amennyit a készítők szántak rá. A most bemutatott hét epizód közel kilenc és fél óra, ezt követi majd nyáron az utolsó két rész, melyek felérnek majd a Gyűrűk ura – A király visszatér bővített kiadásának hosszával.
melyek legtöbb esetben elnyújtottak, és véleményem szerint feleslegesek. Persze a hangulat fokozásának elengedhetetlen kelléke a feszültség megteremtése, de ez időhúzás nélkül is átment volna a nézőknek.
Azt még problémának érzem, hogy szinte minden szereplőnk halhatatlan. Nem mondom, hogy egy Trónok harca-szintű kiszámíthatatlan vérengzést vártam, de itt egyelőre azt lehet mondani, hogy pánikba nem kell esnünk kedvenceinkért. Lehet sejteni, hogy ha új arcok csatlakoznak a csapathoz, azok nagy eséllyel halálnak halálával fognak meghalni. Itt hangsúlyozni szeretném, hogy a sorozat eddig sem számított gyerekmesének, de
Ahogy például az új ellenfél, Vecna végez áldozataival, arra még egy tapasztalt horror-rajongó is elismerően bólint. Ő az eddigi leghátborzongatóbb főgonosz, csontokig hatoló hangjával és a vele járó vizuális effektekkel együtt.
A szereplők terén még mindig hibátlan a Stranger Things. Annyira profin találják meg a színészeiket az alkotók, hogy szinte senkit nem tudok külön kiemelni. Az új arcok: Tom Wlaschiha, Jamie Campbell Bower, vagy Joseph Quinn úgy illenek a sorozatba, mintha már az első évadtól szerepeltek volna benne.
Millie Bobby Brown, David Harbour, Winona Ryder, Joe Keery és társai teszik a dolgukat, még a gyerekszínészek is, akik már lassan mind betöltik a 18. életévüket, ugyanúgy átélik a szerepüket, ahogy a tapasztalt rókák. Talán a régebbi arcok kevesebb játékidőt kapnak, mint Will vagy Mike, de ez nem feltétlenül zavaró.
Mint említettem, a forgatókönyvben található egy-egy hibás pont, logikátlanság, ugyanígy pár karaktert is kicsit „lebutítottak” a készítők. Például Maya Hawke Robinja nem volt ennyire infantilis, vagy az új szereplőt, Argylet játszó Eduardo Franco is inkább az irritálóbb kategóriába sorolható. Egyszerűen amit a karakterek tesznek, az nem logikus, sok esetben csak azért csinálják, hogy a forgatókönyv bizonyos elemei életre kelhessenek. Ez egy olcsó írói fogás az amúgy általában remek szövegkönyvet készítő csapattól.
nem csak a Duffer-testvérek rendeztek ebben az évadban, de a Free Guy-al, vagy a legújabb Netflixes Adam-projekttel berobbanó Shawn Levy mellett találkozunk hazánk egyik legjobb „hollywoodi” rendezőjével, Antal Nimród nevével is. Egyrészt nagyon tehetséges a banda, másrészt szórakoztató és magával ragadó, amit alkottak.
Nem árulok zsákbamacskát:
Annak mindenképpen ajánlom, aki eddig is élt-halt a Stranger Thingsért. Aki pedig kíváncsi, mi is olyan jó ebben a popkulturális csodában, annak az első évadot ajánlom, úgysem fogja tudni abbahagyni, amíg meg nem tudja, hogy kell legyőzni a nyolccsápos interdimenzionális szutyoklényeket.
