„Most már fogalmam sincs, miért akartam eddig több lenni” – mit tanultam az önelfogadásról a karanténban?
„Itt az idő, hogy jobb emberré válj! Itt az idő arra, hogy mindennap jógázz, kenyeret süss a családodnak, megtanulj főzni, kiolvasd az összes könyved, illetve átrendezd a lakásod, kitakaríts minden sarkot! Most aztán annyira egészségtudatos lehetsz és annyira jó anya/apa/testvér/barát/partner lehetsz, mint még soha.”
Én ezt az üzenetet látom mindenhonnan özönleni nap mint nap. De miért is kéne „jobbnak” lennem?
A kijárási korlátozások első időszakaszában a szélsőséges mélységek és pánik után fordítottam az álláspontomon. Úgy éreztem, ha nem most, akkor soha. Most kell azzá válnom, aki mindig is akartam lenni. Most kell kiolvasnom a könyveket, amiket évek óta halogatok, most kell minél többet jógáznom, most kell minél többet alkotnom, most kell gyarapítanom a tudásomat. Ki kell hoznom a maximumot a helyzetből.
Tehát elkezdtem nagyon feszesen dolgozni magamon, lelkileg, testileg.
Minden egyes percemet hasznosan, kreatívan, termékenyen akartam kitölteni. Amikor csak tudtam, reggel meditáltam, sütöttem, új recepteket gyűjtöttem és próbáltam ki, munka után tanultam a közelgő egyetemi felvételikre, közben szakirodalmat olvastam kikapcsolódás gyanánt.
Olyan lemezeket hallgattam végig, amit eddig sosem, mindennap edzettem, jógáztam vagy futottam, listát vezettem azokról a teendőkről, amiket régóta halogatok, és pipálgattam őket sorban. Átrendeztem háromszor a lakásomat, kidobtam mindent, ami már nem kell, takarítottam folyamatosan, és ha még akadt egy szusszanásnyi időm, akkor előkapartam a régi ecseteimet, szénceruzáimat és rajzoltam, festettem, amennyit lehetett.
Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy hajszolt vagyok. Hajszolom magamat valahová, valamibe, de minek is? Minden leállt, az egész világ feszülten figyel, mi fog történni a következő másodpercben, én pedig egy percre se tudtam megnyugvást találni, a teljes pánikból a teljes száguldásba csaptam át, egyik végletből a másikba.
Eleinte azt hittem, hogy ez tesz majd jobb emberré, ez az időszak lesz az én nagy lehetőségem. Nem önmagam, hanem egy elképzelt, ideális Petra akartam lenni, aki irtó faszán megcsinálja magát ezekben a nehéz időkben is, mindeközben erőt és inspirációt ad másoknak.
Mielőtt beütött a koronavírus-para, nap mint nap bejártam dolgozni a munkahelyemre, aztán edzeni a konditerembe, barátokkal találkozni, vásárolni, fodrászhoz, kozmetikushoz, könyvesboltba, stb.
Akkor annyi inger vett körül, hogy valójában „nem volt időm” elcsöndesedni, átgondolni a dolgokat, vagy esetleg megkérdezni magamtól:
„Szevasz Petra, rég beszéltünk, amúgy hogy vagy? Hogyan definiálod magad? Mik a vágyaid? Mik a félelmeid? Merre tartasz? Fontos minden az életedben, amit benne tartasz? Kik a valódi barátaid, kikkel van valódi kapcsolódásod?”
Most, amikor már nagyobb leckét nem is kaphatna az emberiség ennél, amikor konkrétan mindenki elmehet a francba, és azt halljuk mindenhonnan, hogy MARADJ OTTHON, akkor tanultam meg, hogy nem a külső körülmények által fogunk magunkba nézni, befelé figyelni.
