„Most már fogalmam sincs, miért akartam eddig több lenni” – mit tanultam az önelfogadásról a karanténban?
Én a bezártságban is elértem azt, hogy minden percben lekössem magam valamivel, és hullafáradtan essek ágyba 11-kor, majd hullafáradtan ébredjek minden reggel 6-kor, teljesen kihagyva a napjaimból a valódi elmélyülést.
Mi van, ha az igazi Petra nem is szeret jógázni? Mi van, ha az igazi Petra térde fáj a futástól? Mi van, ha igazából rohadtul nem érdekel a sütés-főzés? Mi van, ha egy sokatmondó film helyett szívesebben pörgetem az új kedvenc Netflix sorozatomat, amitől úgymond nem leszek „több”, „gazdagabb”, meg ilyen bullshitek. Mi van, ha egyszerűen az kapcsol ki, ha 40 percen keresztül görgetem a Facebook-ot? Akkor mi van?
Miért lennék több attól, hogy mindezt a trendi, „önépítő”, „tudatos” dolgot megteszem nap mint nap? Miért kéne többnek lennem egyáltalán?
Azért, mert azt gondoltam magamról, ha belenézek a tükörbe és teret adok MAGAMNAK, ha egy pillanatra leállok és megnézem magam, akkor az nem lesz elég jó. Nem lesz elég szerethető, nem lesz elég elfogadható.
Hiába küzdök ellene, akkor is az vagyok, aki vagyok. Nem leszek boldogabb attól, amit nem a valódi énem akar, mert csak ebben az örökös mókuskerékben találom magam, amit időtlenül hajtok, és folyamatosan fojtogatni fog a feszültség amiatt, mert valami olyan idealizált képet kergetek, aminek nincsen alapja. Ha nem teljesítem a valódi vágyaimat, folyamatosan feszültséget fogok megélni, hiszen kényszerítem magam olyasmire, ami ellen testem-lelkem ellenkezik.
Vagyok, aki vagyok, tartok, ahol tartok, kinézek úgy, ahogy. És ez elég.
Egyik reggel ültem az íróasztalom előtt és megért bennem ez a gondolat. Szóval fogtam magam és csináltam magamról egy képet. Azonnal ki is tettem egy bizonyos Facebook-csoportba, ami „How To Enjoy Koronavírus” névre hallgat.
Ezt a csoportot azért hoztam létre a járvány súlyosbodásakor, mert úgy éreztem, szükségem van arra, hogy támogatásra leljek, és valószínűleg sokan vannak még így ebben a helyzetben.
Szóval a ronda bőrömmel, a nem kiszedett szemöldökömmel, a kócos hajammal, totál motiválatlan, agyhalott állapotban, teljesen átgondolatlanul beküldtem ezt a képet a csoportba.
Semmi magasztos nem fogalmazódott meg bennem, csak annyi, hogy b*zmeg, megint ugyanahhoz a k*rva asztalhoz ülök le dolgozni, és ugyanúgy otthon leszek egész nap, és most már k*rvára kedvem sincsen semmihez. És ez vagyok én.
Most már fogalmam sincs, eddig miért akartam több/jobb/más lenni. Miért hajszoltam felszínes nyugalmat, miért kerestem máshol békét, egy elképzelt életben, ahelyett, hogy megnéztem volna, magamban hogyan találom meg.
Nincsen jó vagy jobb. Egyén van. Lélek van. Nem kell kiérdemelni a pihenést, nem kell kiérdemelni a lazítást, önmagunk megszeretgetését, vagy akár azt, hogy megjutalmazzuk magunkat. Nem kell kiérdemelni semmit, nincs olyan, hogy valami jár, vagy nem jár. Ha vágyunk valamire, annak oka van, és meg kell adjuk magunknak. Ennyi.
Posztolj te is magadról! Úgy, ahogy vagy, csak te és semmi más. Reggel, álmosan, gyűrötten, csipásan, pattanásosan, szomorúan vagy kétségbeesetten. Ez van, és ez ELÉG.
ELÉG JÓ VAGY. ELÉG JÓK VAGYUNK.
A Facebook-csoportban, amit említettem, rengeteg fantasztikus ember és tartalom gyűlt össze az elmúlt időszakban. Itt kezdődött a kezdeményezés is, és a cikkben szereplő képeket mind a csoport tagjai küldték be.
Köszönöm nektek, hogy részt vesztek a közös teher viselésében, és velem vagytok, hogy együtt vagyunk és támogatást nyújtunk egymásnak!
