„Lázálomba zárva égett a testem” – kétszer halt meg, 29-szer műtötték, de él, és teljesíti a maratont is
Az akkor 38 éves amerikai nőn New Havenben hajtott át egy kamion, ahogy mondja, „darabokra hullt a teste”. A traumát még mindig nem dolgozta fel teljesen magában, ennek eszköze könyve, amelynek a Mozgó hála (Gratitude in Motion) címet adta.
Az orvosok öt hétig tartották kómában. Erről az időszakról leírta, hogy képtelen volt bármire is figyelni, de hangokat hallott, és olyan forró érzés töltötte el, mintha égett volna a teste. Most már tudja, hogy a legritkább esetben fordul elő az a kómában lévő emberekkel, hogy semmit nem éreznek.
„Inkább egyfajta „alkonyati állapotot” kell elképzelni, amelyben ködös, álomszerű dolgok történnek, a gondolatok, élmények nem rajzolódnak ki egészen, de még érzed a fájdalmat, és emlékeket alkotsz, amit agyad azért talált ki, hogy megértesse, mi történik veled” – idéz a könyvből a Sun.
Amikor férje, Sean meglátogatta, hallotta a hangját, de nem jutottak el szavai a tudatáig. Nem sokkal a szörnyű baleset előtt házasodtak össze, és a férfi minden éjszakát mellette töltött, amíg az asszony fel nem ébredt.
Collennek olyan érzése volt, mintha megerőszakolták és megkínozták volna, hiszen olyan sebeket kapott a végbele, hüvelye, gyomra tájékán. „Mindent kipakoltak, kitisztítottak és visszapakoltak. Az agyam nem értette meg, hogy valójában segítenek rajtam.”
Összesen 29 műtétet hajtottak végre rajta, közben kétszer halottnak nyilvánították. Ebből csak annyi maradt meg benne, hogy számtalanszor végigtolták különböző folyosókon, és fények futottak a feje felett. Érzékelte a hőmérséklet-változásokat is az előterekben és műtőkben.
„A legnagyobb traumát nem az okozta, hogy elgázoltak és emlékszem minden apró részletre, hanem az, hogy naphosszat be voltam zárva a testembe, és nem tudtam, mi a valóság, és mi az álom. A mai napig megkérdőjelezem a jelent, hogy valóban mozgok-e, hogy valóban élek-e”.
Colleennek a hála lett vezérlő elve, mindazok iránt, akik tettek valamit a megmentéséért a járókelőktől, akik a baleset után rögtön akcióba léptek, a fáradhatatlan orvosokig, és nem utolsósorban a véradókig: összesen 78 egység vért és plazmát kapott több mint 150 donortól.
„Mindenféle vallású, nemű és életkorú emberek, akik egészen más életet élnek, mint én, megajándékoztak valakit, akivel sosem találkoztak”.
Most már ő is felelősséget érez azért, hogy valami pozitív dolgot tegyen a hétköznapi hősök iránti tiszteletből. Ezért, még betegágyában elhatározta: kerékpáros körutat szervez, hogy pénzt gyűjtsenek fogyatékos sportolók számára alkalmas biciklikre.
Az asszony tíz hónappal a baleset után végigment a Superhero félmaratonon egy járókerettel és egy vastagbélsipoly-övvel. Érmét sebész főorvosának, az ő legnagyobb hősének ajándékozta. Azóta már több tucat félmaratont, triatlon-versenyeket és két maratont csinált végig.
„Soha nem fogok olyan eredményt elérni, mint korábban, de ez már nem fontos. Élek, olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek, kihívásokat intézek magamhoz, és hálás vagyok minden lehetőségért. Nem irányíthatjuk az élet váratlan fordulatait, csak az erre adott reakcióinkat”.
