Körbenézek, és kishitű, visszahúzódó, beletörődő nőket látok. Olyan nőket, akiket alulértékelnek, és akik alulértékelik magukat. Olyan nőket, akik elhitték, hogy élet és élet között értékbeli különbség tehető, és pont az övék ér kevesebbet. Ilyen nőket látok, és nem csak egyet-egyet, hanem rengeteget.

Nem feminista propaganda következik (sok "izmussal" találkoztam már, de egyikbe sem fértem bele), hanem néhány kérdés, ami talán elgondolkodtatja azt, aki hajlandó gondolkodni. A többiekről úgyis lepereg.

Mennyit érsz mint ember?

Kezdjük azzal, hogy vajon mi is az emberi élet mérőszáma? Mitől számít valaki értékesebbnek, míg másvalaki mitől lesz selejt? A fizikai erő határozza ezt meg? Vagy az, hogy kinek mennyi pénz áll rendelkezésére? Talán a státusza foglalja magában emberi értékének mérőszámát? Esetleg a neme?

Azért tartom fontosnak tisztázni ezt, mert társadalmi jelenséggé vált egymás mérlegre tétele. Ő gazdag, ezért fontosabb, mint az, akinek nincs pénze. Ő vezérigazgató, ezért többet ér az élete, mint a takarítóé. Ő férfi, ezért az akarata jobban érvényesülhet, mint a nőé. Érdekes módon azonban attól még senki nem vált jobb emberré, hogy több pénze lett, attól még senkit nem kezdtek el jobban szeretni a gyermekei, mert magasabb munkahelyi pozícióba lépett, és attól még senki nem hozott bölcsebb döntéseket, hogy nőből férfivá operáltatta magát. De még attól sem, ha egyszerűen csak férfinak született.

Valami tehát sántít ezzel az általánosan elterjedt értékítélettel. Nem biztos, hogy olyan értékes, mint amennyire beépült a kultúránkba. Persze lehet azon vitatkozni, hogy tényleg ekkora gond van-e, de én azt mondom, hogy amíg vannak olyan emberek, akik istent játszanak, és vannak olyanok, akik az ilyeneknek alárendelik magukat, addig nem lehet elbagatellizálni a helyzetet.

Amíg vannak olyan nők, akiket ver a férjük, amíg vannak olyan "otthonülő" anyukák, akik a férfiak jelentős része szerint csak lébecolnak, amíg vannak olyan pozíciók, amelyekre nők hiába jelentkeznének, és amíg csak azért mondanak le az álmaikról annyian, mert úgy érzik, hogy nőként a gyermekükért, a férjükért, a családjukért fel kell áldozniuk magukat, addig baj van. Addig érdemes feltárni az okokat, és megoldást keresni rájuk.

Édes mázzal bevont kulturális méreg

A nők elnyomása ma már a legtöbb kultúrában nem olyan mértékű, és nem is olyan nyíltan zajlik, mint néhány évszázaddal ezelőtt. Ma már nincs szükség szüfrazsettekre, hiszen elvileg a nők számára is minden jog és minden lehetőség adott. Elvileg. A gyakorlat azonban az, hogy gyermekkorunktól kezdve intravénásan kapjuk azokat a kulturális mérgeket, amelyek társadalmi és párkapcsolaton belüli egyenlőtlenségekhez, ezek következményeként pedig fizikai vagy lelki agresszióhoz vezetnek.

Rengeteg felnőtt elégszik meg egy "de szép vagy" dicsérettel, amikor találkozik egy ismeretlen kislánnyal, de vajon közülük hányan gondolnak bele abba, hogy ezzel milyen üzenetet adnak át neki, és mit cipel majd egész felnőttkorában magával? Azzal, hogy a "mit szeretsz csinálni", "mik az álmaid", "milyen könyvet olvasol éppen" kérdések általában elmaradnak, és csak a külső szépség marad a fókuszban, a belső értékek fontossága, és egyáltalán a létjogosultsága megkérdőjelezhetővé válik. Nemcsak a férfiak, de maguk a nők számára is. Ez tartja fenn a szépségipart, a nőket szexuális segédeszközökké degradáló magazinokat és TV-műsorokat, és sok esetben az elnyomó kapcsolatokat.

És vajon hol vannak a meséinkben a női hősök, akik megvalósítják az álmaikat? Miért van az, hogy szinte mindig a fiú válik sikeressé, menti meg a lányt, vagy fogalmaz meg bölcs gondolatokat? Miért kell várniuk egy hősre a Csipkerózsikáknak és a Hamupipőkéknek; miért nem lehetnek hősök ők maguk? Miért mindig a legkisebb királyfi próbál szerencsét, vagy győzi le a sárkányt, miért nem a királylány (vagy a parasztlány) teszi meg ezt? Lehet, hogy eleve gyenge pontja ez a kultúránknak, de az is lehet, hogy meséink születésekor a nemek szerepe még szimbolikus volt bennük, és időközben torzult el az üzenet.

Aztán mi a helyzet a vicces beszólásokkal, amik egy nő értelmi képességeit kérdőjelezik meg? Miért ne lehetnének női űrmérnökök (vannak a kollégáim között), miért ne tudna egy nő ügyesen vezetni (ismerek olyat, aki a férfiak többségénél jobban vezet), vagy miért lenne a női logika paradoxon attól még, hogy nekünk, férfiaknak máshogy jár az agyunk?

Társadalmilag elfogadott minták ezek. Napi szinten adagolt mérgek.

Rőzsét hordasz a saját máglyádra?

Könnyű lenne azt mondani, hogy az elnyomó férfiak felelőssége mindez. Ha nő lennék, máris lenne kire mutogatnom, így férfiként pedig az önreflexió magasztos palástjába burkolózhatnék. De nem gondolom, hogy az elnyomás egyoldalú lenne; a férfiak szerepe kétségtelen benne, azonban maguk a nők is hozzájárulnak saját helyzetük konzerválásához.

Nincs elnyomó elnyomott nélkül. Nincs megalázó megalázkodó nélkül. Nincs élősködő kiszolgáló nélkül. Ezek szerepek. Nagyon sok esetben önként vállalt szerepek. A kultúra, a neveltetés, a korábbi lelki sérülések által támogatott, mégis önként vállalt szerepek. Olyan szerepek, amelyeket azok játszanak, akik nem hisznek benne, hogy máshogy is játszhatnának. Akik tényleg kevésnek képzelik magukat az álmaik megvalósításához, akik tényleg hülyének gondolják magukat a matekhoz vagy a vezetéshez, és akik tényleg elhiszik, hogy önállóan képtelenek megállni a lábukon.

Egyre kevesebb az ilyen nő, de még mindig nagyon sokan vannak. Még mindig rengetegen hordják a rőzsét a saját máglyájukra.

A valódi hősök

De nem csak áldozatokat látok, amikor körbe nézek. Nem igaz, hogy nincsenek hősnők közöttünk. Nem igaz, hogy mindenki a megmentő hercegre vár, miközben elillan az élete. Csak tudod, a valódi hősökre most még kevesebb figyelem jut, és kevesebb elismerést is kapnak. Pedig ők is itt vannak.

Itt vannak azok a nők, akik édesanyaként egy új élet megszületését teszik lehetővé, majd otthon, a rivaldafénytől távol, erejükön felül, sokszor segítség híján teljesen egyedül próbálják ezt a kis életet segíteni az útján. Ők a meséken túlmutató valódi hősök. És itt vannak azok a nők is, akik nem érzik magukat alkalmasnak az anyaságra, és a társadalmi nyomással dacolva nem is válnak anyává kötelességből. Ők is hősök, mert nem teszik tönkre sem a saját életüket, sem a gyermekükét.

Itt vannak azok a nők is, akik csodálatos ügyekért harcolnak: bántalmazott társaiknak segítenek, állatokat mentenek, vagy éppen pici gyermekek fizikailag és lelkileg is egészséges felnőttekké válásában közreműködnek. Ők is valódi hősök, akik a férfi segítőknél általában jóval többen vannak.

Itt vannak azok a nők is, akik elindultak, hogy megvalósítsák az álmaikat. Karriert építenek, saját vállalkozást indítanak, szembemennek a társadalmi előítéletekkel és szokásokkal, érvényesítik az akaratukat, komoly szaktekintéllyé válnak, vagy éppen a reflektorfénytől távol azt csinálják, amit igazán szeretnek.

És itt vannak azok a nők is, akik a férfiak jelentős részével ellentétben nem dugják a fejüket a homokba, hanem megpróbálnak megmenteni egy kapcsolatot, ha az haldokolni látszik. Ha kell, akkor egyedül, de tesznek a változásért.

Nem véletlenül vannak többségben a nők az olvasóim között és a tanácsadásaimon is. Ők az érzékenyebbek. Ők az elszántabbak. És bizony ebben ők az erősebbek.