Ha úgy szorítom a gyerek kezét, hogy kifehérednek az ujjaim, akkor is megtörténhet a baj
Szorosan a gyerek mellett ültek az ismerőseink a kanapén, amikor az váratlanul leesett a padlóra. A kanapéról. Mondom, úgy, hogy mellette ültek, de olyan gyorsan történt, hogy elkapni sem tudták. A kicsi beütötte magát és bömbölés lett a vége, a szülők agyába pedig beleégett a (számukra borzalmas) jelenet.
Én egyszer 6 évesen a metró-aluljáróban vesztem el, mert kicsusszant a kezem a szüleiméből.
Csak pár percre tűntem el a szemük elől, de a szüleim már szinte félőrült állapotban voltak, amikor rám találtak. Egy oszlop mögött álldogáltam.
Mi néhány hónapja egy cukrászda teraszán sütiztünk a gyerekekkel óvoda után, szülők és gyerekek együtt. Üldögéltünk az asztalnál, amikor az egyik kisfiú és a kislányunk minden előzmény nélkül váratlanul felpattant, és elkezdett a közeli úttest felé rohanni.
Üvöltve pattantunk fel, de a zebránál szerencsére mindketten megtorpantak. Ám mi lett volna, ha tovább szaladnak és jön egy autó? Esélyünk sem lett volna. Sem nekünk, sem a kisfiú édesanyjának.
Ez az eset is rávilágított arra, hogy ha csak nem tekerjük szorosan vastag szigszalaggal a testünkhöz a gyereket, akkor bármikor történhet ilyesmi, úgy is, hogy ott vagyunk mellette, és nem rajtunk múlik.
Nem a telefonunkat nyomkurásztuk, nem egymással voltunk elfoglalva, mellettük ültünk, mégsem tudunk még utánuk kapni sem, amikor a gyerekek úgy pattantak fel, mintha rugóból lőtték volna ki őket.
Mindez arról jutott eszembe, hogy az utóbbi hónapokban sajnos történt néhány halálos baleset gyerekekkel, legutóbb egy kisfiút ütöttek el a zebránál. Felfoghatatlan tragédia.
De az is felfoghatatlan sokszor, ahogyan az emberek reagálnak ezekre a hírekre. Szinte azonnal elkezdődik a kommentekben a gyerek és az szülők hibáztatása. Anélkül, hogy bárki is a kritizálók közül ott lett volna, ismerné az eset összes körülményét és a szereplők élethelyzetét.
Tudjátok, mennyit segítenek a tragédiákon utólag azok a hozzászólások, hogy „Hol voltak a szülők?” „Velem az soha nem fordulna elő!” „Anya az ilyen?” Elárulom: SEMENNYIT. A gyereket nem hozzák vissza.
Csak arra jók, hogy mások az ügyben szereplőkön vezessék le a dühüket és frusztrációjukat, vagy azt demonstrálják, hogy ők bezzeg mennyire jók anyaként vagy apaként. És arra, hogy az így is önmagukat hibáztató szülők még borzalmasabban érezzék magukat és még erősebben mardossa őket a bűntudat. Amitől, ismétlem, nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, nem lehet meg nem történtté tenni a balesetet és nem lehet visszahozni az élők sorába a gyermeket.
Tapasztalatból tudom, hogy bármennyit is sulykolja a szülő többek közt az, hogy a zebránál megállunk, körülnézünk, megvárjuk amíg a lámpa pirosra vált, nem megyünk át ott, ahol nincsen gyalogosátkelő, fogjuk apa/anya/nagypapa/nagymama kezét, nem rohangálunk át az úttesten, ha elejtünk egy játékot a zebrán, inkább otthagyjuk, de nem rohanunk vissza érte stb.
akkor is megtörténhet a baj.
Ha példamutatóan viselkednek a szülők és nagyszülők, akkor is történhet a tragédia.
Az ember a szívét, lelkét kiteszi, odafigyel, gondosan nevel, óvatos, megfontolt, következetes, elöl jár a jó példával, amíg csak tudja, elkíséri a gyereket iskolába is, bukósisakkal, térdvédővel, könyökvédővel és speciális kesztyűvel indul el vele biciklizni, folyamatosan tépi a száját a gyereknek arról, hogyan kerülje el a veszélyt, és még akkor is történhet szörnyűség a gyerekkel.
Az egész földi életünk állandó életveszélyben telik, betegségek, váratlan helyzetek, közlekedési szerencsétlenségek sora leshet ránk a következő sarokról. A párom szerint az egész világ potenciális halálcsapda, még a saját lakásunk is veszélyes lehet, bármennyi óvintézkedést tettünk meg még a gyerek születése előtt a lekerekített sarkú asztal beszerzésétől a légzésfigyelőn át a konnektorok gyerekbiztos dugójáig. Úgy gondolja, kész csoda, hogy ennyien élünk a világon a sok veszélyforrás ellenére.
És akivel vagy akinek a gyerekével soha nem történik semmilyen baj vagy baleset, a kezét vagy lábát sem töri el egyszer sem, mire 20 éves lesz, annak nagyon, nagyon, nagyon de nagyon jó. Annak szerencséje volt.
Annyit tudunk tenni, hogy még jobban figyelünk mi, emberek egymásra, akkor is, ha idegenek vagyunk. Rántottam már vissza vadidegen gyereket az úttestnél, szóltam már rá öreg nénire, aki elindult az autók között át a piroson, segítettem már idős embernek cipekedni, nehogy elessen, hívtam ki mentőt nem egyszer földön fekvő emberhez, játszótéren idegen gyerekre is figyelek, ha a közelemben van.
Ha pedig ezek ellenére mégis megtörténik egy baleset, az a legjobb, ha együttérzőek maradunk és nem kezdünk el senkit fennhangon hibáztatni.