Gucciban az eperföldre: egy 17 éves magyar lány kalandjai 1989-ben Nyugaton
Magyarországon az köti őket össze, hogy valamennyien a Kádár-korszakban voltak gyerekek, de amikor 1990-ben az addigi társadalmi szabályok megtagadottá váltak, fiatal felnőttként egy ismerhetetlen jövő alakítójává kellett válniuk, ők lettek a rendszerváltó nemzedék képviselői. Az X-esek 2017-ben, pályájuk közepén vagy csúcsán járnak. Mai céljaik: biztos megélhetés, a munka és a magánélet egyensúlyba kerülése.
17 éves koromban, 1989-ben tette fel nekem a kérdést - "Ez Gucci?" - egy elegáns osztrák nő az eperföldre indulás előtt, amikor a farmerdzsekimen éppen kötöttem meg a kendőm. A kérdésből csak a GUCCI szót nem értettem.
Ezen nagyon megdöbbent. Minden máson meg én.
Majd kiugrottam a bőrömből, mikor valósággá vált, hogy németes levelezőpartnerem meghívott magukhoz Linzbe, Ausztriába – azaz Nyugatra! Hihetetlennek tűnt, hogy kettő teljes hétig úgy fogok élni és olyan körülmények között fogok élni, amit korábban csak a német adók reklámfilmjeiben láttam.
Szüleim könnyek és aggodalmak közepette felültettek a Keletiben az Orient Expresszre, és én elindultam. A határtól már nem tudtam nyugton maradni, kijöttem a fülkéből a folyosóra, teljesen lehúztam a vonat ablakát, rátámaszkodtam, hogy ne csapjon vissza, és nézelődtem. Mintha itt zöldebb lenne a fű! – jegyeztem meg magamban.
A két hét alatt egyik döbbenetből estem a másikba. Nem értettem például, hogy a gyümölcsös tálban miért csak egy banán van az alma, meg a narancs mellett. Mi órákat álltunk sorban Magyarországon télen, ha híre ment (mert például bemondta a híradó), hogy banánszállítmány érkezett az országba. Ők bezzeg annyit vehetnek, amennyit csak akarnak, mégis csak egy van kitéve! Nem mertem elvenni az utolsót, pedig majd megvesztem érte. Helyette vettem egy almát, ami szabolcsi gyökerűként egyébként zsákszámra állt a pincénkben.
Június eleje volt, tombolt az eperszezon. Az osztrákok nagyon szeretnek és nagyon tudnak sütni. Ahogy ma nálunk is több helyen található "Szedd magad!" eperföld, úgy náluk is volt.
Szóltak, hogy olyan ruhába menjek, amit nem sajnálok,
ha földes lesz, bár a sorok között széna van, ami elvezeti a vizet (és tisztán tartja a leveleket meg a gyümölcsöket), de sosem lehet tudni. A farmer tűnt a legpraktikusabbnak, hozzá az előző évben Nyugat-Berlinben egy "Sonderangebot" (leárazás) során vett, de ennek ellenére az én szememben menő farmerdzsekivel. Annak idején nagy divat volt kendővel hordani, így egy könnyed mozdulattal rávetettem a vállamra azt, amelyiket már hónapok óta viseltem. Amikor megcsomóztam elől, az anyuka lélegzete elállt.
"Ez GUCCI?". Zavarba jöttem, mint mindig, amikor egy árva szót sem értettem abból, amit mondanak nekem. De ez mégiscsak egy rövid mondat! Mivel a kérdőszó megvolt, már csak azt kellett volna kitalálnom, hogy mi az a GUCCI. Még csak nem is hasonlított semelyik, általam ismert szóra, ami a kendőre, sálra, ruhadarabra utalna. Nem volt mit tenni, visszakérdeztem. "Hogy micsoda?" Az anyuka türelmesen megismételte: "Azt kérdeztem, hogy ez a kendő GUCCI?".
A kérdés bővebb formában is csak egyetlen ismeretlen szót tartalmazott, a GUCCI-t. "Nem tudom, kaptam. Egy kanadai távoli rokonunk unokája hagyta itt nekem, amikor pár éve Magyarországon járt, mert azt mondta, ő majd vesz magának egy másikat" – válaszoltam, miközben magamhoz vettem a táskám.
Könnyed és természetes válaszom egyértelművé tette az anyuka számára, hogy derengésem nincs, mi abban a kendőben a rendkívüli. Mielőtt felvilágosított volna, megerősítésképpen még megkérdezte, amit jól láthatott szabad szemmel is, hogy "És te ezt farmerkabáthoz hordod?" Sejtettem, hogy ezt egy kicsit rosszallja, hiszen ő mindig olyan nőiesen öltözött, de hát ő 40 éves volt, én meg 17. "Igen, mert olyan vidám, színes".
Tudatlanságom menthetetlen volt.
Ezért jobbnak látta, ha ad némi információt a pipacsos kendőmről. Próbálta velem érzékeltetni, hogy az bizony egy nagyon-nagyon drága, ikonikus luxusdarab. Drága?! De hát nekem a KALODERMA tusfürdő is drága volt Ausztriában, így nagyon nem tudtam hova tenni ezt a jelzőt! Aztán folytatta, hogy a virágminta, ami rajta van, megkülönbözteti ránézésre minden más kendőtől. És valóban. Az első virágmintás GUCCI kendő az 1960-as években készült Grace Kelly, későbbi monacói hercegnő számára. A sorozat mai darabjai most 330 euróba kerülnek, azaz kb. 100 000 forintba. Az interneten viszont nagy keletje van – gyűjtők körében – a régebbieknek is. De én most már el nem adom, sőt, azt hiszem, újra elkezdem hordani!
Több meglepetést a hazautazásig nem okoztam. Én viszont minden nap egyik ámulatból estem a másikba.
Reggelente az anyuka leszaladt a sarki "Anker"-be (amit 25 éve várok, hogy bejöjjön Magyarországra úgy, hogy itt is marad, mert rövid ideig volt egy boltjuk például a Deák téren). Mire mi felébredtünk, terítve volt az asztal, a kosárkában a meleg kalács, croissant, zsemle, kenyér, persze mindenből fehér, barna és magos.
Reggeli után az anyuka kisminkelte magát, ügyelve arra, hogy a rúzs passzoljon a körömlakkjához,
mindezekhez pedig választott bizsut, ami összhangban volt a kosztümjével. Összekészülődtünk, és együtt elindultunk a nem sokkal korábban vásárolt MAZDA 323 típusú kis (nyugati!) autójával.
A katolikus iskolában, ahova a levelezőpartnerem járt, nekem tanulnom nem kellett, csak ücsörögnöm. A teremben színesek voltak a tanulók székei, és mindegyikben volt írásvetítő. A matektanáron nem volt se köpeny, se papucs, és látszott, hogy az óra előtt megerősítette a száján a rúzst. Egy szürke selyem nadrágkosztümöt viselt. Egyszer feladott egy "sehr, sehr schwer" (nagyon-nagyon nehéz) feladatot. Amikor érzékeltem, hogy kezdenek izzadni a diákok, megnéztem, hogy mit is kellene megoldaniuk, és jelentkeztem, mert én tudtam, és tudtam és tudtam! - mint a viccben.
A "sehr, sehr schwer" nálunk egy olyan feladat lett volna, amit elvártak egy hármas tanulótól, hogy meg tudja oldani. A történelem tankönyvre azt hittem, hogy félrenyomták. Mintha épp csak a "lényeg", azaz a hosszú szövegek maradtak volna ki belőle. Rengeteg színes kép, sok-sok jópofa kronológiai ábra.
Egyik tankönyv sem volt bekötve, de nem is volt rá szükség.
Egyszerűen olyan mutatósak és jól megkülönböztethetők voltak kívülről, hogy elég volt egy fóliával védeni az amúgy is erős első és hátsó borítókat.
Előfordult, hogy nem az iskolába mentem, hanem az anyukával tartottam a bankba, ahol dolgozott, hogy megmutassa a munkahelyét. Amikor beértünk, első dolga volt, hogy ránézett az órájára, majd az asztalán lévő jelenléti ívre felírta az érkezése időpontját percre pontosan – nem előbbre, nem későbbre, pont akkora, amikor érkezett.
Mikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy minden nap sminkeli-e magát, azt válaszolta, hogy igen, mint minden munkatársnője, mert náluk elképzelhetetlen, hogy valaki anélkül menne a munkahelyére, hogy ne tenne fel legalább egy kis arcpírt vagy rúzst. Ezt egy osztrák nő nem engedheti meg magának!
Máskor a napot a nagymamával töltöttem (aki magyar származású volt, így jött a levelezős kapcsolat az unokájával). Amikor egyik délelőtt megláttam, hogy nekiáll palacsintát sütni, nagyon megörültem. Néztem, hogy készíti, de aggódtam, hogy vastag lesz. Aztán még jobban elkerekedett a szemem, amikor üresen összetekerte, és kb. 0,5 cm-es csíkokra vágta. Az igazi meglepetés viszont ezután jött, amikor kimerte nekem a húslevest, beletette a csíkozott palacsintatésztát, megszórta aprított snidlinggel, petrezselyemmel. Megkóstoltam. Húha! Ezt sosem gondoltam volna! A mai napig, ha Ausztriában járok, nem jövök úgy haza, hogy ne ennék valahol egy tányér "Frittatensuppe"-t.
Délután a nagymama leült a konyhába, maga elé vette a reklámújságokat, gondosan végiglapozgatta, megjelölgette magának. A következő napokban végigjárta azokat a boltokat, ahol akciósan vehette meg az egyébként márkás háztartási cikkeket, élelmiszereket.
Esténként, míg mi tévéztünk, vagy beszélgettünk Claudiával, az anyuka kivette az előző napokban felbontott vörösborát, egy üreges poharat teletöltött, és kortyolgatva a bort, könyvet olvasott. Ha olyan volt a hangulata, előugrott a dugi cigi is a ruhásszekrényből, ami több márkából rejtett egy-egy felbontott dobozt. Mindig csak egy szálat választott ki, és azt a bor mellé lassan, relaxálva elszívta.
A hétvégén kirándultunk, vagy családi összejövetel volt. Ausztriában létezik és ünneplik is az "Apák Napját" (Vatertag), ez június második vasárnapja. Mivel mind a levelezőpartnerem anyukája, mind annak testvére elvált volt, a 65 év körüli nagyapát ünnepeltük a Linz melletti hétvégi házas telken, az ő kedvenc cukrászdai tortájával, zenét hallgatva, énekelve, nevetgélve, a kancsóba pedig folyamatosan utántöltésre került az osztrákok egyik nagy kedvence a "Weißer Spritzer" (fröccs fehérborból).
Amikor eljött az idő a hazautazásra, hajnalban felültettek a Bécsig közlekedő gyorsvonatra. Nem értették, miért nem olyanra vettünk jegyet, ami Budapestig elhozott volna átszállás nélkül. Elmagyaráztam nekik, hogy végig szeretnék sétálni a Mariahilferstraßen, és vásárolgatni szuveníreket (szappant, FUJI filmet, dobozos kólát, dobozos sört stb.) a kicsike schillingemből.
Abba nem mentem bele, hogy legfőképp szeretnék elmenni térkép segítségével abba az underground lemezboltba, aminek a címét a "Rocklexikon" című könyvből másoltam ki egy cetlire, és amire utaltam a múltkor abban a blogbejegyzésemben, amelyikben elmeséltem, milyen nehéz volt hozzájutni a kedvenc lemezünkhöz a 80-as években.
Amikor bezártak a boltok, a Westbahnhofon felültem a pesti vonatra. Nem, rosszul fogalmazok. Felültem egy vonatra, ami előtt a peronon annak az expressznek volt a neve kiírva, amelyik a jegyemen is szerepelt. Nagyon sok csomagom volt, ezért időben elfoglaltam a helyem.
Az indulásig lett volna még majdnem egy óra, amikor a vonat egyszer csak ugrik egyet, és elkezd zötykölődni ki a pályaudvarról, egyenesen vissza, Linz irányába. Bepánikoltam. Cuccaimat hátrahagyva elkezdtem rohanni kocsiról kocsira (pedig mindig utáltam átmenni az ütközők fölötti szétcsúszó vaslapokon a két vagon között), hogy találjak valakit, akinek szólhatok, hogy rossz vonatra ültem. Végre jött velem szembe a kalauz.
Kisebb sokkos állapotban, nem erős német nyelvtudással megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy mi a bajom.
Amikor végre megértette, elkezdett nevetni, ami engem egy cseppet sem nyugtatott meg, különösen, hogy közben zakatolt a vonat, no meg a szívem. Majd lassított és megállt. Nem a szívem, a vonat. Aztán elindult visszafele, Bécs felé. Nem történt valójában semmi, csak másik vágányra irányították át, de ehhez több kilométert meg kellett tennie. Visszamentem a fülkébe, és kimerülten roskadtam le.
Nemsokára nyílt az ajtó, egy nagy hátizsákos, világító kék szemű, napbarnított, szőke hajú fiú állt az ajtóban. Rám mosolygott és intett a többieknek, hogy megvan az ülésük. Ő volt Dominique, a németül beszélő svájci fiú, aki egy szintén svájci és két amerikai barátjával Magyarország felé vették az irányt.
Annyira egymásra hangolódtunk a háromórás vonatút alatt (annak ellenére, én angolul egy szót sem tudtam, az amerikaiak viszont németül nem), hogy megbeszéltük: azt a két napot, amit Budapestre szántak, együtt töltjük, és én leszek az idegenvezetőjük. Találkozunk tehát másnap reggel a Deákon! De erről majd egy másik blogban.
