„El kellett fogadnom a tényt, hogy nálunk tömeg van” – egy nap öt gyerekkel a multitasking jegyében
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Elég nehéz helyzetben vagyok, mert most valami olyasmiről kéne beszélnem, amihez nem sok közöm van. Ugyanis amióta nagycsaládos édesanya vagyok, elég kevés kapcsolódási pontom van az idővel magával, mindig csak futólag találkozunk – ő rohan, én meg próbálom utolérni... magam -, amúgy nagy kincs lenne, ha lenne, de nincs... tudod, ez a tipikus kincs, ami nincs esete.
Sokan sokszor kérdezgetik tőlem, mit csinálok otthon – most nem azokra gondolok, akik szerint csak a lábamat lógatom, mint főállású anya, róluk majd egy külön posztban emlékezem meg -, hogyan osztom be az időmet, hogy jut mindenre időm?! Kezdjük ez utóbbival. Sehogy. Nagycsaládos anyaként sok mindent megtanultam, így például leszoktam arról, hogy a média által sugallt szuperanya-szupernő-szuperfeleség szent hármasát kötelező érvényűnek tekintsem magamra nézve. Könnyű volt, mert esélyem sincs a megvalósításra, a nyomáskényszert meghagyom másnak.
Az elengedés mellett megtanultam mátrixban gondolkozni – én, aki matekból még kimondani se tudtam, hogy kombinatorika, nemhogy megoldani olyan példákat, hány különböző trikolórt lehet képezni 9 különböző színből, ha mindegyik szín csak egyszer szerepelhet -, tömbösíteni a munkát és kézzel foghatóan alkalmazni a multitasking fogalmát, nem csak beszélni róla. És vettem egy időgépet... ja, nem, csak azt képzeltem, máskülönben fogalmam sincs hogyan gondolják, hogy egyszerre tudok jelen lenni a három iskolás gyerekem szülői értekezletén, amelyet mindig ugyanaznapra, ugyanarra az időpontra hirdet meg a három különböző osztályfőnök a város két különböző pontján lévő közintézménybe.
Nagycsaládos multitasking
Véleményem szerint a tömeg kezelésének egyetlen hatékony módja van, ha tömbösítem a feladatokat, a problémákat – néha a gyerekeket is: ha egyszerre veszekszem velük a széthagyott játékok, zoknik, tanfelszerelések miatt, akkor időt spórolok, a hangomat és a szomszédot is kímélem... 2in1 – és igyekszem egyszerre, egy időben több dologgal is végezni.
Persze néha nem sikerül a multitasking: ilyenkor van az, hogy a korábban már megszárított, de a szárítógépből még el nem távolított ruhákat újra kimosom, mert ahelyett, hogy a megfelelő kosárba pakolnám őket, a szárítógép alatt pöffeszkedő mosógép szájába tömöm a kupacot, egyrészt mert nem tudom, hol a kosár, a mosógép meg ott van és az ajtaja is nyitva áll, másrészt ha ruhákról van szó, akkor azok csakis koszosak lehetnek... vagy nem. Így viszont minden tutira tiszta lesz... vagy nem, mert elfelejtem bekapcsolni a gépet. Éljen a multitasking!
Azt vettem észre, hogy amióta öt gyerekem van, én már csak komplex feladatokban tudok gondolkozni, és cselekedni is csak akkor tudok igazán hatékonyan, ha több dolgot teszek egyszerre. Ha csak egy megoldásra váró problémám van, akkor gyorsan körülnézek, hátha hozzá tudnék még csapni valamit, mert úgy sokkal könnyebb... oké, csak vicceltem, de mivel igen ritkán fordul elő, hogy csak egy dologra kelljen koncentrálnom, egyszerűen hiányérzetem van. Hülyeség, de ez van. Nagycsaládos kór. Olyan, mint amikor csak három vagy négy gyerek van otthon, szinte hiányzik a nyüzsgés... az ötgyerekes nyüzsgés.
Ahhoz, hogy az otthoni tevékenységeimet kordában tudjam tartani, el kellett fogadnom a tényt, hogy nálunk tömeg van (nekem! az egyke gyereknek, aki igyekszik távoltartani magát minden tömegrendezvénytől, persze vannak kivételek, de nagyon alapos indok kell ahhoz, hogy betegyem a lábam bárhova, ahol már népsűrűségről beszélhetünk). Nálunk mindenhol mindig, mindenből sok van.
Igen, a teregetésre és hajtogatásra, vasalásra váró ruhákból, a szennyesből, a széthagyott játékokból, a koszos edényekből... meg a gyerekekből.
Először akkor éreztem, hogy ez tényleg egy NAGYcsalád, amikor le kellett cserélnünk az edénykészletünket, mert az előzőbe már nem fért bele a vasárnapi ebéd, a sütemény receptekben a megadott mennyiség minimum kétszeresével kellett számolnom – palacsinta esetében inkább négyszeres az adag – és a kenyérsütő gépben sült kenyér helyett először kellett sütőben készítenem a 1,5-2 kilós veknit, amely aztán 1-1,5 nap alatt eltűnt. És a helyzet azóta sem változott.
A megváltó napi rutin
Ebben a tömegben napi rutin nélkül elvesznék. Amióta a három nagy önállóan jár iskolába, a reggelek kevésbé hektikusak, mert Négyest és Legkisebbet Férj el tudja vinni az óvodába (még az se baj, ha időben kicsit megcsúszunk, mert a gyerekek nem tudnak elkésni), útba esik neki a munkahelye felé, és így már korán reggel hozzá tudok látni a napi teendők elvégzéséhez: mosás, mosogatás, vasalás, szárítás, főzés, pakolás, kenyérdagasztás és sütés, a heti tízóraik kitalálása és elkészítése. Persze csak akkor tudok a végére járni az itt felsoroltaknak, ha már ébredés után, valamikor fél hét körül bedobom az első mosást, a többit pedig szimultán végzem.
Például kiválóan lehet ruhát hajtogatni, miközben a gyerekek reggeliznek, a monoton munkavégzés pedig annyira lezsibbasztja az agysejtjeimet, hogy észre se veszem, közbe kéne avatkoznom, mert már megint ölik egymást, illetve ha mégis feltűnik, akkor a hatalmas ruhakupac tökéletesen elnyeli azokat a hangokat, amelyeket idegességemben adok ki, amiért nem képesek békében elfogyasztani a napindítónak szánt joghurtot sem.
