Atyaúristen! Tényleg minden nő egyforma???
Néhány nappal ezelőtt elmentem egy divatbemutatóra. Egy barátnőm szervezte, ezért gondoltam, elmegyek rá és egyúttal körbe is nézek, a rég nem látott, vagy inkább általam (mostanában) ritkán látott budapesti éjszakában. Hideg szél fúj, pláne a Duna mellett, átfagyva beesek a helyre, és megkeresem azt a pár embert, akit ismerek.
Hosszú percekig nem tudom magam túltenni az irreális árakon, a szarul felszolgált és még rosszabbul megkevert italokon, pedig állítólag ez egy menő hely, sikk most itt feszíteni, a mellközépig érő bárpultnál, vagy billegni, az indokolatlanul rosszul kialakított bárszékeken.
Jött a következő (sajnos nem az utolsó) számomra fel nem fogható besorolású és minőségű "zene". Egy idétlen 160 cm-es DJ fiú, szolgáltatta a talpalávalót – ezzel, a már ’95-ben is ciki lemezlovas szöveggel konferálta fel saját magát. A számok között nem volt különbség, hanem egy darabos masszaként folytak át az ember tudatán, pontosan úgy, ahogy a macskahúgy átszivárog a perzsaszőnyegen. Percek óta nem tudtam, hogy mi a bajom, amikor rájöttem, hogy az a monoton kattogás és ciripelés zavar, amit ez a félrefordított sapkás, nyomorult, zenéhez mit sem konyító hülye gyerek kever.
Szívesen belefolyattam volna a szettjébe a boromat, de nem tettem, inkább megpróbáltam társalgásokba kezdeni. Kár volt. Először is valami történt az emberekkel, amiről én lemaradtam.
Kiüresedett tekintettel nyomkodják társaságban a telefonjukat, fel sem pillantva, és a kommunikációt felváltották az ilyen mondatok: "Ez jó! Kaptál 40 like-ot már a Snapchat-en", meg "figyeld ezt a GIf-et, áttolom".
Én csak állok, és úgy festek a szórakozóhely közepén, mint egy 2006-ból itt ragadt zombi, aki nézi a többi embert, keresve, a még hozzá hasonló zombikat. De nem találkozik a tekintetem senkiével, mivel mindenki az okos telefont nyomkodja és billegteti a fejét a szar ciripelésre. Két választásom van: vagy én is előveszem a telefonom és nyomkodom, mint ez a többi rettenetes birka, vagy iszom és nézelődöm. Nem bírom megtenni, hogy ugyanazt csináljam, amit ők, és beálljak ebbe a borzalmasan festő, agyhalott csordába, akik így együtt, egy rettenetesen elszomorító és egyben felháborító képet alkotnak.
Ezért a nézelődés mellett döntök, és jön a következő csapás, amit az emberiség hanyatlása mér rám. Ezek az emberek, akik itt felvonulnak, ebben a sikkes bárban, vagy szórakozóhelyen - nem is tudom mi ez -, ebben a rakparton lévő, Széchenyi István téren felsorakozó, menő helyek egyikében, úgy csapnak arcul a valóság tenyerével, hogy beleszédülök.
A pult egyik részén gimnazista fiúk csoportja áll és nyomkodja a telóját, 0,33-as sört kortyolgatva, mivel csak ezt bírják kifizetni. Nem értük van a hely, ez egyértelmű.
A többi férfi, kortól függetlenül, három csoportba sorolhatók. Vannak a felnyírt hajúak, az indokolatlanul "túl szakállasok" és a hosszú hajúak, akik a fejük tetején kontyot viselnek. Nézik a nőket –ha nem nyomkodják persze a telót- és isznak.
Jelenlétük nem annyira felháborító és elkeserítő, mint a nőké, mert sajnos a legelszomorítóbb látványt a nők nyújtják. Mindegyik egyforma, semmi különbség nincs köztük. Meglepő módon megnéznek engem a férfiak, de nyilván azért, mert kilógok a nyájból és csodálkoznak, hogy mi ez egy szélfútta frizura? Ez hogy fordulhat elő itt?
Szóval a nők egy nagy összefüggő halmazt alkotnak, az indokolatlanul kitett tetoválásaikkal, a szög egyenesre vasalt, barna, derékig érő hajukkal, vagy a kifelé szárított frizurájukkal, a matt, lilára festett szájukkal – ami leginkább a fagyhalál előtti bőrszínre hasonlít-, az egyen répanadrágjaikkal és bőrkabátjaikkal. Mind ugyanolyanok. Ha felszedted az egyiket, felszedted az összeset.
Életemben nem sokszor fordult elő, hogy sajnáljam a férfiakat, de most sajnálom őket. Nem lennék a helyükben. Nincs választási lehetőségük, a Bershka kirakatból kiszedett próbababát kell hazavinniük, és azt kihámozni a bőrből, a felvarrt hajból, a répanadrágból, le kell csókolniuk a matt, lila rúzsokat, végig kell nézniük, a fantáziátlan kínai betűket a gerincoszlopon, a kulcs és szívecske tetkókat a csuklókon, le kell akasztaniuk a csajról a rettenetesen ízléstelen gumitáskájukat, feltenni a fogasra a kamu, vagy nem kamu –teljesen mindegy- valamilyen márkájú, terítő méretű kendőjüket és nyomni kell velük egy pózolós szelfit a tükör előtt, amiben benne van a kar, a száj és a gumitatyó.
Szívesen szeretném magam az űrbe lőni, ahelyett, hogy itt támasztom a pultot. El akarom hagyni a földet, de ezt a helyet biztosan. Kimenekülök az életbe, a levegőre.
Drága lányok, hölgyek, asszonyok! Drága nők!
Legyetek dámák, dívák, varázslók, ne nyájban vonuló birkák, egyéniség nélküli, színtelen, szagtalan, futószalagon gyártott termékek, mert ezt nézni is rossz.
Genderizmus, feminizmus, egyenlőség és a harcolás egymással és a másik nemmel, hibátlanul megy, mindenféle saját gondolkozás és vélemény nélkül, csordában vonulva. De azt példának okáért, nem tudjátok, hogy nem mi vagyunk a divatért, hanem a divat van értünk, a divatnak kell minket szolgálnia, nem pedig fordítva.
Meg kell találnunk az egyéniségünket benne, a színünket, a frizuránkat, akár a tetoválásunkat, a táskánkat, meg kell találni benne saját magunkat. Persze ez csak akkor sikerül, ha tudjuk egyáltalán, kik is vagyunk. Ha nem tudjuk, akkor tömörülünk ilyen irritáló és elszomorító sokaságba, ahol egyformán nézünk ki és egyformán is gondolkodunk.
Meg kell találni magunkban az egyéniséget, mert egy fantáziátlan nőnél, csak egy elszomorítóbb dolog van a földön, a sok fantáziátlan nő.
