Minden huszadik gyereket érintheti a rejtett zavar, amit a legtöbb szülő egyszerűen ügyetlenségnek néz
Elesik a játszótéren, kiborítja a kakaót, és a cipőfűzés egy örökkévalóságnak tűnik. Sok szülő ilyenkor csak legyint: a gyerekem egy kicsit ügyetlen. Pedig a felszín alatt egy kevésbé ismert, de nagyon is valós neurológiai fejlődési zavar, a diszpraxia húzódhat meg, amely időben felismerve jól támogatható.
A diszpraxia, vagy ahogy a nemzetközi szakirodalom nevezi, Fejlődési Koordinációs Zavar, a mozgások megtervezésének és kivitelezésének neurológiai eredetű nehézsége.
A zavar „rejtett” jellegét az adja, hogy az érintett gyermek intelligenciája és az általános orvosi leletei sokszor teljesen átlagosak, mégis látványosan küzd a mindennapi gyakorlati feladatokkal.
A jelek már óvodáskorban feltűnhetnek: később vagy nehezebben alakulnak ki az alapmozgások, mint a futás, ugrás vagy a labdázás. Iskoláskorra a nehézségek az önellátásban is megmutatkoznak, például az öltözködés, a cipőfűzés vagy az evőeszközök használata során.
Ezek a küzdelmek gyakran vezetnek alacsony önértékeléshez, szorongáshoz, sőt, akár kiközösítéshez is. „Nem azért van, mert buta vagy, és nem azért, mert nem tudod megcsinálni, hanem azért, mert máshogy dolgozod fel az információt...” – mondta egy érintett gyermek édesanyja.
Emellett lényeges különbséget tenni a mozgáskoordinációs zavar és a gyermekkori beszédapráxia között: míg előbbi a testmozgások, utóbbi a beszédmozgások tervezésének zavara, bár a két állapot együtt is előfordulhat.
A szakemberek feltérképezik a mindennapi életet érintő nehézségeket, és olyan standardizált eszközöket használnak, mint a Movement ABC-2 teszt, miközben kizárnak minden más lehetséges neurológiai okot, például a látáskárosodást.
A legfrissebb nemzetközi klinikai ajánlások, amelyeket a European Academy of Childhood Disability szakértői csoportja dolgozott ki, a feladatorientált, részvétel-központú megközelítést hangsúlyozzák.
Ennek keretében a foglalkozásterápia, a gyógytorna és szükség esetén a logopédia segíthet a gyermeknek a mindennapi készségek elsajátításában és a környezetéhez való alkalmazkodásban.
Otthon és az iskolában is sokat tehetünk: a feladatok kisebb lépésekre bontása, vizuális segédletek használata, ergonomikus íróeszközök biztosítása mind enyhíthetik a terheket.
„Néha csak arra gondolok: miért, ó, miért nem terjedt el jobban a tépőzár?” – nyilatkozta Daniel Radcliffe színész, aki maga is enyhe diszpraxiával él.
Magyarországon a szülők a helyi pedagógiai szakszolgálatokhoz vagy gyermekneurológiai szakrendelésekhez fordulhatnak a gyanúval. A legfontosabb üzenet, hogy a „csak ügyetlen” címke helyett érdemes okokat és megoldásokat keresni, mert a korai, célzott támogatás kézzelfogható eredményt hoz a gyermek önállóságában és önbizalmában is.