Sztriptíz, kínos feladatok és lerészegedés: a legény- és lánybúcsúk pszichológiája
Nyár van, ráadásul újra lehet esküvőket, sőt lagzikat tartani. Budapest bulinegyedeit és a forgalmasabb balatoni nyaralóhelyeket hamarosan újra megtöltik a felhőtlen, „ami itt történik, az itt is marad”-típusú legény- és lánybúcsús társaságok. Ők azok, akik szigorúan és nagyon ünneplik azt, amit csak (ideális esetben) egyszer lehet egy életben: a törvényileg egyedülálló státuszuk, a búcsúkon gyakran elhangzó „szabadság” végleges és visszavonhatatlan elvesztését.
Ha ilyen rosszul hangzik, tényleg ünnep ez a nap?
A legény- és leánybúcsú nem sokat változott az elmúlt 2500 évben. Megdöbbentő, de úgy tűnik, a szabad, kötetlen élet elbúcsúztatása mindkét nem esetében hosszú múlttal rendelkezik, és kisebb-nagyobb – társadalmi korlátozástól és morális megítélésektől függő – eltérésekkel ugyan, de a főszerep mindig a szórakozásé, barátokkal, azonos nemű ismerősökkel, és persze legtöbbször alkohol kíséretében.
A lánybúcsú egy fiatalabb hagyomány, régen leánysiratónak nevezték. A házasodó ara nők körében siratta fiatalságát, a tapasztaltabbak pedig jó tanácsokkal látták el a leendő asszonyt. Az 1960-as években azonban a sirató a legénybúcsúhoz hasonlóan ünnepségre módosult, ahol ugyanazt ünneplik, mint régen, azonban a női emancipációnak hála már egészen másképp.
Annyi biztos, hogy akár legény-, akár lánybúcsúról beszélünk, a bulizás szigorúan kötelező a nagy nap előtti nagy napon.
De mit ünneplünk?
Azt, hogy valami megváltozik, de nagyon. A házasság az egyik legfontosabb átmenet két életszakasz között. Ha valamikor már elgondolkoztunk azon, hogy miért ünneplünk ballagásokat, 18. születésnapot, házasságot vagy éppen gyermekszületést, akkor bizonyosan látjuk, hogy ezek az események mind egy életszakasz, életforma megszakadását, egy új megkezdését jelképezik. Ezeket pedig meg kell ünnepelni, hogy nyoma legyen. Nem csak papíron, hanem lelki síkon is, mert így tudunk valamit lezárni és valami új, fontos dolog részesévé válni teljes valónkkal.
Ahogy a francia legénybúcsú szól: „vie de garçon” – egy fiú életének eltemetése
A házasodó fiatalok barátaik körében búcsúztatják nem igazán fiatalkorukat (mert az megmarad), hanem a kötetlenségüket, szabadságukat. Most lehet azt mondani, hogy a házassággal nem változik meg semmi, de aki elkötelezte már magát ilyen módon, az tudja, hogy ez egy komoly döntés, amelyet csak egy valakiért vagyunk képesek megtenni: azért, akit mindenkinél, még barátainknál is jobban szeretünk.
És itt jönnek képbe a barátok, barátnők, akiket a legény-, illetve lánybúcsún némiképp elhagyunk. Ha nem is kimondva, ha nem is pont az esküvő napján (hanem már sokkal korábban, a szeretett személy megismerésének pillanatában), de hivatalos, törvényesített szinten kilépünk a felelőtlenséget is elnéző életszakaszunkból, és megkezdjük a felelősségteljesebb változatot.
