prcikk: Nem lehet állandóan félni és görcsölni: Olíviával az élet | szmo.hu
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból

Nem lehet állandóan félni és görcsölni: Olíviával az élet

Interjú Berkeiné T. Petrával, milyen az élet egy tündéri, de látássérült és speciális nevelési igényű kislánnyal


A My Mommy Melody blog nem más, mint topicok és tippek, amikről anyaként vagy leendő anyaként érdemes és kell is beszélni, vagyis: életről-lélekről anyuszemmel.

Mikor egy pár elkezd a családalapításon gondolkodni, akaratlanul is elképzelik, hogy milyen lesz az életük. Látják maguk előtt, ahogy majd kísérik a leendő gyereküket az óvodába, iskolába; viszik a játszótérre a kis barátaihoz; elképzelik az anyák napjákat, szülinapokat, nyaralásokat...viszont az, ami valójában jön, a legmerészebb álmainkat, a legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja. Senki sem látja előre, milyen érzés, mikor a hormonok ingadoznak, nem látják az átvirrasztott éjszakákat, és azt, hogy egy-egy rossz nap mennyire a kedvét szegi az embernek.

Az viszont, hogy milyen lehet az élet, ha a gyerek sajátos nevelési igényű, arra senki és semmi nem készít fel. Csak a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, és mások is ugyanezt tapasztalják meg.

Többek között ezért indította útjára Petra az Olíviával az élet nevű Instagram oldalt, ahol a történetük bemutatásával, a tapasztalataik megosztásával szeretnének segíteni, na és persze töretlen optimizmust és erőt sugározva bearanyozni mások életét. Kendőzetlen, valóságos, és egy csoda.

Berkeiné T. Petrával beszélgettem, fogadjátok szeretettel a történetüket!

Milyen kislány Olívia?

Olívia egy igazi kis örökmozgó cukorfalat, a keze-lába állandóan jár. Nagyon kíváncsi, és nagyon szereti a hasát, szívesen kóstol új ételeket, és szívesen eszik finomakat. Igazán bújós kislány, igényli a kontaktust, a cicizést.

Úgy néz, hogy szinte belelát az ember lelkébe. Hátborzongató, de azért nagyon klassz is. Imádja a meséket, a dalokat, az éneklést – a napirendje is ilyen dalokhoz van kötve, és ez nagyon sokat segít. Valamiért a fura hanghatások a kedvencei, nagyon felvidítják, és őrületes kerekmese rajongó.

Viszont tudni kell róla, hogy a normális dolgok ellenére ő mégis más, mint a többiek: a jobb szemére nem lát, illetve speciális nevelési igényű – de sajnos az orvosok a mai napig nem tudták megállapítani, miért.

Mikor és hogyan tudtátok meg, hogy más, mint a többiek?

Öt hetes volt, amikor specialistához fordultunk zöld hályog gyanúval. A következő héten már a klinikán voltunk. Az 5 hetes aprócska kisbabánkat először „csak” 2 orvos fogta le és nézte, aztán hirtelen egyre többen lettek. Tudtuk, hogy baj van. Egyszer csak hallottuk, hogy azt mondják, a pupilla nem reagál a fényre. Hirtelen azt sem tudtuk, hogy ez mit jelent. Elküldtek minket szemultrahangra, ahová csak az anyuka mehetett be a babával. Én fogtam le, miközben végignéztem, ahogy a kis szemét ultrahangozzák. Nem kellett orvosi diploma hozzá, hogy lássam, hogy a két szeme teljesen másképp néz ki. A vizsgálat végén megkérdeztem a doktor úrtól, hogy ez most mi. Erre ő csak annyit mondott, hogy a jobb szemével nem lát.

Az, hogy speciális nevelési igényű, jóval később derült ki. A védőnői szűrések alkalmával jött elő a korai fejlesztés igénye, mivel Olíviának túl feszes izomzata volt a bal oldalán. Ebből adódóan aszimmetrikus tartása lett, ami nehezítette számára a mozgásfejlődést (legalábbis akkoriban még ezzel magyarázták). Nem tudta középen tartani a fejét, csak az egyik irányba forgott, de azt is elég ritkán, illetve “repülőzött”. Egy éves korától pszichiáterhez is kellett járnunk vele, amit eleinte nem értettünk, hiszen még nem tudott beszélni, akkor mit is tudnak majd vele kezdeni? Igazából viszont nagyon sok mindent megállapított a viselkedéséből már az első alkalommal. Ekkor került először szóba az autizmus gyanúja.

Azóta már számos lehetőség felmerült, mi lehet vele a baj, az autizmus mellett többek között a Rett-szindróma, Smith-Magenis szindróma – de valójában az orvosok mai napig a sötétben tapogatóznak.

Azt hiszem, ez a legnehezebb az egészben. Ez a bizonytalanság. Ha tudja az ember, mivel néz szembe, összeismerkedik a betegséggel meg az új szituációval: mivel jár, milyen kezelési lehetőségek vannak, mik a tapasztalatai másoknak. Amit pedig ismerünk, az már mindjárt kevésbé félelmetes. Arra lehet reagálni, megoldást keresni. A sötétben tapogatózva viszont nincs válasz.

Hogyan éltetek illetve élitek meg ezt a különös helyzetet?

Amikor először a látásproblémája kiderült, borzasztóan le voltunk sújtva. Folyton olyan kérdések kavarogtak a fejemben, hogy „Miért pont mi?” vagy hogy „Mit rontottam el vajon a terhesség alatt?” Vajon fertőzés, rossz genetika vagy szülési komplikáció okozta, hogy ilyen lett? Ami ugye mind hozzám vezethető vissza…. Az ember ilyenkor hajlamos magában keresni a hibát, és nem érti meg, hogy az önmarcangolás nem vezet sehova.

Miután elmondtuk a többieknek, hogy mi a helyzet, úgy éreztük, hogy senki sem érthet meg minket, nem értik, min megyünk keresztül… ami ahhoz vezetett, hogy kirekesztettünk másokat, nem is nagyon beszéltünk senkivel. Ez mindenki számára egy nehéz időszak volt. Egyrészt, mert azt gondoltuk, hogy ha mi cipeljük ezt a “terhet”, és próbáljuk a legkevésbé belevonni a nagyszülőket, nagynéniket, akkor talán nekik könnyebb lesz majd. Másrészt, mert úgy éreztem, anyaként az én dolgom megbirkózni a rossz dolgokkal, cipelni a nehézségeket, ő az én felelősségem, akkor meg minek terheljek ezzel másokat? Mások hadd lássák csak a szépet, a jót, hadd élvezzék ki a vele töltött időt.

Idő volt, míg megtanultam, a kirekesztés a legrosszabb út, amit választhatok. Idő volt belátni, hogy nem baj, ha látnak megtörve. Idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam, ő nem egészséges, és ez rendben van így.

Mostanra sikerült elfogadnom ezt a helyzetet, és mivel abszolút gyakorlatias ember vagyok, ezért a mindennapjainkat is abszolút így szervezem és így éljük. Bármi új információt, elméletet kapunk az orvosoktól, mindennek utánajárok, megtervezem részletesen, lépésről lépésre hogyan is fog ez kinézni a hétköznapokban. Mindent feladatnak tekintek, ezt is, és biztos vagyok benne, hogy a nehézségektől és a kihívásoktól, amikkel Olívia mellett találkozom, csak több leszek.

Egy ilyen helyzet nagyon megterheli a párkapcsolatot… Hogy érzed, milyen a kapcsolatotok a pároddal?

Egy gyerek érkezése minden párkapcsolatot megterhel, tudatosan kell figyelnünk egymásra és a kapcsolatunkra, időt szánni rá, hogy működjön. A speciális nevelési igényű gyerekek vagy beteg gyerekek szüleinél pedig hatványozott a dolog: mivel még jobban megterhel egy kapcsolatot, ezért jóval magasabb a válások száma és a mentális betegségek kialakulásának aránya egyik vagy másik szülőnél. Épp ezért a kapcsolatban a tudatosság tényleg létfontosságú nálunk.

Nekem iszonyú nagy szerencsém van a párommal! Egyrészt, mert borzasztóan támogató, bármiben számíthatunk rá. Az egyik szexepilje, hogy nagyon családközpontú – mondjuk nekem ez a párválasztáskor fontos szempont volt. Épp ezért fel sem merült köztem és a férjem között, hogy bedobjuk a törülközőt! Az, hogy örökbe adjuk vagy intézetbe dugjuk Olíviát, abszolút nem opció. Szeretjük és elfogadjuk a lányunkat úgy, ahogy van. Másrészt, mivel a párom higgadt természetű - a munkájában már sok mindent látott rendőrként, talán épp ezért is olyan nyugodt.

Tény, hogy sok munkánk van a kapcsolatunkban, sőt, inkább tudatosság: odafigyelünk egymásra és arra, hogy töltsünk együtt is időt. A legkedvesebb közös programunk az alvás. Na jó, csak vicceltem... Most a tavasz beköszöntével a legszívesebben kettesben a kertben vagyunk hétvégenként, amíg a nagyik figyelnek Olíviára.

Hogyan néznek ki a mindennapjaitok Olíviával?

Olíviának nagyon fontos a rendszer, hogy jól követhető napirendje legyen. Ebben a kerekmesék dalai nagyon nagy segítséget jelentenek nekünk, mint korábban említettem, egy-egy dalhoz köti, mi következik – Pl. fürdésdal és fogmosódal. Mikor elkezdjük énekelni neki, már nevet és megindul a fürdőbe. Eleinte mindig egy tányérból etettük, hogy tudja, hogy a tányér evést jelent, ma már csak az a lényeg, hogy tányér legyen vagy ismerje a csomagolását. Meg kell találni azt a “csatornát”, amit megért.

Minden lehetőséget megragadunk a fejlesztésére, 2 éves kora óta gyógypedagógiai fejlesztésre járunk egy imádnivaló hölgyhöz, ez 2 órát jelent játékkal, egy kis mászással vagy épp járástanítással egybekötve. Itt nemcsak őt, hanem minket is tanítanak. A fejlesztőpedagógus megmutatja, hogy a még beszélni nem tudó gyerekkel hogyan tudunk kommunikálni (nyilván korlátozottak a lehetőségeink, és nem is lehet mindig tudni, hogy Olívia mennyit fog fel belőle, de legalább próbálkozunk), elmondja, hogy milyen játékokat tudunk együtt játszani és milyen apró jeleket, gesztusokat figyeljünk meg, hogy lássuk a javulást és pozitívak tudjunk maradni. Talán ez az egyik legfontosabb az egész folyamatban.

Rengeteg vizsgálatra kell járni vele, hogy megtalálhassuk, mi a baj, amit sajnos nagyon rosszul visel. Nagyon meghatározó élmény volt neki, hogy pár hónapos korától kezdve állandóan idegenek piszkálták, és időt sem szántak arra, hogy egy kicsit összebarátkozzanak és megszokja őket.

Ezzel sajnos csak azt értük el, hogy Olívia sehol sem érezte biztonságban magát, mindentől félt és a mai napig fél. Nem lehetett rábízni a nagymamákra több, mint másfél évig, nem tudtunk boltba menni együtt, csak itthon érezte magát jól.

Hogy látod, mi az, amiben a speciális igényű gyerekek ellátásánál, fejlesztésénél javítani lehetne?

Az egészségügyben a legnagyobb probléma szerintem a végeérhetetlen várakozás.

Nem elsősorban a vizsgálati időpontokra kell sokat várni, hiszen ha nagy a baj, előrébb veszik az embert. Inkább az, hogy nem tudnak pontos időre, csak adott napra időpontot adni a vizsgálatokra, így, mivel nem adott időpontra - plusz/mínusz pici csúszás - lehet érkezni, reggel korán be kell menni, és kiülni, míg sorra kerülsz. Ez persze gyakran órákig, akár fél napig is elhúzódhat – ami pedig egy kisgyereknek amúgy is megterhelő.

Nagyon pozitív tapasztalataim vannak mind a nővérekkel, mind orvosokkal, tündériek, de a rendszer sajnos futószalag ellátásra van tervezve, azaz minél gyorsabban minél több beteget ellátni. Így pedig nincs ideje egy pici gyereknek feloldódni és megnyugodni, hogy barátságos helyre jött, nincs ok a pánikra.

A védőnői rendszer is kissé merev, és nem tudja igazán jól kezelni a nem megszokott, ne adj ég szélsőséges formákat. Ennek a legjobb bizonyítéka a védőnői státuszpapír: a papíron fel vannak tüntetve azok a dolgok adott hónaphoz, amiket az átlag gyerekek már csinálnak, és amit a kis csöppségünknek is már csinálnia kellene. Ha pedig valaki nem tudja tartani ezt az átlagot – akár azért, mert speciális igényű, akár azért, mert lassabban halad, mint a többiek -, akkor azt éreztetik a szülővel, hogy itt komoly gondok vannak.

Abszolút elfogadó ember vagyok, és megértem, hogy neki ez a dolga. Viszont ha én elfogadom ezt, akkor jól esne, ha ők is el tudnák fogadni, hogy engem ez a fajta mérés nem érdekel. Olívia rengeteg vizsgálatra jár, számos szakember figyeli rendszeresen, orvosok, gyógytornászok, így ha valami baj van, akkor ők egyből tudnak segíteni – ráadásul, mivel kompetensek ebben a helyzetben, kész megoldási javaslattal tudnak támogatni minket.

Mi adja ezt a hihetetlen erőt, amivel a mindennapjaitokat szervezitek és élitek?

Mihez kell hihetetlen erő? Mivel nekem, nekünk ez a normális, így nem is tudom, hogyan lehetne másképp. Nekünk ez a helyzet rendben van így, ahogy van, ezért nem érzem, hogy ehhez hihetetlen erő kellene.

Komolyra fordítva a szót:

Nincs szupererőm vagy hihetetlen erőm, mint amiről beszélsz, nem vagyok erősebb, mint mások. Azért vagyunk erősebbek, mert ilyen gyereket kaptunk, érte erősebbé váltunk.

Ami persze ebben a folyamatban segített, az az, hogy alaptermészetre is abszolút pozitív ember vagyok, aki derűsen látja az életet. Legalábbis én úgy gondolom, hogy egyszerűen ilyen vagyok, és sokkal inkább buli így az élet, mint ha pesszimista lennék, nem igaz?

Épp ezért tudom, hogy mindenre van megoldás – csak esetleg most még nem tartunk ott. De egyszer fogunk! És mivel mindenre van megoldás, tudom, hogy az a rossz, az a nehézség, amivel most szembenézek, el fog múlni. Nem lehet állandóan félni, és azon görcsölni, hogy mi lesz most.

A másik kapaszkodó a mindennapjainkban a támogató férjem és a hihetetlen családom, akik mindenben segítenek, amiben csak tudnak. Nélkülük nem tarthatnánk most ott, ahol tartunk. Nagyon hálás vagyok értük.

Mik a terveitek a jövőben?

Kis célokkal, kis lépésekkel haladunk. Azt tudjuk, hogy Olívia jóval elmaradottabb a korosztályánál a betegsége miatt, de pontosan nem lehet megállapítani, hogy akkor most mennyi idős gyerek szinjén is van, és neki mi lenne a normális. Olyan tempóban haladunk, ami neki megfelel. Már próbál felállni, és minden lehetőséget megragadunk a fejlesztésére, hogy egyszer önállóan járjon. Úgyhogy nagyon pozitív vagyok, hogy rövidesen sikerülni fog neki!

Szeretnénk hármasban is valami klassz családi programra elmenni, amit mindannyian tudnánk élvezni. Ez Olíviával kicsit nehezebb, mint más, hasonló korú gyerekkel, de biztos vagyok benne, hogy csak a megfelelő programot kell megtalálni ehhez.

*A képek forrása az "Olíviával az élet" c. Instagram oldal. Felhasználásuk a szerző beleegyezésével történt, további felhasználásuk szintén engedélyköteles!

Ha tetszett amit olvastál, keresd Zsófi írásait a My Mommy Melody blogon vagy a Facebookon!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Évekig tartó viszony a tanárnővel: Ricsi könnyek között tálalt ki a manipulációról és a kihasználásról
Egy ártatlannak tűnő öleléssel kezdődött minden, ami aztán nyolc évig tartó titkos viszonyba torkollott. Horváth Richárd a Partizánnak mesélt a pokoli évekről.


A Partizánnak adott interjút Horváth Richárd, aki arról beszélt, hogyan használta ki és manipulálta őt gyerekként a középiskolai angoltanára, akivel éveken át viszonya volt. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy mivel ő férfi, biztosra veszi az áldozathibáztatást.

„Jönnek a viccesek majd, hogy bárcsak az ő idejükben lettek volna ilyen női tanárok. Ja, mindenki meg akarja dugni a jónő tanárnőt. Aztán én meg megtettem, és itt ülök mégis. És nem hiszem, hogy bármelyik osztálytársam cserélne velem most”

– fogalmazott.

Elmondása szerint a kapcsolat 2012-ben kezdődött, amikor 15 évesen megpillantotta a tanárnőt, akit „a világ legszebb hölgyének” látott. A viszony egy ártatlannak tűnő helyzettel indult: Ricsi egy családi probléma miatt nem készítette el a házi feladatát, és megkérte a tanárnőt, hogy ne csak egyest ne adjon neki, de ne is beszéljen senkinek a dologról. Állítása szerint a tanárnő ezt nem tartotta be, és szólt az osztályfőnökének. Ricsi erre egy bizalomról szóló Facebook-poszttal reagált, amiből a tanárnő tudta, hogy neki szól. Behívta a tanterembe, bocsánatot kért, majd megkérdezte, megölelheti-e. „Az az ölelés nagyon jól esett ott abban az adott pillanatban, és innentől kezdtünk el mi beszélgetni Facebookon, és egyre inkább elmélyültek ezek a beszélgetések” – emlékezett vissza.

Bár egy ponton Ricsi javasolta, hogy hagyják abba a beszélgetéseket, amibe a tanárnő először beleegyezett, pár nap múlva mégis újra megkereste azzal, hogy „szerinte semmi rossz nincs abban, ha mi ketten beszélgetünk, ha lelkizünk, mert hát mindkettőnknek jó”.

A fiú elmondása szerint ettől különlegesnek érezte magát. „Tök megtisztelve, meg különlegesnek éreztem magam. És valójában ez volt a hatalmas csapda ebben az egészben” – mondta. A kapcsolat hamarosan fizikai síkra terelődött, miután a tanárnő egy ajándékátadás ürügyén felhívta a lakására. Először csak ölelések és kézfogások történtek, majd a tanárnő elkezdte csókolgatni a nyakát, amit a fiú viszonzott, de közben végig bűntudata volt. „De mégis ott volt mindig is az a gondolat a fejemben, hogy ez az egész olyan bűnös, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie” – idézte fel.

A tanárnő először a harmadik fiának, majd a kisöccsének nevezte, végül „lelkitársak” lettek. Az első csók a nő lakásán, a kanapén történt meg, ami után a tanárnő azt mondta, legközelebb egy hónap múlva kaphat hasonlót.

Ricsi állítása szerint nem ő volt az, aki ezt a határt átlépte, innentől kezdve rendszeresen csókolóztak a tanteremben, a lakáson vagy az utcán elbújva.

A nő féltékeny lett, amikor Ricsi kortárs lányokkal próbált ismerkedni. „Ő azt szeretné, hogy kizárólag vele randizzak, mert ő szerelmes belém. Sajnos ez is jól esett akkor, és nagyon szupernek gondoltam magam, hogy hát egy felnőtt nő tényleg szerelmes belém”

– mondta Ricsi, aki szerint ezután a kapcsolat egyre inkább testivé vált, az érzelmi beszélgetések pedig eltűntek, ami miatt úgy érezte, kihasználják.

Az első szexuális együttlétre 2014. július 15-én került sor, amikor Ricsi már betöltötte a 17. életévét, a tanárnő pedig 18 évvel volt idősebb nála.

Elmondása szerint a tanárnő ekkor már egy közös jövőt ígért neki. „Elmondta, hogy velem szeretné leélni az életét, hogy nagyon várja, hogy végezzek a sulival, és együtt lehessünk örökké, hogy együtt öregedjünk meg” – emlékezett vissza a férfi, aki szerint a tanárnő már a kapcsolatuk elején manipulálni kezdte, hogy a saját szükségleteit kielégíthesse vele.

A viszonyról Ricsi apja is tudomást szerzett, miután a fia egy egész hetet a tanárnőnél töltött. Bár az apa nagyon kiakadt, végül nem szólt az iskolának.

„Azt mondta, hogy félt, hogy meggyűlölöm egy életre, ha ezt teszi. Értelemszerűen, ha meg is gyűlölöm, érte, egyébként ez lett volna a jó döntés” – mondta Ricsi. A viszonyról állítása szerint a tanárnő egyik kolléganője, egy magyartanár is tudott, aki nemhogy nem szólt, de még az osztályfőnököt is lebeszélte a gyanakvásáról, amikor az aggályait fejezte ki a diák és az angoltanár furcsa kapcsolatáról.

A titkolózás egyre jobban megviselte Ricsit, akinek egy alkalommal dühkitörése volt az osztályban. Ezt követően a tanárnővel közösen mentek el egy pszichiáterhez, aki Ricsi szerint nem mondta ki, hogy a kapcsolatuk nem normális. „Gyakorlatilag arra tanultam itt praktikákat, hogy hogyan ne legyek dühös, és hogyan kezeljem a dühömet” – mondta. A tanárnő manipulációi miatt Ricsi szociális élete beszűkült, elmaradtak a barátai. „Egyszer csak azt vettem észre, hogy basszus, már tényleg csak ő van nekem.”

Egy ponton megpróbált szakítani, letiltotta a tanárnőt mindenhonnan, és nem ment iskolába. Ekkor a tanárnő barátnője és a beavatott kolléganője is keresték telefonon, hogy vegye fel újra a kapcsolatot.

Ricsi ekkor az apjához fordult, hogy segítsen neki iskolát váltani, de ő azt mondta, a maradék két évet már bírja ki. „Az az egy ember, akitől segítséget kértem, ő is azt mondta, hogy bírjam ki” – fogalmazott.

Az érettségi után, 2018-tól Ricsi dolgozni kezdett, hogy a közös életükhöz gyűjtsön, de a tanárnő mindig kifogásokat talált. Végül 2019 decemberében szakított vele, de a nő 2020 márciusában albérletbe költözött, és újra összejöttek.

A kapcsolatnak 2020. április 5-én lett vége, amikor a tanárnő azt mondta, nem bírja nézni a gyerekei fájdalmát, ezért mégsem hagyja el a férjét. „Talán soha nem éreztem még akkora fájdalmat, mint aznap, mert nem tudtam megszólalni, csak ültem egy helyben, és úgy éreztem, hogy most belülről széttörtem”

– mondta.

Ricsi állítja, nem akar bosszút állni. A szakítás után tudatosult benne, hogy ez nem szerelem volt, hanem a lelki kizsákmányolása. „Egyetlen egy felnőtt diszfunkcionális működése sem legitimizálhatja soha azt, hogy egy gyerekkel visszaéljen” – jelentette ki. Terápiára kezdett járni, ahol a kapcsolat hatásai mellett a gyerekkorával is foglalkozott. Elmondása szerint sosem érezte magát eléggé szeretve, apja érzelmileg elérhetetlen volt, és gyerekként végig kellett néznie, ahogy nagyapja bántalmazza a nagymamáját. A terápia segített feldolgozni a traumáit, és rendezni a kapcsolatát a szüleivel, akik elmondása szerint sajnálják, ami történt. „Amit az egyik legnagyobb terápiás eredményemnek gondolok, az pedig az, hogy életemben először sikerült megölelnem úgy az anyukámat, hogy az jó érzés volt” – zárta a beszélgetést.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Ártalmatlan szokásnak tűnik, de tönkreteszi a gyerekedet: a kőkemény igazság a kötelező ovis altatásról
Új kutatások szerint semmi szükségük nincsen rá egyes gyerekeknek, és ha kényszerítik őket, az az idegrendszerüket károsíthatja.


Ha egy ötéves gyerek húsz percig csak a plafont bámulja a sötétített csoportszobában, az nem neveletlenség vagy dac: az idegrendszere üzeni, hogy neki már nincs biológiai szüksége a délutáni alvásra - erről a témáról írt hosszabb, alaposan kifejtett posztot az Anyugi Facebook-oldal szerzője.

Egyre több szülő teszi fel a kérdést, miért ragaszkodik sok óvoda a mindenáron kötelező délutáni alváshoz, ami többet árthat, mint használ.

Bár a szabályozás nem változott, a gyakorlat szerencsére több helyen már igen. Egyre több óvoda ismeri fel, hogy a pihenés és az alvás nem ugyanaz, ezért a házirendjükben már „alvás VAGY csendes pihenő” szerepel, teret engedve a gyerekek egyéni igényeinek. Legalábbis ott, ahol nincsenek merev szabályok és elvárások a kicsikkel kapcsolatban.

A tudomány ugyanis egyértelműen kimondja: az alvásigény nincsen kőbe vésve, az idegrendszer fejlettségétől függ.

A legtöbb gyerek 3 és 5 éves kora között szokik át a nappali alvásról a csak éjszakai pihenésre. Kutatások szerint 5 éves kor felett a gyerekek kevesebb mint 30 százalékának van szüksége a délutáni szunyókálásra.

Ha egy gyereket mégis rákényszerítenek a mozdulatlan fekvésre, az a testének nem pihenés, hanem stressz.

„A gyereket arra kényszeríteni, hogy ébren feküdjön egy sötét szobában, nem relaxáció, hanem tiszta stressz, ami megemeli a kortizolszintjét és garantáltan tönkreteszi az esti elalvást is” – magyarázza egy szakértő a jelenség hátterét. A kényszerített csend nemcsak az aznapi hangulatát teszi tönkre, de felboríthatja az éjszakai alvását is, ami egy ördögi körhöz vezet.

Ezt támasztják alá a Queenslandi Egyetem kutatásai is. Karen Thorpe és csapata kimutatta, hogy 5 éves kor felett a kötelező délutáni alvásnak semmilyen mérhető előnye nincs a gyerekek kognitív fejlődésére vagy egészségére, sőt, negatívan befolyásolhatja az éjszakai pihenés minőségét.

A vizsgálatok szerint a kényszerpihenő a stressz-szintet sem csökkentette megbízhatóan azoknál a gyerekeknél, akik már nem voltak álmosak.

A megoldás szerencsére nem bonyolult, és a pedagógusok leterheltségét sem növeli feltétlenül.

Az egyik bevált módszer a „20 perces szabály”: aki ennyi idő után sem alszik el, halkan felülhet az ágyában, és nézegethet mesekönyvet, rajzolhat vagy játszhat egy csendes logikai játékkal.

Máshol „suttogó sarkot” alakítanak ki, ahol az ébren lévők egy elkülönített részen színezhetnek vagy kirakózhatnak, amíg a többiek alszanak. A nagyobbaknál a fülhallgatós mese- vagy hangoskönyv-hallgatás is bevált, ami leköti a figyelmüket anélkül, hogy a többieket zavarnák. A lényeg, hogy a fektetés lehetőség legyen, nem pedig kényszer.

Természetesen a nagy csoportlétszám és a kevés felnőtt nehezíti a helyzetet, de a differenciált pihenőidő megszervezése nem lehetetlen.

Előre összeállított „csendes tevékenység-listával” és a terem zónákra osztásával a pedagógusok is fellélegezhetnek. A kulcs a szülők és az óvoda közötti nyílt kommunikáció. „A szülő jelezze bátran a pedagógusnak, ha otthon azt tapasztalja, hogy a gyerek a délutáni alvás miatt este tízig pörög. Egy kéthetes próbaidő alatt közösen figyelhetik a változásokat” – tanácsolják a szakemberek.

A felelősség azonban a családoké is. Ha egy gyerek elhagyja a délutáni alvást, kulcsfontosságú a stabil esti rutin, a képernyőidő csökkentése és a korábbi lefekvés, hogy az idegrendszerének legyen ideje regenerálódni. A cél nem az alvás eltörlése, hanem az, hogy a pihenés a gyerekek valódi igényeihez igazodjon. A pihenés maradjon lehetőség, ne pedig parancs.

Via ABC News, Anyugi Facebook-oldal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Súlyos hibát követsz el, ha ezeket az élelmiszereket és ételmaradékokat lefagyasztod
Sokan hiszik, hogy a fagyasztás mindent megold, és ezzel óriási veszélynek teszik ki a családjukat.
Sz. E. - szmo.hu
2026. március 22.



Sokan hiszik, hogy a fagyasztás egyfajta csodaszer, ami minden maradékot és élelmiszert megment a kidobástól.

A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb: ami már romlásnak indult, azt a mélyhűtő sem teszi biztonságossá.

Bár a fagyasztás valóban meghosszabbíthatja az élelmiszerek eltarthatóságát, fontos tudni, mikor biztonságos ez a megoldás, és mikor jelent kockázatot.

A mélyhűtés valójában csak szünetelteti a baktériumok működését, de nem pusztítja el őket.

Erre élelmiszerbiztonsági szakértők is felhívják a figyelmet.

Amint kiolvad a több napos maradék vagy a lejárt szavatosságú élelmiszer, a kórokozók újra aktívvá válnak, folytatják a szaporodást. Te pedig ételmérgezést kaphatsz.

Jobb esetben csak gyomorrontást.

Vagyis a legfontosabb szabály: kizárólag olyan ételt szabad lefagyasztani, ami friss és nem mutatja a romlás jeleit. Ha lejárt a fogyaszhatóság dátuma vagy elszíneződött az étel, akkor kuka.

És ez a mélyhűtésre is vonatkozik!

Ha lejárt fogyaszthatóság dátuma, vagy elszíneződött az étel, azt ne tedd a mélyhűtőbe, hanem dobd ki.

Ha az étel szaga megváltozott, állaga szokatlanul nyálkás, elszíneződött, vagy a csomagolása gázosodott, akkor már nem biztonságos.

Különösen veszélyes, ha a húsokat, halakat kint hagyod órákra a konyhában, főleg a nyári melegben.

A baktériumok ilyenkor már elszaporodhattak benne, ezért akkor se fagyaszd le, ha a dátum szerint még fogyasztható lenne.

Fontos, hogy a fasztó legyen -18 Celsius-fokos vagy annál alacsonyabb hőmérsékleten. A ételeket, élelmiszereket külön dobozban tartsd és légmentesen zárd le. A csomagra írd rá a fagyasztás dátumát.

Mivel a fagyasztás ellenére az élelmiszerek minősége idővel romlik, rendszeresen nézd á a mélyhűtőt, és ha valami elszíneződött, vagy már több mint fél éve van lefagyasztva, inkább dobd ki.

A fagyasztás tehát kiváló eszköz az élelmiszer-pazarlás csökkentésére, de csak akkor, ha betartod az alapvető szabályokat: friss alapanyaggal, helyes tárolási módszerekkel és okos kiolvasztással működik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Alvásfigyelő alkalmazást töltöttél le? Okosórád van? Lehet, hogy többet árt, mint használ!
Mindenki a jobb pihenés reményében kezdi használni a kütyüket. De vizsgálat kimutatta, hogy sokaknál éppen az ellenkező hatást váltja ki.
Sz. E. Fotó: Pexels - szmo.hu
2026. március 22.



Milliók bámulják reggelente az okosórájukat, vagy az alvásfigyelő appot, hogy megtudják, jól aludtak-e.

A pihenés javítására kitalált eszközök azonban sokaknál éppen az ellenkezőjét érik el: szorongást és aggodalmat keltenek.

Az okosórák, fitneszkarkötők és mobilapplikációk azt ígérik, hogy a mérésekkel segítenek jobban aludni. Rengetegen tartják hasznosnak őket, mert úgy érzik, jobban megértik a saját alvásukat és tudatosabban figyelnek rá. A kép azonban ennél árnyaltabb.

Egy friss, közel ezer ember bevonásával készült norvég kutatás szerint nem mindenkinek tesznek jót ezek az eszközök.

Sőt, minden hatodik felhasználónál kifejezetten fokozták az alvással kapcsolatos aggodalmakat, ami alvászavarhoz vezethet – derül ki a Frontiers in Psychology című tudományos folyóiratban pénteken megjelent tanulmányból.

A legnagyobb kockázat a fiatalabbaknál jelentkezett, akik egyrészt gyakrabban használják ezeket az appokat, másrészt hajlamosabbak arra is, hogy túlgondolják az eredményeket.

Az úgynevezett „alváspontszám” például könnyen stresszforrássá válhat.

„A fiatalok hajlamosak azonosítani magukat a kapott adatokkal. Egy rossz pontszám után könnyen elkönyvelik, hogy az egész napjuk tönkrement, pedig lehet, hogy kipihenten ébredtek volna”

– magyarázta egy alvásszakértő.

Különösen veszélyeztetettek az álmatlansággal küzdők. Náluk egy rossz adat csak olaj a tűzre, hiszen azt az érzést erősíti, hogy valami nincs rendben velük. Ez tovább rontja a helyzetet.

„Inszomniás betegnek azt mondani, hogy az adatai szerint rosszul aludt, olyan, mintha a lámpalázas diáknak ismételgetnénk, hogy meg fog bukni. Ez csak tovább rontja a helyzetet, és negatív spirálba löki az illetőt”

– figyelmeztetett a szakember.

A probléma gyökere, hogy a pihenés egyfajta teljesítménnyé válik, az alvásfigyelő alkalmazás adatai pedig önértékelési kérdéssé. Ha a számok nem jók, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy rosszul is aludtunk, még akkor is, ha szubjektíven nem így éreztük. Ez egyenes út az aggodalomhoz, ami tényleg alváshoz, az pedig még kedvezőtlenebb pontszámokhoz vezet.

A szakértők szerint nem kell azonnal a kukába dobni ezeket az eszközöket, de sokkal tudatosabban kellene használni őket.

Aki azt veszi észre magán, hogy az alvásfigyelő követése inkább szorongást okoz, mint segít, jobban teszi, ha időnként kikapcsolja az értesítéseket, vagy akár teljesen félreteszi éjszakára. Érdemes a napi kilengések helyett inkább a heti átlagokra koncentrálni.

Jelzésértékű lehet, mi a válaszunk arra a kérdésre, hogy befolyásolja-e a reggeli pontszám a hangulatunkat.

Érzünk-e teljesítménykényszert lefekvéskor? Erősödtek-e az álmatlansági tüneteink, mióta az appot használjuk? Ha a válasz igen, érdemes stratégiát váltani.

A jelenségnek már nevet is adtak: orthoszomnia, vagyis a tökéletes alvás görcsös hajszolása az adatok alapján.

Fontos tudni, hogy ezek az eszközö k nem orvosi műszerek, méréseik pontossága korlátozott, és az alvás minősége természetes módon is ingadozik. A lényeg, hogy a technológia egy eszköz maradjon a nyugodtabb alvás eléréséhez, ne pedig maga a cél.

Amire még felhívnánk a figyelmet, az, hogy ne pörgesd folyamatosan a telefonodon a közösségi oldalakat: a doomscrolling rosszat tesz az idegeidnek.

Via Mirror


Link másolása
KÖVESS MINKET: