ÉLET-STÍLUS
A Rovatból

Tóth Melinda, a Házasság első látásra pszichológusa: A nap 24 órájában senki nem tud viselkedni, a szereplők hamar elkezdik önmagukat adni

Kiváló terepe a tévé, mert a lehető legszélesebb rétegekhez juttatja el a pszichológiát - mondja a műsor pszichológusa, aki szerint a nap 24 órájában senki nem tud viselkedni, ezért a szereplők hamar elkezdik önmagukat adni.


Tóth Melindára, mint oly sokan, én is a TV2 társkereső realityjében, a Házasság első látásra című műsorban figyeltem fel. Vajon mennyire megrendezett, amit a műsorban látunk? A szórakoztatáson túl vannak-e olyan tanulságok, amik hasznosak lehetnek az adást nézőknek? Ezekről beszélgettünk.

– Sokszor éri az a vád az ilyen műsorokat, hogy az egész egy átverés, minden előre meg van írva. Most, amikor beszélgetünk, épp azon pörögnek netes fórumokon, hogy Karmen körmének a színe hogy váltakozott a felvételeken, és azt a következtetést vonták le belőle, hogy az egész előre meg volt beszélve.

– Nem szükséges semmit előre megírni a szereplőknek, mert ha önmagukat adják, az megírja a történetet. Éppen az biztosítja az intenzív jeleneteket, hullámhegyeket és -völgyeket, ha mindenki önmagát adja. Én pedig szakértőként ugyanúgy viselkedek, ugyanolyan visszajelzéseket adok, mintha a rendelőmben lennénk. Korlátozott, hogy milyen módszereket tudok használni forgatási körülmények között, de amit igen, azt pont úgy használom a való életben is.

– Mennyire van szabad kezük a párok kijelölésénél? Hiszen ez azért mégis csak egy tévéműsor, ami unalomba fulladna, ha mindenkinek tényleg megtalálnák azonnal a tökéletes párt.

– Nem tökéletes párokat jelölünk ki. Sokszor azért gyanítják a nézők, hogy előre meg van rendezve minden, mert látják, hogy nem tökéletesen összeillő párokról van szó, és feltételezik, hogy ennek célja a konfliktusok generálása. A tökéletlenség egyik oka az, hogy véges számú ember jelentkezik a műsorba, mi közülük válogatunk, és csak törekedni tudunk a lehető legnagyobb elérhető összeillésre, de nem tudjuk elérni a tökéleteset, ilyen talán a való életben sincs. A konfliktusok másik oka, hogy a kapcsolatok nem úgy működnek, hogy első pillanattól az utolsóig óriási harmónia van. Előkerülnek különbözőségek, amiket szerencsésebben vagy szerencsétlenebbül kezelünk, és ez befolyásolja, mennyire lesz tartós a kapcsolat.

– A műsornak az a része, amikor megbeszélik a szakértők a párosításokat, érthető okokból össze van vágva. Így viszont nekem gyakran volt az a benyomásom, hogy túl gyorsan megegyeznek. A valóságban mekkora munkával jár a párok kiválasztásával? Szoktak vitatkozni?

– Nem jellemzőek a nagy viták. Egyrészt azért, mert amit a műsorban látnak, az tényleg csak egy pici szeglete a folyamatnak, amíg odáig eljutunk, addigra mindenki órákat beszélget külön-külön és közösen is a szereplőkkel, és jó pár tesztet is felveszünk velük. Másrészt az egyetértés mutatja azt is, hogy a pszichológia tudomány: nincs nagy helye a vitának, mivel

ha jó szakemberek vagyunk, ugyanazokat a szempontokat tartjuk szem előtt, hasonlóan gondolkodunk arról, hogy álljanak össze a párok.

– Mi az, amire figyelnek?

– Mi elsősorban arra figyelünk, hogy olyan párokat tegyünk egymás mellé, akikben van annyi különbözőség, hogy óhatatlanul is egymás tyúkszemére lépjenek. Tehát, ha mondjuk az egyik nem szeret beszélni az érzelmeiről, akkor a másik ne legyen ezzel kibékülve, piszkálja annyira a másikat, hogy az kénytelen legyen szembesülni ezzel az elakadásával. Emellett legyenek annyira összeillőek, hogy megtartó közeg tudjanak lenni egymásnak, biztosítsanak egymásnak lehetőséget és időt fejlődni. Ez az, amire elsősorban figyelünk, és mivel hasonló hasonlót vonz, próbálunk aszerint válogatni, hogy a pár tagjai közt legyen egyezés kulturálisan, életstílusban, tervekben, érdeklődésben, és lehetőleg hamar elő tudjon állni fizikai vonzalom.

– A kísérletet mennyire torzítja a kamerák jelenléte? Én például alaposan meggondolnám, mennyire nyílok meg egy pszichológusnak a kamerák előtt. És ez nyilván számos további szituációban igaz lehet.

– A realitynek ez a sajátossága, olyan sok órában van az ember kamerák előtt, hogy ha az elején nagyon el is határozza, hogy milyen szeretne lenni, és milyen nem, kevesen tudnak annyira tudatosak lenni, hogy végig is vigyék. A szereplők közül nem is igazán sikerült senkinek.

A nap 24 órájában senki nem tud viselkedni, hamar elkezdik önmagukat adni.

Arra sem lehet igazán felkészülni, hogy mivel jár a szereplés. Szinte biztos, hogy a kísérlet résztvevői kapnak majd hideget, meleget, és az arctalan kanapéhuszárok kommentjei sokszor nagyon bántók, megterhelők tudnak lenni. Ez kinek könnyebb, kinek nehezebb, de mindenkinek fel kell majd dolgoznia.

– Kicsit elgondolkodtam, a kísérlet szempontjából tényleg fontos-e az esküvő. Igaz, hogy a látatlanban kötött esküvő okoz feszültségeket, de a párok azt leszámítva, hogy végig kell csinálniuk egy lagzit ahol vagy váltanak csókot, vagy nem, abban a pillanatban, hogy kettesben maradnak, ugyanúgy működnek, mintha csak egy első randi lett volna.

– Épp ezért szoktuk a terápiákon hangsúlyozni, hogy mivel ez a kísérleti házasság idegenek közt köttetik, egyáltalán nem garantált a szikrázó szerelem az első pillanattól, és ugyanolyan ismerkedési folyamat vár rájuk, mint ami mindenkire, az első randitól kezdve.

A házasság azért lényeges eleme ennek a kísérletnek, mert az a fogyasztói társadalmi tendencia, hogy ha nem működik egy kapcsolat, akkor rögtön azt mondjuk, hogy vége, és jöhet a következő. A házasság ezzel a tendenciával szemben a társadalomban és ebben a műsorban is összetartó erő lehet, motivációt adhat. Ha az illető a férjem vagy a feleségem, akkor mégis csak nekifutok még párszor a problémának, hátha sikerül megoldanunk.

– Kicsit ilyenek lehettek a szervezett házasságok. Azzal a különbséggel, hogy ott nem lehetett elválni.

– Igen. Korábban nagyobb szabálykövetés volt az emberekben, és a társadalom megbélyegezte azt, aki felrúgott egy házasságot. Ennél szerencsére most már szabadabbak vagyunk, és az van a többség fejében, hogy ami nem működik, ami nem tesz boldoggá, abból ki lehet lépni.

Ennek előnye és hátránya is van, mert nem sorvadozunk olyasmiben, ami nem jó számunkra, viszont sokszor azt is elhagyjuk, akivel kapcsolatunk javítható lenne.

– Számomra az idei évad az első, amit valamivel közelebbről követek. Ami meglepett, hogy úgy látom, az esetek 90%-ban az, hogy hogyan töltik a nászéjszakát, az teljes mértékben a hölgyön múlik. A férfiak többnyire úriemberként viselkednek, és nem élnek vissza a helyzettel, de mégis az a benyomásom, hogy ők a maguk részéről készek lennének az alig néhány órája megismert hölggyel elmenni bármeddig. Miért van ez? Tényleg ennyire disznók a férfiak?

– Elvileg egyenjogúság és szexuális szabadság van, de évadról évadra látszik a feleségek viselkedésén és a kommenteken is, hogy azért egy nő, ha mások szeme láttára úgymond könnyen adja magát – egy férfire nem is ezt mondanánk –, az sokszor megszégyenítést von maga után. Pedig szíve joga. Ezért sokszor az jár a nők fejében, hogy ha én itt ország világ előtt túl hamar intim közelségbe kerülök azzal, aki egyébként a férjem, de mégiscsak idegen, akkor annak meglesz a böjtje. Emellett belejátszhat a viselkedésünkbe, hogy evolúciósan másra motivált a férfi és a nő, minél nagyobb hatékonysággal továbbörökíteni a géneket vagy összetartásra, biztonságra törni. Összességében elmondhatjuk, hogy sok általános és egyéni tényező befolyásolja a szexuális viselkedésünket (is), egy ideális társadalomban ennyi információ alapján nem ítélnénk meg senkit, és mernénk szabadon, eszünkkel és szívünkkel összhangban cselekedni.

– Van valami, amire nagyon kíváncsi volnék a műsor kapcsán. Ez nem kifejezetten az ön szakterülete, de talán bennfentesként mégis tudja a választ. Hogy oldják meg ezeknél a házasságoknál a vagyonközösség problémáját? Mert lehet házasságiszerződést kötni, na de ahhoz találkozni kell a másik féllel egy jogász előtt.

– Kötnek házassági szerződést. Az anyakönyvvezetőhöz is legkésőbb 30 nappal a házasságkötés előtt be kell jelentkezni, de ott sem találkoznak a párok. Ugyanígy megszületik egy házassági szerződés is, amit ki-ki külön elolvas és aláír. Úgyhogy ha elválnak, tiszta sor, hogy ez a felek vagyonát nem érinti.

– Mit gondol, ennek a műsornak, a szórakoztatáson kívül, mi a hozzáadott értéke?

– A pszichoedukáció. A sok-sok időpontkérésből, az előadásokon csillogó szemekből, a visszajelzésekből kiderül, hogy sokan jutnak felismerésekre saját pszichés működésük kapcsán, és sokakban tudatosul, hogy van megoldás a problémáikra és ebben lehetséges szakszerű segítséget kérni.

– A formátumnak fontos eleme, hogy folyamatosan "kísérletről" beszélnek, ami roppant tudományosan hangzik. De a tudományos jelleget, legalábbis számomra, némileg rombolja, hogy a szakértők között ott ül egy asztrológus is. Lehet hinni vagy nem hinni az asztrológiában, de a tudomány ismérveivel, egyelőre, nem rendelkezik. Ön hogy fogadta ezt a helyzetet?

– Ez a műsorkészítők döntése volt, hogy legyen asztrológus, nem a pszichológusoké. Én egyébként nem hiszek az asztrológiában, de mindenképp szeretném ezt kiegészíteni azzal, hogy ez nem kritika Liszkay Judit felé, akit egy nagyon kedves, jóindulatú, szerethető embernek ismertem meg, aki tisztában van a szakmai határaival. Az ő személye kapcsán az nyugtatott meg, hogy az asztrológiát úgy használja, mintha egy diagnózist mondana. Elmondja, hogy az illető csillagzata mit tükröz, de nem gondolja azt, hogy az asztrológia jelentené a megoldást a terápia helyett.

Nekem pszichológusként az a fő problémám az asztrológiával, amikor valaki azt mondja, hogy "igen, én skorpió vagyok", és pont.

Itt a vége a gondolatmenetnek. Ha valaki elkönyveli, hogy például azért olyan elviselhetetlen, mert meg van írva a csillagokban, és nem elemzi magát, hogy miért léptek a tyúkszemére, miért lett ideges, támadó, és nem kezd el változtatni a viselkedésén.

Tehát ilyen szempontból nem tartom szerencsésnek az asztrológiát, sokszor kontraproduktív az emberek kezében, de Judit igyekszik a helyén kezelni.

– A műsornak van egy kimenetele: a párok a próbaidő után vagy szétmennek, vagy nem. És aztán ott van még, hogy ha nem is válnak el rögtön, hosszútávon együtt maradnak-e. De talán nem is ez a legfontosabb, sokkal inkább az, hogy akik elhagyják ezt a műsort, ha nem is maradnak együtt a melléjük kijelölt párral, kapnak-e olyan pluszt, amitől könnyebb lesz megtalálniuk az igazit.

– Ezzel a műsorral ők nem csak egy házasságba pottyannak bele, hanem egy terápiás folyamatba is. A terápiás folyamatokra az a jellemző, hogy minél többet teszünk bele, minél inkább nyíltak vagyunk, minél inkább fel merjük vállalni az érzéseinket, gyengeségeinket, fájdalmainkat, annál inkább tudunk konstruktív visszajelzéseket kapni. Sok egyéni fejlődést láttunk. Persze hat hét arra sem elég, hogy valaki egyénileg révbe érjen, nem hogy párként.

A kísérlet leginkább egy gondolatébresztő lehet, mind a résztvevők, mind a nézők számára.

– Többször is elmondta, hogy azt képviseli, mindenkinek szüksége lenne az élete során pszichológusra. Ami jól hangzik, de azért a pszichológus még mindig úri huncutságnak számít. A közellátásban elérhető szolgáltatásokról nagyon rosszakat hallani, nincs elég ember, idő, türelem, a magán pszichológus pedig sokak számára megfizethetetlen. Mit tud tanácsolni arra, aki úgy érzi, segítségre lenne szüksége, de nem tud erre súlyos tízezreket vagy akár még többet költeni? Mi a legjobb opciója?

– Szerencsére olyan szempontból egyre kevésbé úri huncutság a pszichológia, hogy a közvélekedés egyre kevésbé gondolja, hogy az unatkozó gazdagok sportja lenne pszichológushoz járni. Olyan szempontból viszont nagyon is az, hogy az állami egészségügy sokkal korlátozottabb pszichológiai ellátást tesz lehetővé, mint amekkorára szükség lenne, a magánszféra pedig a többségnek megfizethetetlen.

Egy utópisztikus társadalomban minden bölcsődei és óvodai nevelő, iskolai pedagógus is pszichológiailag képzett lenne, az aktuális tudományos javallatokat követné és az intézménnyel együtt olyan közeget biztosítana a gyereknek, ami kompenzálni igyekszik az otthoni tökéletlenségeket, ha otthon tökéletlenségek vannak.

És ha az otthoni tökéletlenségek olyan mértékűek, a társadalom biztosítaná a gyermekek megfelelő körülmények közé juttatását. Emellett már a gyerekek pár éves korától elkezdődhetne valamiféle pszichoedukáció, lehetővé téve, hogy megküzdésre képes, kiegyensúlyozott emberek váljanak belőlük. Ettől sajnos nagyon távol vagyunk.

– Az interneten mindenki pszichológus. Hogy lehet kiszűrni a sarlatánokat?

– Ha szakemberhez szeretnénk fordulni, először is érdemes megnézni, hogy milyen végzettsége van, egyáltalán pszichológus-e. Ha már a pszichológus foteljében ülünk, érdemes figyelni, hogy aktívan, elkötelezetten figyel, ért minket és ad visszajelzéseket az illető vagy ellenkezőleg, nem érezzük eltaláltnak amit mond, vagy főleg csak bólogat míg mi ventillálunk.

Azt is tudni kell, hogy a pszichológushoz nem kell egy életen át járni. Ha jó szakembernél vagyunk, akkor – ha nem is folyamatos a felívelés, mert mindig vannak hullámhegyek-hullámvölgyek – egyre inkább értjük magunkat, egyre jobban érezzük magunkat a bőrünkben, egyre inkább önmagunk pszichológusává kezdünk válni és egyre több problémát egyedül is tudunk kezelni. Ennek a folyamatnak egyszer csak vége van, mert mindenre kiképzett a pszichológus, és alapvetően jól vagyunk. Ha nem érezzük azt, hogy fejlődünk, érdemes szakembert váltani.

– Egy pszichológus mennyire képes civil lenni egy magánéleti helyzetben?

– Vegyes. Olyan szempontból magánemberként nyilvánulok meg, hogy a kommunikációmnak nem az az elsődleges célja, hogy a másikkal felismertessek valamit a saját működésében, a civil önmagamat adom. Olyan szempontból mindig pszichológus vagyok, hogy akaratlanul is másfajta mélységét látom annak, akivel együtt vacsorázok, dolgozom, vagy barátkozok. Nem csak azt hallom, amit az illető mond, hanem többnyire azt is látom, hogy mi van mögötte.

– Ha megjelenik egy társaságban például, nem támadják le az emberek a problémáikkal?

– Ez nem annyira jellemző. Azt látom, hogy az emberek tartják a határt. Aki pszichológusként szeretne igénybe venni, az érzi, hogy annak alapvetően az időpontkérés a módja. Esetleg egy-két kérdést feltesznek, de ebben kimerül, ami a pszichológusi rendelőn kívül zajlik. Az előfordul, hogy megjegyzik, ha láttak a tévében, mondanak egy-két kedves szót, de tízből kilencszer ennyiben marad. A tizedik lehet, hogy tényleg elkezdi kifejteni, mi minden van vele, de ilyenkor sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre.

– Önnek már a műsor előtt sem volt idegen terep a tévé, hiszen sokszor hívják műsorokba szakértőként nyilatkozni. De azért egy valóságshow teljesen más. Mit mérlegelt, mielőtt elfogadta a felkérést?

– Számomra nagyon fontos a pszichoedukáció. A terápiákon korlátozott számú embert tudok elérni.

Pedig azt gondolom, nagyon hasznos lenne, ha szélesebb rétegekhez eljutna, hogy miről szól, ha tudatosak vagyunk, kapcsolatban vagyunk az érzelmeinkkel.

Ennek kiváló terepe a tévé, mert az a lehető legszélesebb rétegekhez juttatja el a pszichológiát. Olyanokhoz is, akiknek nincs lehetősége arra, hogy pszichológust vegyenek igénybe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
A sport mindenkin segít: interjú Ekler Luca paralimpikonnal és a BioTechUSA szakértőjével
Sztrók tízévesen, világcsúcs Tokióban, új cél Los Angelesben – Ekler Luca története a kitartásról és a tudatos felkészülésről szól. A Magyar Parasport Napja alkalmából arról beszélgettünk vele és a BioTechUSA szakértőjével, hogyan válik a mozgás mentális erőforrássá, és mi teszi a háttérmunkát valódi teljesítménnyé.


Ha te is azok közé tartozol, akik a paralimipiák időszakában lelkesen üdvözlik a magyar sportolók eredményeit, de igazából keveset tudnak magukról a sportolókról, a sikerük hátteréről, a parasportban rejlő újrakezdésükről, akkor Ekler Luca történetét mindenképpen figyelmedbe ajánljuk. A 27 éves sportolónak mindig is az élete része volt a sport, de hogy ezt komolyan is vette azt eredményei igazolják: a tokiói paralimpián lett először paralimpiai bajnok távolugrásban, Párizsban megvédte címét és nyert még mellé egy ezüstérmet is 400 méteres síkfutásban.

Február 22-én, a Magyar Parasport Napján a figyelem azokra a sportolókra irányul, akik nap mint nap bizonyítják: a kitartás, a fegyelem és a hit önmagunkban sokszor a legnagyobb akadályokat is legyőzi. Ez a nap a magyar parasportolókról szól, azokról a példaképekről, akik saját történetükkel mutatják meg, hogy a sport valóban mindenki számára elérhető, kortól, nemtől vagy testi adottságoktól függetlenül, és akiknek elszántságából bárki erőt meríthet.

Hogy mit jelent a mozgás szeretete a mindennapokban, hogyan formál személyiséget és közösséget, valamint milyen tudatos háttérmunka szükséges a csúcsteljesítményhez, arról Ekler Lucával, kétszeres paralimpiai bajnok atlétával és Németh Sándorral, a BioTechUSA termékspecialistájával beszélgettünk.

Sztrók után újrakezdés tízévesen

Ekler Luca számára a sport sosem egy kipipálandó délutáni program volt, hanem a gyermekkora természetes közege. „Nagyon sportos családban nőttem fel. Nem is nagyon emlékszem olyan hétvégére, amikor ne csináltunk volna valamilyen közös mozgásos programot” – meséli. A kirándulások, focizások, közös játékok mind azt az alapélményt erősítették benne, hogy a mozgás öröm, nem pedig kötelezettség.

Ez a természetesség azonban tízévesen egyik napról a másikra megszakadt.

Sztrókot kapott, lebénult a bal oldala, és a tenisz, amely addig meghatározta a mindennapjait, hirtelen kikerült az életéből.

Gyerekként ez nemcsak fizikai, hanem identitásbeli törés is volt. A rehabilitáció időszaka után mégis megszületett benne egy döntés:

„Szeretnék újra olyan lenni, mint a többi gyerek.”

Ez nem a múlt visszaszerzéséről szólt, hanem arról, hogy megtalálja az új útját.

Az atlétika, ahol eltűntek a korlátok

Ez az út végül az atlétikához vezetett. Bár már teniszezőként is kipróbált különböző sportágakat - így az atlétikát is -, akkor még senki sem gondolta, hogy egyszer ez lesz számára a fő irány. Már azokban az években látszott azonban, hogy a távolugrás áll hozzá a legközelebb, még úgy is, hogy külön nem készült rá.

A rehabilitáció után, amikor az atlétika lett a fő versenyszáma, ahhoz az edzőhöz került, aki korábban édesapja pályafutását is végigkísérte. „Rozi néni már versenyeken is látott, és azt mondta: hosszú lábaim vannak, viszonylag magas vagyok, egyértelmű, hogy a távolugrás lesz az én számom.” Ez a külső megerősítés találkozott azzal a belső élménnyel, amely miatt végül ott maradt:

„Az atlétikában éreztem azt, hogy a fogyatékosságom nem jelent akadályt, és úgy tudok csinálni szinte mindent, mint a többiek. Végül ott ragadtam.”

Innentől pedig valóban egyre egyértelműbbé vált az irány. A távolugrás nemcsak versenyszám lett számára, hanem az a közeg, ahol a lehetőségei kerültek fókuszba. „Nagyon hamar kiderült, hogy a távolugrás az, amiben igazán kiemelkedem… A többi pedig – mondhatjuk – már történelem.”

Ez a „történelem” ma már két paralimpiai aranyérem, világcsúcs és számos nemzetközi siker.

De Luca történetének lényege nem csupán az eredménylista.

(Photo by Christopher Jue/Getty Images)

Amikor minden összeállt: Tokió és a világcsúcs pillanata

Ha Tokió és a paralimpia kerül szóba, nem az érem csillogásáról beszél először, hanem arról a belső folyamatról, amely a rajtvonaltól a dobogó csúcsára vezette. „Tokióból számomra a legmeghatározóbb élmény az első pályára lépésem volt. Az a pillanat jelentette számomra az álmom beteljesülését. Úgy érzem, nem is éveket, hanem majdnem egy évtizedet készültem erre. A pályára lépés mindazt szimbolizálta, amin keresztülmentem, a rengeteg munkát, edzést, küzdelmet - egy csodálatos, kerek pillanat volt.” Akkor és ott összeért a múlt és a jövő: az addigi út és az, ami még előtte állt. Ennek kézzelfogható bizonyítéka lett,

a világcsúcs – az akkori 5,63 méter –, amely külön mérföldkő volt a pályafutásában, de számára legalább ilyen fontos maradt a közösség és a csapat ereje.

„Nagyon emlékezetes volt a távolugrásban elért világcsúcsom is, amit azóta már többször sikerült megjavítanom, illetve az a verseny, amikor esőben futottam 400 métert” – idézi fel. Ezek a pillanatok nemcsak eredmények voltak, hanem bizonyítékai annak, hogy a határok folyamatosan újraírhatók.

Ekler Luca eredményei

Paralimpia

2024 – Párizs – távolugrás – aranyérem

2024 – Párizs – 400 méter síkfutás – ezüstérem

2021 – Tokió – távolugrás – aranyérem

Világbajnokság

2025 - Új-Delhi - távolugrás - aranyérem

2025 - Új-Delhi - 200 méter síkfutás - bronzérem

2024 – Kóbe – távolugrás – aranyérem

2024 – Kóbe – 100 méter síkfutás – aranyérem

2023 – Párizs – távolugrás – aranyérem

2023 – Párizs – 200 méter síkfutás – aranyérem

2023 – Párizs – 400 méter síkfutás – aranyérem

2023 – Párizs – 100 méter síkfutás – ezüstérem

2019 – Dubai – távolugrás – aranyérem

2019 – Dubai – 100 méter síkfutás – ezüstérem

2019 – Dubai – 200 méter síkfutás – ezüstérem

Miközben a rekordok fontos mérföldkövek, számára legalább ennyire meghatározók voltak a közösségi élmények is. „Nagyon emlékezetesek voltak a csapatgyűlések, amikor pár naponta összejöttünk, meghallgattuk egymás eredményeit, és együtt ünnepeltünk. Ezek az apró közösségi pillanatok is nagyon sokat adtak.” A parasport nemcsak egyéni küzdelem, hanem közösségi élmény is, és ez a Magyar Parasport Napja egyik legfontosabb üzenete.

(Photo by Alex Pantling/Getty Images)

A sport, ami mentálisan is megtart

A fizikai teljesítmény mögött mindig ott van a mentális háttér is. A mozgás pozitív hatása nem áll meg az izmoknál: stabilitást, önbizalmat és kapaszkodót ad a mindennapokban. Segít célokat kijelölni, feldolgozni a kudarcokat, és olyan közösséget teremt, amely a nehezebb időszakokban is összetart.

Luca ezt nagyon tudatosan éli meg:

„Szerintem óriási pluszt ad a sport. Én el sem tudom képzelni a napjaimat mozgás nélkül. Még pihenőnapon is érzem, hogy hiányzik.”

A mozgás számára tehát nem pusztán eszköz a győzelemhez, hanem a mindennapok természetes része. És talán éppen ebből a mély, belső kötődésből fakad az a folyamatos hajtóerő is, amely a sikerek után sem engedi megállni. A kérdés számára nem az, hogy elérte-e már a céljait, hanem az, hogy meddig képes még fejlődni.

„Mindig van olyan terület, amiben jobb lehetek. Regeneráció, étkezés, edzésmunka – szerintem ennek nincs plafonja. Ami igazán motivál, az az, hogy megtudjam, hol van a teljesítményem határa.”

Számára a fejlődés nem elvont cél, hanem folyamatos, tudatos munka. Ráadásul több versenyszámmal dolgozik: a távolugrás és a 400 méter edzésmunkája nagyon eltérő, így állandó egyensúlykeresés zajlik közte és az edzői stáb között. „Ez izgalmas kihívás, és minden felkészülés másképp alakul.” Közben pedig megtanulta azt is, hogy nem a rövid távú eredmények számítanak, hanem az évek munkája.

Egyensúly a pályán és azon túl

Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a sport nem válhat kizárólagos identitássá. „Nem az eredményeinknek kell meghatározniuk minket. A sporton kívül is emberek vagyunk, vágyakkal, célokkal. Az egyensúly megtalálása kulcsfontosságú.”

Ez a gondolkodás segíti abban, hogy az élsport mellett civil pályáját is tudatosan építse. „Három éve dolgozom a Testnevelési Egyetemen az Atlétika Tanszéken adjunktusként. Részt veszek az inkluzív sportoktató szakirányú továbbképzésben, amelynek már a második évfolyama végzett. Hamarosan Veszprémben is indul egy rövidített mikroképzés, különösen aktuálisan, hiszen a város elnyerte az Európa Sportrégiója 2026 címet. Az inkluzív sportoktatás egyre fontosabb lesz, hiszen sok speciális igényű gyermekkel találkozunk.

Hiszek abban, hogy a jövő sportolóinak szükségük lesz olyan szakemberekre, akik megfelelő tudással tudják őket támogatni.

Ugyanakkor 2026 után már nagyon közel lesz a Los Angeles-i paralimpia, így akkor ismét mindent annak rendelek majd alá, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból.”

Miközben tehát a következő nagy cél, az újabb paralimpiai részvétel is körvonalazódik, Luca párhuzamosan azon is dolgozik, hogy a sport hosszú távon minél több ember számára váljon elérhetővé.

Tudatosság a teljesítmény mögött

Ahhoz azonban, hogy a tehetség és a kitartás valóban eredményben is megmutatkozzon, komplex háttérmunka szükséges.

A csúcsteljesítmény ma már nem csupán az edzésmunkán múlik: a tudatos táplálkozás és az egyénre szabott étrend-kiegészítés is a felkészülés része – nem csodaszerként, hanem szakmailag megalapozott támogatásként.

Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, arról Németh Sándor, a BioTechUSA termékspecialistája avat be minket munkájának rejtelmeibe.

„A munkám lényege a BioTechUSA termékeinek mélyreható ismerete és ennek az átadása. A termékek hatóanyagait, azok mennyiségét, egymásra gyakorolt hatásait kell ismerni, egészen hatóanyagszintig. Ehhez szorosan kapcsolódik a sportolók és a különböző sportágak működésének ismerete is. Összetett, sokoldalú munka, nagy felelősséggel, de pont ezért szeretem” – fogalmaz.

Felmerül a kérdés: kell-e különbséget tenni az ép és a fogyatékkal élő sportolók között a felkészülés, különösen a táplálkozás és az étrend-kiegészítés terén? Németh Sándor szerint az alapelv mindenkinél ugyanaz, legyen szó paralimpikonról, élsportolóról vagy akár hobbisportolóról:

„Mindkét esetben a cél a csúcsteljesítmény elérése. A megközelítés alapelvei azonosak: célmeghatározás, egészségi állapot felmérése, az aktuális terhelés figyelembevétele.”

A különbségek az egyéni adottságokban rejlenek. Éppen ezért a hangsúly az állapotfelmérésen és a személyre szabott megközelítésen van. „Egy parasportolónál például az energiafelhasználás, a hőháztartás vagy a regeneráció eltérhet az átlagostól, ezért még több információra van szükség ahhoz, hogy valóban személyre szabott tanácsot tudjunk adni.”

A szakértő szerint az elmúlt években egyre nagyobb az igény a tudatosságra is: a sportolók szeretnék tudni, mit és miért fogyasztanak.

Ez a szemléletváltás azonban csak akkor működik, ha a táplálkozás az alap. „Az egyik leggyakoribb tévhit, hogy egy ‘jó’ étrend-kiegészítő önmagában megold mindent. Valójában a megfelelő, célhoz igazított táplálkozás az alap, és erre épülhetnek rá a kiegészítők. Nem helyettesítenek, hanem finomhangolnak.”

Elköteleződés a hazai parasport mellett

A BioTechUSA 2021 óta támogatja a Magyar Paralimpiai Bizottságot termékeivel és szakmai tanácsadással, és az együttműködés azóta is folyamatos. A vállalat számára ez nem csupán partnerség, hanem hosszú távú társadalmi felelősségvállalás: céljuk, hogy a hazai parasport láthatósága és szakmai támogatottsága erősödjön, miközben para-, él- és hobbisportolók egyaránt megtalálják azokat az eszközöket, amelyek segíthetik őket saját céljaik elérésében.

A jövőben ezt az együttműködést szeretnék tovább mélyíteni. „Mindenképpen szeretnénk tovább erősíteni az együttműködést. Nemcsak a bizottsággal és a parasportolókkal, hanem azokkal is, akik aktív, egészségtudatos életmódot keresnek vagy folytatnak, akár kerekesszékesként is” – fogalmaz Németh Sándor. Mint mondja, a cél nem pusztán a terméktámogatás, hanem az edukáció erősítése is: „Célunk, hogy a jó példákon és edukáción keresztül megmutassuk, milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, és mikor, kinek lehet valóban szüksége étrend-kiegészítésre. Ha ezt sikerül tudatosan átadni, az hosszú távon mindenkinek nyereség.”

A sport valóban mindenkié

Ez a szemlélet jól illeszkedik ahhoz az üzenethez, amelyet a Magyar Parasport Napja is képvisel: a sport nem kiváltság, hanem lehetőség. Ha tudatosság, szakmai támogatás és közösségi erő társul hozzá, valóban mindenki számára elérhetővé válhat – életkortól, nemtől vagy testi adottságoktól függetlenül.

Ekler Luca története azt bizonyítja, hogy a kitartás és a megfelelő háttér együtt képes valódi teljesítményt teremteni. Amikor pedig a belső erő találkozik a felkészültséggel és a támogatással, a célok – legyenek azok paralimpiai aranyak vagy személyes mérföldkövek – már nem tűnnek elérhetetlennek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
A spanyolok 10.000 önkéntest keresnek, akik négy éven át vállalják, hogy minden nap isznak bort a tudomány nevében
Az eredmények eldönthetik a WHO és a mediterrán étrend hívei közti vitát.


Spanyolországban épp most zajlik a tudománytörténet talán legkellemesebbnek hangzó kísérlete: 10 000 önkéntest toboroztak, hogy derítsék ki, mi történik az emberrel, ha rendszeresen iszik egy kevés bort. Mielőtt azonban bárki csomagolna és repülőjegyet foglalna, a helyzet ennél bonyolultabb. A Navarrai Egyetem gigantikus, négyéves vizsgálata

nem egy államilag finanszírozott, végtelenített borfesztivál, hanem egy kőkemény klinikai kutatás, ami végre pontot tehet egy évtizedes vita végére: a mértékletes piálás tényleg segít, vagy csak egy elegánsabb módja annak, hogy lassan kinyírjuk magunkat?

A felállás pofonegyszerű: fogtak 10 000, már eleve mérsékelt alkoholfogyasztó spanyolt – 50 és 75 év közötti férfiakat és nőket –, majd két csoportra osztották őket. Az egyik csapat azt a tanácsot kapja, hogy hagyja abba teljesen az ivást. A másik csoport folytathatja a „mediterrán ivási mintát”:

a nők legfeljebb heti hét, a férfiak legfeljebb heti tizennégy italt fogyaszthatnak, de azt is szigorúan étkezéshez kötve,

a hét folyamán elosztva, a rohamivást kerülve. Senkit nem biztatnak az ivás elkezdésére, és ingyen bort sem osztogatnak. A kutatók négy éven át követik a szív- és érrendszeri betegségek, a rák, a demencia és a depresszió kockázatának alakulását mindkét csoportban. A tét nem kicsi, a projektet vezető Miguel Ángel Martínez-González szerint ugyanis „ez fogja kimondani a végső szót” a témában.

A spanyol professzor nem rejti véka alá a frusztrációját az eddigi kutatásokkal kapcsolatban.

„Felháborító, hogy milliókat költöttünk több ezer beteggel végzett gyógyszervizsgálatokra, miközben az alkohol hatásairól rendelkezésre álló legnagyobb randomizált vizsgálat mindössze 224 önkéntest követett 2 éven át”

– nyilatkozta az El Españolnak. Az UNATI nevű projekt, amelynek hivatalos adatai a ClinicalTrials.gov adatbázisában is elérhetők, ezzel szemben 10 000 embert vizsgál négy éven keresztül, ami nagyságrendekkel nagyobb és megbízhatóbb mintát jelent. A hitelesség kulcsfontosságú, ezért a kutatók messziről elkerülik az alkoholipart. A 2,5 millió eurós (mai árfolyamon nagyjából 950 millió forintos) költségvetést teljes egészében az Európai Kutatási Tanács állja.

„Egyetlen fillért sem fogadunk el az alkoholipartól, a kutatásunkat az Európai Kutatási Tanács közpénzből finanszírozza”

– szögezte le Martínez-González.

A tudományos buligyilkosok, vagyis az Egészségügyi Világszervezet európai irodája szerint azonban a vita már rég lezárult. Pár éve kiadtak egy közleményt, amelyben feketén-fehéren leírták:

„Nem beszélhetünk úgynevezett biztonságos alkoholszintről. Mindegy, mennyit iszunk – az egészségkockázat az első kortytól kezdődik.” A WHO szerint az alkohol bizonyítottan rákkeltő, legalább hét daganattípus kialakulásáért felelős, és a kockázat már egészen kis mennyiségnél is fennáll.

Ezzel a kőkemény állásponttal megy szembe a spanyol kutatás, amely azt a hipotézist teszteli, hogy a kulturált, étkezéshez kötött, mértékletes borfogyasztás hosszú távon legalább annyira biztonságos lehet, mint a teljes absztinencia.

A projekt vezetője sem egy elvakult alkoholrajongó. Miközben az idősebb korosztály mértékletes ivásának lehetséges előnyeit vizsgálja, a fiataloknak egészen mást üzen. „Egy 35 év alatti embernek azt mondanám, hagyja abba, még ha csak egy pohár bort is iszik” – mondta egy interjúban. A toborzásra januárra már közel 7000 jelentkező akadt, a kutatás pedig a tervek szerint 2028 közepén zárul le, az első komolyabb eredményekre tehát még bő két évet kell várni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
„Ezt a felvételt soha nem lett volna szabad látnotok” – most bárki megnézheti az amerikai hadsereg videóját a rejtélyes égi háromszögről
Egyenesen egy hírszerzési archívumból szivárgott ki a videó, ami hatalmas nyomást helyez az amerikai kormányra. Az oknyomozó szerint a felvételt szándékosan el akarták titkolni, de vajon miért?


Döbbenetes felvétel került elő az amerikai hadsereg archívumából: három azonosítatlan, izzó gömb repül tökéletes háromszög alakzatban a Perzsa-öböl felett. Bár a videót csak most hozták nyilvánosságra, az eredetileg még 2012. augusztus 23-án, helyi idő szerint nem sokkal hat óra után készült.

A nagyjából egyperces, infravörös felvételt az amerikai légierő egyik MQ-9 Reaper drónja rögzítette.

A bizarr esetről először a UNILAD számolt be. A videót januárban a WEAPONIZED podcast két házigazdája, Jeremy Corbell és George Knapp oknyomozók tették közzé, akik szerint az anyag egyenesen egy hírszerzési archívumból származik. Az amerikai katonai szervek a jelenséget hivatalosan UAP-ként, azaz azonosítatlan anomális jelenségként minősítették. Corbell szerint a felvételen látható, ahogy az egyik fény egy pillanatra lemarad a formációtól, majd visszatér a helyére.

„Ezek a tárgyak tudatában vannak egymásnak, intelligensek, és tartják az egyenlő távolságot repülés közben. De hirtelen azt látjuk, hogy az egyik tesz egy játékos kis mozdulatot, mintha lemaradna az alakzatban, majd újra előre jön”

– magyarázta Corbell.

Társa, George Knapp a felvétel katonai eredetét hangsúlyozta, ami szerinte hitelesebbé teszi azt. Ugyanakkor egyértelműsítette, hogy bár a látvány egyetlen, háromszög alakú járműre emlékeztet, valójában három különálló objektumról van szó. „Ez egy katonai szenzor által rögzített kép, ami egy háromszög alakú UFO-nak tűnik. De ha megnézzük, egyértelműen látszik, hogy nem az” – mondta Knapp.

A videót az amerikai Védelmi Minisztérium adta ki, amelyet egy 2025-ös elnöki rendelet óta másodlagos névként ismét a „Hadügyminisztériumnak” (Department of War) lehet nevezni, bár a tárca hivatalos neve nem változott. Corbell szerint a felvétel kiszivárgása komoly jelentőséggel bír.

„A kormányotok UAP-ként jelölte meg ezt, és ezt a felvételt soha nem lett volna szabad látnotok” – állította az oknyomozó.

Az eset nem egyedi. Az utóbbi időben több hasonló, Közel-Keleten rögzített katonai videó is napvilágot látott, köztük a 2016-os „moszuli gömb” néven elhíresült fotó és egy 2021-es szíriai drónfelvétel. A téma politikai súlyát jelzi, hogy a kongresszusban is téma volt egy 2024-es jemeni incidens, ahol a hírek szerint egy amerikai Hellfire rakétával próbáltak eltalálni egy hasonló azonosítatlan objektumot. Míg a nyilvánosságra kerülő anyagok fokozzák a kormányzati átláthatóság iránti nyomást, a szkeptikusok szerint a jelenségekre lehetnek földi magyarázatok is, például optikai csalódások, szenzorhibák vagy más, hagyományos repülőeszközök.

 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
A legkegyetlenebb pillanat: kiderült, mit hallanak a betegek, miután leállt a szívük
Egy kutatás a klinikai halál legfélelmetesebb titkát tárta fel újraélesztett betegek beszámolói alapján.


Mi történik, ha a szívünk megáll, de az agyunk még működik? A legrosszabb rémálom válhat valóra: egy új kutatás szerint a betegek hallhatják, amikor az orvosok kimondják a halál beálltát, miközben már nem tudnak jelezni a külvilágnak. Dr. Sam Parnia, a New York-i NYU Langone Medical Center kutatóorvosa és csapata a Resuscitation című tudományos folyóiratban tette közzé azokat a meghökkentő eredményeket, amelyekről a New York Post is beszámolt februárban.

A kutatók 25, többségében amerikai és brit kórházban vizsgáltak 53 szívleállás-túlélőt. A túlélők közel 40 százaléka számolt be arról, hogy a klinikai halál állapota alatt tudatos gondolatai vagy emlékei voltak.

Az orvosok elektroencefalográffal mérték az agyi aktivitást, és a gondolkodással összefüggő gamma, delta, théta, alfa és béta agyhullámokat észleltek még 35-60 perccel a szív leállása után is.

„Ők [a túlélők] úgy érezték, hogy teljesen tudatuknál vannak” – mondta Dr. Parnia. „Nemcsak a tiszta tudatosság jeleit tudtuk kimutatni, hanem azt is, hogy ezek az élmények egyediek és univerzálisak. Különböznek az álmoktól, illúzióktól és téveszméktől.”

A jelenség magyarázata az agy úgynevezett diszinhibíciója lehet. Amikor a szívleállás miatt megszűnik a vérellátás, az agyban lévő természetes gátlórendszerek kikapcsolnak. Ez egyfajta szuperfókuszált állapotot hozhat létre, ami megmagyarázhatja a részletes emlékeket és az „élet filmjének lepörgését” is. „Ahogy az agy a vérellátás hiánya miatt leáll, a normál fékrendszerek kioldanak, ezt nevezzük diszinhibíciónak.

Ez lehetővé teszi az emberek számára, hogy hozzáférjenek a teljes tudatukhoz: minden gondolatukhoz, emlékükhöz, érzelmi állapotukhoz, mindenhez, amit valaha tettek, és amit az erkölcs és etika szemszögéből élnek újra.”

Ezek az eredmények alapjaiban változtathatják meg az újraélesztési protokollokat. Ha a tudatosság részben megmaradhat, egyáltalán nem mindegy, mi hangzik el a beteg mellett a beavatkozások során. „Bár az orvosok régóta úgy gondolták, hogy az agy körülbelül 10 perc után maradandó károsodást szenved, miután a szív leállítja az oxigénellátását, a munkánk azt találta, hogy

az agy az elektromos helyreállás jeleit mutathatja a folyamatos újraélesztés alatt is”

– tette hozzá Dr. Parnia.

A tudományos közösség ugyanakkor óvatosságra int. A kutatásban vizsgált túlélők alcsoportja kicsi volt, és a rögzített agyi aktivitás és a későbbi élménybeszámolók közötti közvetlen ok-okozati kapcsolatot nem sikerült egyértelműen bizonyítani. A vita mindenesetre rávilágít, hogy a halál nem egyetlen pillanat, hanem egy folyamat.

A szívleállás utáni agyi aktivitás léte komoly etikai kérdéseket is felvet, például a szervdonáció időzítésével kapcsolatban.

A kutatók szerint a következő lépés nagyobb mintákon végzett, folyamatos agyi monitorozás lehet, hogy pontosabb képet kapjanak a haldoklás folyamatáról. Az eredmények addig is arra figyelmeztetnek: sosem tudhatjuk, ki hallja, ami egy kórházi ágy mellett elhangzik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk