prcikk: „Írassák a sírkövükre: éltek 75 évet, ebből 19-et online” – beszélgetés Limpár Imre pszichológussal mindennapi időzavarainkról | szmo.hu
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból

„Írassák a sírkövükre: éltek 75 évet, ebből 19-et online” – beszélgetés Limpár Imre pszichológussal mindennapi időzavarainkról

Mindig a feladathoz rendeljük az időt, ezért nem lesz a végén időnk. Ha megfordítjuk, rengeteg időt spórolunk meg, mondja a kutató.


Egy napban 86 400 másodperc van, ugyanúgy, mint 100 vagy 1000 éve. De a 21. század nagyon felpörgetett minket, úgy érezzük, mindent csak félbehagyunk, semmit nem tudunk befejezni. Az idő rohan, és egyre kevésbé vagyunk lépést tartani vele, elborítanak valós és vélt dolgaink, kötelességeink. Van-e ebből kiút? Erről beszélgetünk Limpár Imre tanácsadó szakpszichológussal.

- Amikor néhány évtizede beindult a legújabb technológiai forradalom, sokan azt jósolták, hogy az új eszközök révén rengeteg időt spórolunk majd meg, és lesz időnk sok hasznos, értelmes dolgot csinálni. Jelenünk azonban nem ezt mutatja. Hol romlott el mindez?

- Mindig felhívom a figyelmet arra, hogy az idővel való kapcsolatunk szubjektív műfaj, de az a kifejezés, hogy „időgazdálkodás”, az objektivitás látszatát kelti. Itt csapódunk be, mert az idővel valójában nem gazdálkodni kell, hanem az időhöz való viszonyt lehet alakítani. Ha bárkit megkérdezünk ismerősi körünkben, jó eséllyel fogja igaznak tartani azt a mondatot, hogy őseinknek, nagyszüleinknek, szüleinknek több ideje volt. Ez azonban nettó hazugság, mert mindenkinek mindig is ugyanannyi ideje volt, 86 400 másodperc naponta, sem több, sem kevesebb, ezt kellett beosztani.

De itt két tényezővel kell számolni: az egyik a kutatás+fejlesztésnek a tévedése, hogy ettől jön meg a boldogság, de igazából csak más típusú problémák jönnek; a második pedig a 21. században, amelyet én „a hajszoltság évszázadának” nevezek, folyamatosan pörgetnek minket. Olyan inger-elárasztásban van részünk, amely több, mint amit az idegrendszerünk elviselni képes.

Mondok erre egy nagyon profán példát: tartok egy előadást, és látom, hányan telefonoznak közben, mert a Facebook, ha belépnek, feldobja, hogy éppen hol nincsenek. Itt ülök valahol, elvileg élveznem kellene a pillanatot, de nem tudom, mert az agyam már három másik helyre hívna. Lehet, hogy máshol kéne lennem, de ha most történetesen amott vagyok, azon gondolkodom, hogy miért nem emide jöttem. Ez a nagy csapdahelyzet, amely miatt van olyan folyamatos észlelésünk, hogy lemaradtunk valamiről, így pedig nagyon nehéz élni. Ezeket a kütyüket egyszerűre programozták, tehát könnyű függni tőlük, és végtelenek. Például a Facebook hírfolyamának nem lehet az aljára pörgetni, ezért nem lehet befejezni, csak félbehagyni. Ha én valamit félbehagyok, azt érzem, hogy nem volt elég időm.

Régen a könyveket befejeztük, ma a blogokat csak félbehagyjuk. Ez a sok félbehagyottság is eredményezi, hogy kapkodunk levegő és idő után, és azt érezzük, hogy nincs.

- Nagymamámnak volt egy mondása: „Hamar elszáll egy-két óra, minden percét használd jóra.” Úgy gondolom, hogy ma nem kevés tudatosság és önfegyelem kell ahhoz, hogy valaki tudja, mi az, ami neki fontos, mi az, amire „rá akar érni.”

- Van az a jól ismert frázis, miszerint az ember arra ér rá, amire akar. Ezzel én nem értek egyet, mert bár a tartalma nemes, sokszor a ráérés már nem akarat kérdése, hiszen az embert sodorják az erők, az elvárás-cunamik, hogy megmondják, hol, mennyit, mit kell csinálni. Rengeteg cégnél van például válaszadási idő-protokoll… A másik a prioritások, a fontossági sorrend megállapítása. Ahhoz, hogy jó időgazdálkodásunk legyen, célok kellenek, de manapság a legtöbb embernek nincsenek céljai, csak vágyai. Ehhez természetesen hozzájárulnak a fényes tekintetű média- és marketing-gyárak, mert ők a vágyainkat srófolják fel, akkor leszünk jó fogyasztók.

Sok helyen tanítok. Ha megkérdezek egy átlagos, húszéves egyetemistát, hogy hol szeretne lenni tíz év múlva, akkor azt fogja mondani, hogy szeretne egy boldog párkapcsolatot, egy jó lakást, egy klassz munkahelyet. Ki nem? Ő azt hiszi, célokat mondott, pedig csak vágyakat, az élet normális elvárásait. Akkor tudom valójában beosztani egy sima hétköznapomat, és vele aztán az egész életemet, ha van egy orientációs pontom akár a jövőben cél formájában, vagy a akár múltban, amikor is értékrend alapon döntök.

Ha van orientációs pontom, tudok gazdálkodni, egyébként pedig csak sodródni fogok, flipper-golyó módjára csapódom ide-oda.

-Van-e esélyünk arra, hogy egyensúlyba hozzuk ezt a jelenlét- és megfelelés-kényszert a prioritásainkkal?

- Elcsépeltnek hathat a „nemet mondás képessége”, de igazából tényleg erről van szó: tudnunk kell, mi az, amit elvállalunk, és mit nem. Egy praktikus tanács ezzel kapcsolatban: ha valaki kap egy felkérést, ígérje meg magának, hogy nem válaszol azonnal, mert önmagát ismerve tudja, hogy igent fog mondani, hanem iktasson be egy ütköző-időt, amikorra választ ad. Nagyon hiszek abban, hogy a struktúra és a szabályzók lehetnek pozitívak, és nem börtönök. Volt egy hittantanárom, aki azt mondta: nem az a szabadság, hogy bármit megtehetek – az a szabadosság – hanem az, hogy ismerem a korlátaimat. Az a szép az időgazdálkodásban, hogy ezeket a szabályzókat és korlátokat önmagunknak állítjuk fel. Mondok egy személyes példát: a 2010-es évek elején tettem egy vállalást, hogy csak hétfőn és kedden néztem meg az e-mailjeimet. Szerda reggeltől vasárnap estig nem néztem, mert úgy éreztem korábban, hogy rángatnak az e-mailek, az állandó elérhetőségemmel, a válaszkészségemmel szétszednek a hétköznapok. Elég volt!

Sokan mondták, hogy ezt nem tehetem meg, pedig megcsináltam. Voltak belőle sértődések, munkákat buktam el, ismerősi viszonyok erodálódtak, de volt két és fél remek évem. És persze olyan is akadt, aki árgus szemmel figyelte, kap-e tőlem csütörtökön e-mailt, s leleplezzen. Természetesen akad kivétel, de a nagy tendencia a lényeg: merre és főként hogyan halad az életünk!

Utána később visszatértem a mindennapi e-mailnézéshez, de a rángatás-tünet szerencsére nem jött elő. De az kellett hozzá, hogy be mertem avatkozni az életvitelembe, annak struktúrájába. Sokan azt hiszik, hogy ez csak a legtehetségesebbeknek, a szerencsés csillagzat alatt születetteknek sikerülhet. Ez nem igaz. Nagyon sokat tehet az átlagember, hogy élhetőbbek legyenek a szürke hétköznapok.

- Médiaegyetemi tanítványaimnak többször feltettem a kérdést, hogy meddig bírják ki hírek nélkül. A leghosszabb említett időtartam 48 óra volt, de aki ezt mondta, már arra is furán néztek. Hát még rám, amikor közöltem, hogy ha elutazom két hét szabadságra, se internet, se újság, se tv, se okostelefon – ha világrengető dolog történik, azt úgy is megtudom.

- Erre rákötnék még egy adatot, ami el szokta borzasztani az előadásaim résztvevőit és ami az arcunkba csapja a valóságot. Egy 2018-as adat szerint a Z generáció, tehát az 1995 után születettek, átlagosan napi 330 percet, tehát 5 és fél órát vannak online. Mondom nekik, hogy rendeljék meg a sírkövüket, és vésessék rá jó előre, hogy – a magyarországi várható élettartamot alapul véve – éltek 75 évet, ebből 19-et online. De ha én naponta egy órát sorozatot nézek, két órát a Facebookon lógok, akkor azt írhatom a sírkövemre, hogy 3,125 évet sorozatot nézett és 6,25 évet facebookozott. De az időseknek is megvan a maguk „időtöltése”, a híradónézés. Vannak, akik a teljes kínálatot végignézik. Számoljunk csak napi másfél órás átlag híradó-nézéssel. Hasonló élettartammal 4 és fél évet töltenek híradónézéssel! Ez nagyon súlyos adat, érdemes olykor szoroznunk, számolnunk.

- Ön pályája kezdetén katonákkal dolgozott, külföldi missziók pszichológiai felkészítésével, majd reintegrációjukkal, krízis- és válság kezeléssel. Ez utóbbi lassan teljesen hétköznapi igény lesz nálunk.

- Manapság az a társadalmi trend, hogy mindent szeretünk dramatizálni. Könnyen kijelenti valaki, hogy „depressziós”, holott az nagyon komoly tünetegyüttes, súlyos diagnózissal. Maradjunk inkább annál, hogy szomorúak, rosszkedvűek vagyunk, ne aggassunk magunkra ilyen címkéket. Ilyen az is, amikor azt halljuk, hogy a magyar emberek 60-70%-a hétfőn gyűlöl bemenni a munkahelyére, vagy az iskolába. Lehet, hogy tényleg ilyen rosszak az arányok, de ha valaki a gyűlölt hétfőre vár, akkor az nagyon könnyen össze fog jönni. Itt nem is feltétlenül arról van szó, hogy „bevonzzuk a rosszat”, hanem inkább arról, hogy a lelkünket mire állítjuk be. Azt is érdekes megfigyelni, hogy az alapidő-egységeink miként alakulnak. Általában 5+2-es rendben gondolkodunk: 5 nap mókuskerék, gálya, aztán két nap szusszanás, de vasárnap délután, a Forma-1 végén a kockás zászlóval kicsit már leintik a hétvégét is, és kezdődik minden elölről. Nagy eredményt lehet elérni időgazdálkodásunkban azzal, hogy alapidő-egységünket megváltoztatjuk, és elkezdünk napokban gondolkodni. Nagyon nehéz ezt megtenni, mert a társadalmi folyamatok nem erre mennek. De ha én kedd délután azt mondom, hogy ez a hét már el van baltázva, akkor egy vagy két nap sikertelensége miatt odaadtam az egész heti belső békémet, és a nullázási pont csak hétfőn kezdődik! Sokkal jobb, ha bebukom a keddi napot, és a szerda már indulhat tiszta lappal.

- Az Ön honlapján nagy örömmel fedeztem fel két kedvenc ókori gondolkodómat, akiket ma is szívesen előveszek okulásul: Senecát és Marcus Aureliust. Ide is illik két idézet. Seneca mondja, hogy „félelmeink száma mindig nagyobb a ránk leselkedő valós veszélyeknél”, Marcus Aurelius pedig azt vallja, hogy „olyan az életünk, amilyenné gondolataink teszik”.

- Mondhatjuk, hogy nincs új a nap alatt. Marcus Aurelius elmélkedéseiben úgy szólván minden benne van a ma világáról is. Sajnos csak egyetemista koromban találkoztam velük először érdemben, addig meg kellett tanulnom sok felesleges dolgot. Nekünk a II. világháború csatáit például napra pontosan kellett tudnunk, de minek…ugyanakkor semmit sem hallottunk a SMART célkijelölési technikáról, ahol minden egyes betű olyan tényezőt jelent angolul, amelyet ellenőrzésem alá vonhatok. (Specific, measurable, attainable, relevant, time-bound – egyértelmű, mérhető, elérhető, fontos, időhöz kötött). Ez egy öt perc alatt megosztható tudás. Amikor pályát választ valaki a gimnázium 4. osztályában, mennyivel előbbre tudna jutni egy egyszerű SMART-célfelosztással?

- Engedjen meg végül egy személyes kérdést: Ön nagyon sokfelé dolgozik, előadásokat, tréningeket tart, ír, tv-ben szerepel. Hogyan jut ideje mindenre, amit szeretne?

- Bizonyos szakaszokra osztom be az időmet. Nem sokan hiszik el rólam, hogy én valójában befelé forduló ember vagyok, de megtanultam extrovertált üzemmódba kapcsolni. Viszont éppen ezért muszáj elvonulnom a világtól. Erre vannak bizonyos biztonsági protokolljaim. Minden hónapban három napra teljesen off-line vagyok. Az idén december 17-én dolgozom utoljára érdemben kliensekkel, és január közepéig nem vállalok senkit és semmit. Családommal leszek és második könyvem kéziratával foglalkozom. Aztán utána jön megint egy felpörgetősebb időszak.

A közoktatásban mindannyian kapunk egy időbeállítást: vannak a feladataink, és a feladathoz rendeljük az időt. Ha én fizika témazárót írok, hogy anyu is örüljön, és ne 3-ast, hanem legalább 4-est vigyek haza, két délutánt rá kell szánnom. De így eltöltünk 12 esztendőt, van, aki többet, mert már teljesítmény-orientált óvodába jár.

Tehát mindig a feladathoz rendeljük az időt, ezért nem lesz a végén időnk. Mert ha bárki kicsit is hajlamos a maximalizmusra, akkor a világon nincs annyi idő, hogy ezeket tudja hozni, főként az érettségi utáni világban. Ellenben, ha megfordítjuk, és én bizony nagyon sokszor megfordítom: az időhöz rendelve a feladatot, az a kérdés, hogy mennyi időt ér ez meg nekem?

És ezzel temérdek időt meg lehet „spórolni” – az idézőjellel újra arra utalok, hogy nem az idővel gazdálkodunk, hanem a viszonyunkat változtatjuk meg. Ez az egész témánk kulcsa.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Egész generációk tanulták meg rosszul, hogyan kell szeretni a családtagokat: kiderült, sokan miért nem látogatják a szüleiket felnőtt korukban
Önzőnek bélyegzik azokat, akik nem vágynak gyakran haza a szülői házba. A pszichológusok szerint a jelenség mögött gyerekkorban tanult minta áll.
Sz.E. Fotó: Pexels - szmo.hu
2026. március 29.



Nem látogatod gyakran a szüleidet? Évente csak pár alkalommal találkozol velük?

Lehet, hogy erős bűntudatot érzel emiatt. Vagy beszóltak a rokonok, milyen hálátlan vagy. Mi van, ha nem vagy hálátlan?

Lehet, hogy a ritka látogatásokkal pontosan azt a szeretetnyelvet adod tovább, amit gyerekként kaptál: a fizikális közelség helyett gondoskodást.

Sok felnőtt gyereket gyötör bűntudat, ami ünnepekkor, születésnapokon vagy egy-egy megválaszolatlan telefonhívás után tör a felszínre.

Mások látszólag alig várják, hogy hazamenjenek a szüleikhez, ők idegenkednek a gondolattól, a környezetük pedig azonnal rájuk süti a bélyeget: önzők és hálátlanok, akik nem értékelik, amit kaptak.

Sokaknál a távolság azonban egy jóval bonyolultabb dologról, egy öntudatlanul ismételt mintáról szól

– írja a Psychology Today.

A probléma gyökere az, hogy a családban szeretetet a gondoskodással, a számlák fizetésével és a háztartás működtetésével azonosították, nem pedig a valódi érzelmi jelenléttel.

Aki ebben a modellben nő fel, felnőttként maga is így fejezi ki a törődését: rákérdez, kell-e segítség, pénzt küld a szüleinek, de a puszta együttlét, a céltalan közös időtöltés idegen számára.

A kötődéselmélet szerint a gyermekkori tapasztalatokból úgynevezett „belső munkamodellek”, vagyis tudattalan kapcsolati sémák épülnek fel, amelyek egész életünkben irányítják a viselkedésünket.

A gyerekek nemcsak azt tanulják meg, hogy szeretik-e őket, hanem azt is, hogyan „kell” szeretni. Ha a szülő a szeretetét elsősorban anyagiakkal és a háttér biztosításával fejezte ki, a gyerek egy alapvetően tranzakcionális, nem pedig kapcsolati alapú modellt sajátít el.

Azok, akik érzelmileg távolságtartó szülők mellett nőttek fel, gyakran elkerülő kötődési stílust alakítanak ki. Látszólag nem igénylik a szoros kapcsolatokat, és kerülik a függőséget, ám a kutatások szerint a testük ugyanúgy stresszel reagál a kapcsolati fenyegetésekre, mint bárki másé, csak megtanulták elnyomni az érzelmeik kimutatását.

Egy ilyen felnőtt számára a szülői látogatás komoly kihívást jelent, mert nem tanulta meg, hogyan lehet csak úgy, együtt lógni a szüleivel. „

A kutatások igazolják a minta generációk közötti átadását. Egy metaanalízis szerint az anyák és csecsemőik kötődési mintázata 75%-ban megegyezett.

Egy másik, anya-lánya kapcsolatokat vizsgáló kutatás kimutatta, hogy az elkerülés, vagyis a közelségtől való idegenkedés szinte biztosan "öröklődik".

A közelséggel szembeni kényelmetlenség tehát nem ugrott át egy generációt, hanem a szülő továbbadta a gyermekének.

A szülők viszont gyakran értetlenül és fájdalommal állnak a jelenséghez. Úgy érzik, ők mindent megadtak, áldozatokat hoztak, a gyerekük mégis távolságtartó.

Nem ismerik fel, hogy valójában tükörbe néznek: a gyerekük pontosan azt a szeretetnyelvet "beszéli", amit tőlük tanult, ahol a törődés távolról végzett cselekvés, nem pedig közeli érzelmi jelenlét.

Természetesen ez nem ment fel semmi alól. Vannak felnőtt gyerekek, akik valóban elhanyagolják a szüleiket, és vannak szülők, akik valódi érzelmi melegséget adtak, amit most nem kapnak vissza. Sok esetben azonban a helyzet bonyolultabb: a gyerek nem elutasítja azt, amit kapott, hanem újrateremti. A probléma gyökere egyfajta „fordítási hiba” az eszközszerű szeretet és az érzelmi jelenlét között, egy olyan nyelvi szakadék, amelyet egyik generáció sem tud igazán megnevezni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Ártalmatlan szokásnak tűnik, de tönkreteszi a gyerekedet: a kőkemény igazság a kötelező ovis altatásról
Új kutatások szerint semmi szükségük nincsen rá egyes gyerekeknek, és ha kényszerítik őket, az az idegrendszerüket károsíthatja.


Ha egy ötéves gyerek húsz percig csak a plafont bámulja a sötétített csoportszobában, az nem neveletlenség vagy dac: az idegrendszere üzeni, hogy neki már nincs biológiai szüksége a délutáni alvásra - erről a témáról írt hosszabb, alaposan kifejtett posztot az Anyugi Facebook-oldal szerzője.

Egyre több szülő teszi fel a kérdést, miért ragaszkodik sok óvoda a mindenáron kötelező délutáni alváshoz, ami többet árthat, mint használ.

Bár a szabályozás nem változott, a gyakorlat szerencsére több helyen már igen. Egyre több óvoda ismeri fel, hogy a pihenés és az alvás nem ugyanaz, ezért a házirendjükben már „alvás VAGY csendes pihenő” szerepel, teret engedve a gyerekek egyéni igényeinek. Legalábbis ott, ahol nincsenek merev szabályok és elvárások a kicsikkel kapcsolatban.

A tudomány ugyanis egyértelműen kimondja: az alvásigény nincsen kőbe vésve, az idegrendszer fejlettségétől függ.

A legtöbb gyerek 3 és 5 éves kora között szokik át a nappali alvásról a csak éjszakai pihenésre. Kutatások szerint 5 éves kor felett a gyerekek kevesebb mint 30 százalékának van szüksége a délutáni szunyókálásra.

Ha egy gyereket mégis rákényszerítenek a mozdulatlan fekvésre, az a testének nem pihenés, hanem stressz.

„A gyereket arra kényszeríteni, hogy ébren feküdjön egy sötét szobában, nem relaxáció, hanem tiszta stressz, ami megemeli a kortizolszintjét és garantáltan tönkreteszi az esti elalvást is” – magyarázza egy szakértő a jelenség hátterét. A kényszerített csend nemcsak az aznapi hangulatát teszi tönkre, de felboríthatja az éjszakai alvását is, ami egy ördögi körhöz vezet.

Ezt támasztják alá a Queenslandi Egyetem kutatásai is. Karen Thorpe és csapata kimutatta, hogy 5 éves kor felett a kötelező délutáni alvásnak semmilyen mérhető előnye nincs a gyerekek kognitív fejlődésére vagy egészségére, sőt, negatívan befolyásolhatja az éjszakai pihenés minőségét.

A vizsgálatok szerint a kényszerpihenő a stressz-szintet sem csökkentette megbízhatóan azoknál a gyerekeknél, akik már nem voltak álmosak.

A megoldás szerencsére nem bonyolult, és a pedagógusok leterheltségét sem növeli feltétlenül.

Az egyik bevált módszer a „20 perces szabály”: aki ennyi idő után sem alszik el, halkan felülhet az ágyában, és nézegethet mesekönyvet, rajzolhat vagy játszhat egy csendes logikai játékkal.

Máshol „suttogó sarkot” alakítanak ki, ahol az ébren lévők egy elkülönített részen színezhetnek vagy kirakózhatnak, amíg a többiek alszanak. A nagyobbaknál a fülhallgatós mese- vagy hangoskönyv-hallgatás is bevált, ami leköti a figyelmüket anélkül, hogy a többieket zavarnák. A lényeg, hogy a fektetés lehetőség legyen, nem pedig kényszer.

Természetesen a nagy csoportlétszám és a kevés felnőtt nehezíti a helyzetet, de a differenciált pihenőidő megszervezése nem lehetetlen.

Előre összeállított „csendes tevékenység-listával” és a terem zónákra osztásával a pedagógusok is fellélegezhetnek. A kulcs a szülők és az óvoda közötti nyílt kommunikáció. „A szülő jelezze bátran a pedagógusnak, ha otthon azt tapasztalja, hogy a gyerek a délutáni alvás miatt este tízig pörög. Egy kéthetes próbaidő alatt közösen figyelhetik a változásokat” – tanácsolják a szakemberek.

A felelősség azonban a családoké is. Ha egy gyerek elhagyja a délutáni alvást, kulcsfontosságú a stabil esti rutin, a képernyőidő csökkentése és a korábbi lefekvés, hogy az idegrendszerének legyen ideje regenerálódni. A cél nem az alvás eltörlése, hanem az, hogy a pihenés a gyerekek valódi igényeihez igazodjon. A pihenés maradjon lehetőség, ne pedig parancs.

Via ABC News, Anyugi Facebook-oldal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Súlyos hibát követsz el, ha ezeket az élelmiszereket és ételmaradékokat lefagyasztod
Sokan hiszik, hogy a fagyasztás mindent megold, és ezzel óriási veszélynek teszik ki a családjukat.
Sz. E. - szmo.hu
2026. március 22.



Sokan hiszik, hogy a fagyasztás egyfajta csodaszer, ami minden maradékot és élelmiszert megment a kidobástól.

A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb: ami már romlásnak indult, azt a mélyhűtő sem teszi biztonságossá.

Bár a fagyasztás valóban meghosszabbíthatja az élelmiszerek eltarthatóságát, fontos tudni, mikor biztonságos ez a megoldás, és mikor jelent kockázatot.

A mélyhűtés valójában csak szünetelteti a baktériumok működését, de nem pusztítja el őket.

Erre élelmiszerbiztonsági szakértők is felhívják a figyelmet.

Amint kiolvad a több napos maradék vagy a lejárt szavatosságú élelmiszer, a kórokozók újra aktívvá válnak, folytatják a szaporodást. Te pedig ételmérgezést kaphatsz.

Jobb esetben csak gyomorrontást.

Vagyis a legfontosabb szabály: kizárólag olyan ételt szabad lefagyasztani, ami friss és nem mutatja a romlás jeleit. Ha lejárt a fogyaszhatóság dátuma vagy elszíneződött az étel, akkor kuka.

És ez a mélyhűtésre is vonatkozik!

Ha lejárt fogyaszthatóság dátuma, vagy elszíneződött az étel, azt ne tedd a mélyhűtőbe, hanem dobd ki.

Ha az étel szaga megváltozott, állaga szokatlanul nyálkás, elszíneződött, vagy a csomagolása gázosodott, akkor már nem biztonságos.

Különösen veszélyes, ha a húsokat, halakat kint hagyod órákra a konyhában, főleg a nyári melegben.

A baktériumok ilyenkor már elszaporodhattak benne, ezért akkor se fagyaszd le, ha a dátum szerint még fogyasztható lenne.

Fontos, hogy a fasztó legyen -18 Celsius-fokos vagy annál alacsonyabb hőmérsékleten. A ételeket, élelmiszereket külön dobozban tartsd és légmentesen zárd le. A csomagra írd rá a fagyasztás dátumát.

Mivel a fagyasztás ellenére az élelmiszerek minősége idővel romlik, rendszeresen nézd á a mélyhűtőt, és ha valami elszíneződött, vagy már több mint fél éve van lefagyasztva, inkább dobd ki.

A fagyasztás tehát kiváló eszköz az élelmiszer-pazarlás csökkentésére, de csak akkor, ha betartod az alapvető szabályokat: friss alapanyaggal, helyes tárolási módszerekkel és okos kiolvasztással működik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Alvásfigyelő alkalmazást töltöttél le? Okosórád van? Lehet, hogy többet árt, mint használ!
Mindenki a jobb pihenés reményében kezdi használni a kütyüket. De vizsgálat kimutatta, hogy sokaknál éppen az ellenkező hatást váltja ki.
Sz. E. Fotó: Pexels - szmo.hu
2026. március 22.



Milliók bámulják reggelente az okosórájukat, vagy az alvásfigyelő appot, hogy megtudják, jól aludtak-e.

A pihenés javítására kitalált eszközök azonban sokaknál éppen az ellenkezőjét érik el: szorongást és aggodalmat keltenek.

Az okosórák, fitneszkarkötők és mobilapplikációk azt ígérik, hogy a mérésekkel segítenek jobban aludni. Rengetegen tartják hasznosnak őket, mert úgy érzik, jobban megértik a saját alvásukat és tudatosabban figyelnek rá. A kép azonban ennél árnyaltabb.

Egy friss, közel ezer ember bevonásával készült norvég kutatás szerint nem mindenkinek tesznek jót ezek az eszközök.

Sőt, minden hatodik felhasználónál kifejezetten fokozták az alvással kapcsolatos aggodalmakat, ami alvászavarhoz vezethet – derül ki a Frontiers in Psychology című tudományos folyóiratban pénteken megjelent tanulmányból.

A legnagyobb kockázat a fiatalabbaknál jelentkezett, akik egyrészt gyakrabban használják ezeket az appokat, másrészt hajlamosabbak arra is, hogy túlgondolják az eredményeket.

Az úgynevezett „alváspontszám” például könnyen stresszforrássá válhat.

„A fiatalok hajlamosak azonosítani magukat a kapott adatokkal. Egy rossz pontszám után könnyen elkönyvelik, hogy az egész napjuk tönkrement, pedig lehet, hogy kipihenten ébredtek volna”

– magyarázta egy alvásszakértő.

Különösen veszélyeztetettek az álmatlansággal küzdők. Náluk egy rossz adat csak olaj a tűzre, hiszen azt az érzést erősíti, hogy valami nincs rendben velük. Ez tovább rontja a helyzetet.

„Inszomniás betegnek azt mondani, hogy az adatai szerint rosszul aludt, olyan, mintha a lámpalázas diáknak ismételgetnénk, hogy meg fog bukni. Ez csak tovább rontja a helyzetet, és negatív spirálba löki az illetőt”

– figyelmeztetett a szakember.

A probléma gyökere, hogy a pihenés egyfajta teljesítménnyé válik, az alvásfigyelő alkalmazás adatai pedig önértékelési kérdéssé. Ha a számok nem jók, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy rosszul is aludtunk, még akkor is, ha szubjektíven nem így éreztük. Ez egyenes út az aggodalomhoz, ami tényleg alváshoz, az pedig még kedvezőtlenebb pontszámokhoz vezet.

A szakértők szerint nem kell azonnal a kukába dobni ezeket az eszközöket, de sokkal tudatosabban kellene használni őket.

Aki azt veszi észre magán, hogy az alvásfigyelő követése inkább szorongást okoz, mint segít, jobban teszi, ha időnként kikapcsolja az értesítéseket, vagy akár teljesen félreteszi éjszakára. Érdemes a napi kilengések helyett inkább a heti átlagokra koncentrálni.

Jelzésértékű lehet, mi a válaszunk arra a kérdésre, hogy befolyásolja-e a reggeli pontszám a hangulatunkat.

Érzünk-e teljesítménykényszert lefekvéskor? Erősödtek-e az álmatlansági tüneteink, mióta az appot használjuk? Ha a válasz igen, érdemes stratégiát váltani.

A jelenségnek már nevet is adtak: orthoszomnia, vagyis a tökéletes alvás görcsös hajszolása az adatok alapján.

Fontos tudni, hogy ezek az eszközö k nem orvosi műszerek, méréseik pontossága korlátozott, és az alvás minősége természetes módon is ingadozik. A lényeg, hogy a technológia egy eszköz maradjon a nyugodtabb alvás eléréséhez, ne pedig maga a cél.

Amire még felhívnánk a figyelmet, az, hogy ne pörgesd folyamatosan a telefonodon a közösségi oldalakat: a doomscrolling rosszat tesz az idegeidnek.

Via Mirror


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk