Hogyan különüljön el a munka és magánélet, ha otthon dolgozol?

Nem vagyok egy pénzügyi zseni, de azt már megtanultam az évek alatt, hogy ami a folyószámlán marad, az valahogy köddé válik. Egy impulzusvásárlás itt, egy „ez még kell a gyereknek” ott, és hó végére ugyanott tartok, mint előtte – a nullán. Most viszont, hogy nálunk is változott a havi bevételek összege, hirtelen sokkal sürgetőbbé vált a tudatosabb hozzáállás. És nem csak nekem: a szomszédunkban, az ismeretségi körünkben több házaspárnál is hasonló a helyzet – szóval úgy tűnik, idén a február a nagy tervezések hónapja lett.

De mit kezdjek ezzel a hirtelen jött szabadsággal?

Én az a típus vagyok, aki szereti a biztonságot. Nem akarom, hogy ez a pénz csak úgy elfolyjon a rezsi és a nagybevásárlás résein, vagy apró, felesleges dolgokra szóródjon szét. Ezért ahelyett, hogy azonnal webshop-túrára indultam volna, inkább megkérdeztem az anyuka barátnőimet.

Andi barátnőm példája volt a legtanulságosabb, mert ő az, akit a hónap utolsó hetében már én szoktam meghívni kávéra. Imád élni, és a pénzügyi tudatossága eddig kimerült abban, hogy tudta a PIN-kódját. Most viszont egy friss többletbevétel hatására valami átkattant nála.

Elmesélte, hogy mivel eddig mindig kifolyt a pénz a kezéből, most egyetlen stratégiát követ: úgy tesz, mintha meg se kapta volna ezt a pluszt.

Nem akarja látni az egyenlegén, mert ha ott van, elkölti. Így viszont szinte észrevétlenül épül a vésztartaléka. Azt a célt tűzte ki, hogy legyen legalább 3-6 havi megélhetésnek megfelelő összege félretéve, amihez nem nyúl, csak vészhelyzetben.

Ahogy ő fogalmazott: rájött, hogy a tartalék nem valami extra dolog, hanem egyszerűen kell ahhoz, hogy végre nyugodtan tudjon aludni, és ne kelljen rettegnie egy váratlan kiadástól.

Vele szemben Noémi mindig is a racionális döntések híve volt. Náluk a férje kapott most egyszeri, a munkájához kapcsolódó juttatást, plusz náluk még egy kisebb rendszeres többletbevétel is megjelent,

Ők nem aprózzák el a dolgot, de nem is költik el azonnal.

Úgy döntöttek, hogy ezzel a már szabad szemmel is jól látható többlet bevétellel elindítanak egy rendszeres megtakarítási programot, amelynek segítségével automatikusan, minden hónapban egy bizonyos összeg a kiválasztott befektetési alapba kerül.

Az érvelése teljesen logikus: ahelyett, hogy most elfolyna a pénz, egy értékpapírszámlán gyűlik, sőt, a hozamok által még gyarapszik is. Így, amikor eljön a felújítás ideje, nem hitelből kell majd megoldaniuk, hanem ott lesz a saját, összegyűjtött tőkéjük.

Zsófi barátnőméknél a gyerekek még kicsik, de ő már most a gimnáziumra és az egyetemre gondol:

Zsófi úgy döntött, hogy a havi pluszt Tartós Befektetési Számlán helyezi el és ott a számtalan elérhető értékpapír közül kiválasztja azokat, amelyek számára megfelelőek.

Ő kifejezetten hosszú távban, 10-15 évben gondolkodik. Úgy van vele, hogy ez a pénz most nem hiányzik a napi megélhetésből, de amikor a gyerekek kirepülnek, életmentő lesz. Ráadásul a TBSZ számlán elhelyezett megtakarítások hozama 5 év után adómentes.

Edit a legfiatalabb közülünk, mégis ő a legelőrelátóbb.

Bár még csak 35 éves, már most azon pörög, miből fog élni 70 évesen.

Nem pesszimista, csak realista: kiszámolta, és rájött, hogy az állami nyugdíja valószínűleg édeskevés lesz ahhoz az életszínvonalhoz, amit megszokott, és nem akarja majd fillérekből tengetni az öregkorát. Nem szeretne az a nagymama lenni, akinek a fiai adnak pénzt gyógyszerre, rezsire.

Ezért a többletbevétel egy részét nyugdíjcélú megtakarításba irányítja. Azt mondja, most még nem fáj neki ez az összeg, de a kamatos kamat csodákra képes 30 év alatt. Ráadásul erre még adójóváírást is igénybe vehet, szóval úgy érzi, duplán jól jár.

A barátnős körkérdés után rájöttem, hogy nincs egyetlen „tökéletes” megoldás, csak tudatos döntés van. A legrosszabb, amit tehetek, ha hagyom, hogy az infláció vagy a pillanatnyi vágyaim felemésszék ezt a lehetőséget.

Hogy én mit választok?

Még le kell ülnöm a férjemmel átbeszélni, de a terv már körvonalazódik. Egy biztos: nem fogom hagyni, hogy észrevétlenül elfolyjon a pluszpénz. Valószínűleg ötvözöm a lehetőségeket: a pénz egy részét automatikusan félreteszem vésztartaléknak, a másik feléből pedig elindítok valamilyen hosszú távú megtakarítást, mert a lakásfelújítás pár év múlva nálunk is aktuális lesz.

Lehet, hogy csábító lenne hónapról-hónapra azonnal elverni mindent, de a felelős döntés az, ha van egy tervünk. A havi pluszbevétel így nem fog észrevétlenül elfolyni a kezeink közül, hanem értünk dolgozik majd. És hidd el, ez a fajta kiszámíthatóság hatalmas terhet vehet le a te válladról is, mert csökkenti a családi pénzügyek körüli stresszt.

Szóval, ha te is most kaptad meg az első emelt összeget, ne hagyd csak úgy elillanni! Ülj le egy kávé mellé, számolj utána, és találd meg azt a célt, amiért neked is megéri félretenni. A jövőbeli éned nagyon hálás lesz érte!

Orosz Emese írása

A képek illusztrációk, forrás: Canva

Ma van az a nap. Február 13., péntek. A naptár fekete báránya, amikor a babonásabbak inkább ki se kelnek az ágyból, a többiek meg legalább egy pillanatra elgondolkodnak, hogy ma talán mégis a lépcsőt választják a lift helyett. És hogy a para teljes legyen, idén ebből nem is egy, hanem mindjárt három jutott nekünk, a mai az első a sorban. De vajon a rettegés mögött áll-e több a kultúránknál, vagy csak az agyunk játszik velünk?

A klasszikus alapanyag két különálló, de önmagában is gyanús elemből áll össze: a péntekből és a 13-as számból.

A 12-es szám a teljesség, a rend szimbóluma – tizenkét hónap, tizenkét apostol, tizenkét zodiákus –, a 13-as pedig az, ami ezt a harmóniát megbontja, ami kilóg a sorból. Ehhez jönnek még az északi mitológiából átszivárgó motívumok, ahol a tizenharmadik, hívatlan vendég, Loki borítja fel az istenek vacsoráját. Mégis, ez a két elem csak viszonylag későn, a XIX. század végén, a XX. elején forrt össze egy önálló, marketingképes márkává, a „péntek 13” hírhedt napjává.

Persze van egy ennél sokkal jobban hangzó, filmvászonra kívánkozó eredettörténet is: a Templomos Lovagoké. A legenda szerint 1307. október 13-án, pénteken tartóztatták le és kezdték el szisztematikusan felszámolni a rendet Franciaországban, és az ő átkuk szülte a nap balszerencsés hírnevét. Ez a narratíva annyira erős, hogy máig tartja magát, csakhogy a történészek szerint legfeljebb egy utólagos, csinos magyarázat, amire kevés a bizonyíték. Helen Nicholson középkorkutató elég csípősen fogalmazott a templomosok körüli misztikumról:

A babonából egyébként már a XIX. században is viccet csináltak. New Yorkban egy „Thirteen Club” nevű társaság direkt gúnyt űzött a hiedelmekből: a Knickerbocker Cottage 13-as szobájában tartottak 13 fogásos vacsorákat, ahová egy létra alatt vonultak be, és egy „Morituri te salutamus” (Halálba menők köszöntenek) feliratú zászló alatt ettek.

De ha a történelem ingatag, miért érezzük mégis rosszul magunkat ezen a napon? A pszichológia szerint az agyunk van így bekötve. Jane Risen, a Chicagói Egyetem viselkedéskutatója szerint a babona érzete még azokat is eléri, akik amúgy nem hisznek benne. Ilyenkor ugyanis „a rossz kimenetel ugrik be és képzeljük el élénkebben”, és amit élénkebben képzelünk el, azt hajlamosak vagyunk valószínűbbnek is tartani. Stuart Vyse pszichológus ezt nevezi a péntek és a 13-as „kettős pszichés csapásának”. Thomas Gilovich, a Cornell Egyetem pszichológusa pedig a kulturális nyomásra mutat rá:

A feszültséget oldó apró rítusok, mint a „lekopogom”, még a szkeptikusoknál is működnek, nem mágikusan, hanem mert bizonyítottan csökkentik a szorongást.

És a számok? Tényleg több a baj ezen a napon? Egy sokat idézett, 1993-as brit orvosi tanulmány arra jutott, hogy bár péntek 13-án kevesebben ültek autóba, a közlekedési balesetekből származó kórházi felvételek száma mégis magasabb volt. Egy finn kutatás a nők esetében talált magasabb halálos baleseti kockázatot, de egy későbbi, részletesebb elemzés már nem tudta ezt megerősíteni.

A viselkedésünk megváltozása viszont pénzben is mérhető. Donald Dossey folklorista becslése szerint egy átlagos péntek 13-án 800-900 millió dollárnyi üzlet esik kútba az Egyesült Államokban, mert az emberek nem utaznak, nem kötnek üzletet, nem vásárolnak. Ez mai árfolyamon átszámolva nagyjából 255–287 milliárd forintnyi kiesést jelent. A cégek pedig reagálnak erre:

Az egész para ráadásul erősen kultúrafüggő. Spanyolországban és a mediterrán térség több országában nem a péntek, hanem a kedd 13. a rettegett nap, Olaszországban pedig a 17-es szám a mumus, mert a római XVII betűiből kirakható a VIXI szó, ami annyit tesz: „éltem”, vagyis „már halott vagyok”. Eközben a modern neopogány és boszorkányhagyományok egy része tudatosan újraértelmezte a napot, és éppen szerencsés, „istennőnapi” dátumként ünnepli, mondván a péntek a Vénusz/Freya napja, a 13 pedig a holdhónapok száma egy évben.

És ha már a naptárnál tartunk, egy kozmikus érdekesség is kapcsolódik a dátumhoz.

Mielőtt bárki elkezdene óvóhelyet ásni, a NASA szerint a találkozás teljesen biztonságos. „Ez egy izgalmas tudományos lehetőség, nem pedig olyasmi, amitől félni kellene” - mondta a NASA egyik szakértője.

Mit kezdjünk tehát ma? A statisztikák nem indokolnak pánikot, de egy kis extra óvatosság, főleg a volán mögött, sosem árt – már csak azért sem, mert mások feszültebbek lehetnek. Ha pedig szorongunk, egy ártalmatlan „lekopogom” rituálé többet segíthet, mint gondolnánk.

A hazugságkutatás a kommunikációpszichológia Szent Grálja. Mindenki hazudik – ezt rég tudjuk, de nem mindegy, milyen gyakran, és milyen típusban. Van az apró, szociálisan elfogadott hazugság: „Nagyon jól áll ez az ing!”, „Sajnálom, aznap nem érek rá…” Ezek a kis füllentések valójában kenegetik az emberi kapcsolatokat. A másik véglet viszont a krónikus hazudozó:

Ők azok, akiknek a szavában már senki sem bízik, és akikkel kapcsolatban egyre inkább az a kérdés: mitől ilyen kórosan allergiásak az igazságra?

Most a University of Portsmouth kutatói – élükön Sharon Leel pszichológussal – egy újfajta kísérleti módszert dolgoztak ki arra, hogy a krónikus hazudozók mikor és hogyan buknak le. A módszer neve: az Ördög ügyvédje-teszt. Az alapötlet annyira egyszerű, hogy szinte fáj: kérj meg valakit, hogy előbb érveljen a saját véleménye mellett, majd érveljen az ellenkezője mellett is. És nézd meg, mikor mondja szenvedélyesebben. Na, ott lesz az igazság.

Nem mindegy, milyen hazugságról beszélünk

A klasszikus hazugságvizsgálatok – például a poligráf vagy a szemmozgás-elemzés – mindig azt feltételezték, hogy valaki vagy igazat mond, vagy nem. A Portsmouth-i kutatás viszont egy finomabb réteghez nyúlt: az identitás szintjén lévő véleményhazugságokhoz, azaz ahhoz, amikor valaki a politikai, erkölcsi vagy társadalmi nézeteiről nem mond igazat. Tipikus helyzet: beszélgetsz valakivel, nem ismered jól, és a téma átcsúszik kényes terepre – mondjuk politikára. Először csak óvatosan puhatolózol, majd esetleg bele is mész egy kis hazugságba, nehogy összezördüljetek. De vajon ki az, aki csak udvariasságból „csúszik meg”, és ki az, aki alaptermészeténél fogva hajlamos a hazugságra?

Az ördög ügyvédje: egy új hazugságcsapda

Leel és munkatársai 170 résztvevővel dolgoztak, akiket videós Zoom-interjúkon keresztül kérdeztek meg véleményes kérdésekről – például, hogy bízhatunk-e a kormányban, vagy hogy a közterületi kamerák megsértik-e a magánszférát. A résztvevőket két csoportra osztották: egyik fele mondhatott igazat, a másiknak viszont hazudnia kellett.

Később megkérték őket, értékeljék, mennyit hazudtak, és mennyire gondolták, hogy az interjúztató elhitte nekik.

Az interjúkat hang- és videófelvétel alapján értékelték: hány érvet tudtak felsorakoztatni, mennyire voltak világosak, eredetiek, szenvedélyesek, és mennyire tűnt az egész hitelesnek. A legérdekesebb mérőszám: a szenvedély – azaz az, hogy valaki mennyire hisz abban, amit mond. Ez lett a legfontosabb különbség a hazudozók és az igazmondók között.

A lebukás kulcsa: a szenvedély hiánya

A kutatás azt találta, hogy a krónikus hazudozók meglepően simán eljátsszák az ördög ügyvédjét – tehát könnyen és folyékonyan tudnak az ellenkező vélemény mellett érvelni. Az igazmondóknak ez sokkal nehezebben ment, különösen akkor, ha részletes, példákkal alátámasztott magyarázatot kellett adniuk.

A különbség ott jelent meg igazán, amikor a szenvedélyességet mérték. A hazudozók, amikor nem az igazi nézetüket mondták, látványosan elvesztették a lendületüket. Nem világosan, nem meggyőzően, és legfőképp: nem szenvedéllyel beszéltek. Ahogy a kutatók fogalmaztak:

A leglátványosabb különbségek akkor jelentkeztek, amikor bővebb kifejtést kértek: ilyenkor a krónikus hazudozók még inkább lebuktak – nem volt elég az ékesszólás, ha hiányzott mögüle az elhivatottság.

Így ismerhetsz fel te is egy hazudozót

A kutatás egyik legfontosabb tanulsága, hogy nem kell többé mikrokifejezéseket figyelned, nem kell szemmozgást vagy gesztusokat elemezned – elég, ha hallgatod, ahogy a másik beszél.

Ha pedig kényszerből a másik oldal mellett kell érvelnie, egyből megtorpan, dadogni kezd, ismétli magát, vagy unott lesz. A szenvedély nem hazudik.

Éppen ezért a kutatás azt is javasolja, hogy ha tudni akarod, mit gondol valaki valójában – például egy párkapcsolat elején –, csak kérd meg, hogy játsszon ördög ügyvédjét. Érveljen az ellenkező vélemény mellett is. És csak figyelj: hol lobban fel a láng. Mert ott lesz az igazság.

A Leel-féle tanulmány új korszakot nyithat a hazugságkutatásban: nem a szándékos lebuktatásról szól, hanem arról, hogyan kényszeríthető ki az igazság egy olyan helyzetben, ahol nem lehet hazudni. Mert nem a konkrét tények érdekelnek, hanem az, hogy valaki miben hisz igazán. És erre nem feltétlenül az a válasz, amit mond – hanem az, ahogyan mondja.

MRI-felvételek leplezték le: egyetlen ásítás teljesen más irányba tereli az agyat védő folyadékot, mint egy mély lélegzetvétel. Ausztrál kutatók jöttek rá a meglepő jelenségre egy friss tanulmány alapján, írta a ScienceAlert. A kutatócsoport 22 egészséges résztvevő fejét és nyakát vizsgálta MRI-vel, miközben ásítottak, mélyeket lélegeztek, vagy épp megpróbálták elfojtani az ásítást.

A felvételek kimutatták, hogy ásításkor az agy-gerincvelői folyadék (CSF) a koponyától a gerinc felé mozdult el.

Mindkét cselekvés, az ásítás és a mély légzés is, fokozta az agyból kiáramló vér mennyiségét, helyet csinálva a friss vérnek. Az ásítás kezdeti szakaszában azonban az agyba áramló artériás vér mennyisége nagyjából egyharmadával megugrott. A kutatók azt is észrevették, hogy minden résztvevőnek volt egy rá jellemző, egyedi ásítási mintázata, ami minden alkalommal ismétlődött.

„Az ásítás a cerebrospinális folyadékot az ellenkező irányba mozgatta, mint egy mély lélegzetvétel” – mondta Adam Martinac idegtudós a New Scientist magazinnak. „És mi csak ültünk ott, hogy hűha, erre egyáltalán nem számítottunk.”

A nagy kérdés, hogy miért van ez a különbség.

Az agyhűtés elméletét korábbi adatok is alátámasztják, amelyek kapcsolatot találtak a környezeti hőmérséklet és az ásítások gyakorisága között. Az agyi salakanyag-eltávolítás, az úgynevezett glymphatikus rendszer kutatása egyre fontosabb terület, és más vizsgálatok már kimutatták, hogy

A kutatók ugyanakkor óvatosságra intenek. A tanulmányt még nem bírálták el független szakértők, és a megfigyelt hatás nem jelentkezett mindenkinél, a férfiaknál például ritkábban. Ezt azonban részben a mérőeszköz zavaró hatása is okozhatta. Az ásítás tehát jóval több lehet egy egyszerű reflexnél. Egy bonyolult, velünk született idegrendszeri program, amelynek pontos szerepét további kutatásoknak kell tisztáznia.

„Az ásítás egy rendkívül adaptív viselkedésnek tűnik, és élettani jelentőségének további kutatása gyümölcsöző lehet a központi idegrendszer homeosztázisának megértésében” – írják a szerzők.

Már csak az a kérdés, hogy amíg ezt cikket olvastad, hányszor kellett ásítanod?