Egy anya valós érzései kamasz lánya iránt
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Amióta Nagylány is csatlakozott a kamaszok táborához, többet vagyok végveszélyben, mint Bruce Willis egész filmes életművében. Pedig azt hittem, hogy engem már nem lehet meglepni. Nagyfiú után nem. És nemcsak azért nem, mert ő aztán tényleg felvonultatja a kamaszkor minden velejáróját, ráadásul nem csak úgy ímmel-ámmal, inkább az ahogy-a-csövön-kifér módszert alkalmazza – nagyon is hatásos módon, erre a szomszédaink az élő tanúk -, hanem azért is, mert én sem vagyok már kezdő. Egy ideje már elég rendesen nyomom az ipart, mint kamasz gyerek, mit gyerek! gyerekek szülője, a vaksötétben való tapogatózás korszakán például már túljutottam.
Vannak már tapasztalataim. Bár ne lennének. És még élek. Vagyis azt hiszem... Néha ugyanis jobb szeretném, ha meg se születtem volna.
Na, ebbe az idilli(!) állapotba robbant be Nagylány. Vagy találóbb lenne, ha azt mondanám rondított bele. Találóbb. Nem is vitás.
Minden kamasz egyforma(?)
Az egész már megint a naivságommal kezdődött. Igen, a naivságommal, ami nem, öt gyerek után sem szűnt meg, szeretek újra és újra rácsodálkozni a világra (ez az öt gyerek tényleg mind az enyém?), meg a sok internetes bölcsességgel és akkor a homokba dugott fejemről még nem is beszéltem. Mert elhittem, mert el akartam hinni, hogy minden kamasz egyforma – egyformán büdösek lusták, egyformán arrogánsak, egyformán szemtelenek, egyformán utálnak mindent és mindenkit, kiváltképp a szüleiket és a testvéreiket, ha még vannak stb. – és nekem pedig van esélyem.
Aha. Hát pont nem. Vagyis csak részben.
Mert a kiindulási alap tényleg ugyanaz (lsd. fent), apró-cseprő eltérésekkel, csak a megtestesülése, kifejez(őd)ése, na, ott már egészen máshogyan görbül a tér attól függően, hogy fúról vagy lányról van szó. Nagyon máshogyan. Nálunk legalábbis tutira.
És hiába a precízen kidolgozott túlélési technika, amelyen már vagy három éve dolgozol – amióta legidősebb gyermeked elrajtolt a startvonaltól – és nap, mint nap csiszolgatod, alakítod, ha egyszer csak feléd hajol a kamaszlányod és egyetlen szemvillanásával a tudomásodra hozza: nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy már mindent láttál, hogy rutinból leszerelheted és nem tud meglepni.
Mert ő a kamaszságában is különleges. Ahogy azt te minden egyes nap elismétled neki. (Mert ez meg pszichésen fontos, hogy tudja, hogy érezze. Hja, szülőség! Ahol egy ártatlan, de annál fontosabb mondatból bivalyerős fegyver születhet. Ami még véletlenül sem a te kezedben van.) És meg tud lepni. És meg is fog. És nem tréfál. És ehhez meg sem kell szólalnia, elég kettőt pislognia.
Uff.
Kamaszlány a fedélzeten
Ha lényegretörő akarnék lenni azt mondanám, hogy Nagyfiú maga az egyszerűség, egyszerűen bunkó és kész. Nincs ebben semmi bántás, semmi pejoratív értelem, de nincs rá jobb szó. De ezt legalább könnyű megszokni.
Az általa használt repertoár is minimalista, kimerül a folyamatos sértődöttségben, kiabálásban és lustaságban. Hovatovább a viselkedése is leírható egy egyszerű görbével: hallgat, megsértődik, kiabál, elvonul. Az előcsalogatásához viszont elég, ha lekapcsolom a wifit. (Ez még az éhségérzeténél is erősebb hívószó.) Mondtam én, hogy egyszerű.
Ezzel szemben Nagylány... hogy is mondjam szépen? maga a kvantumfizika, amit még kimondani is nehéz, nemhogy megfejteni.
Vegyük elsőként a kommunikációt. Nagylány ritkán kiabál. De akkor azt még a földigiliszták is hallják, pedig tizennyolc méterrel mélyebben laknak nálunk. Nekünk pedig jobb, ha fedezékbe vonulunk. A szomszédokkal együtt. Csak lenne hova! De ilyet csak ritkán tesz. Helyette hallgat. Meg néz. De azt gyakran. És e kettővel többet tud mondani minden szónál. Minek akkor kiabálnia? Tudatosság, aranyapám, tudatosság! Már tizenkét évesen... és hol van még a vége?!
Szóval van neki a nézése meg a járása hallgatása, ami mellé bámulatosan tudja változatni az alakját hangulatát az ezredmásodperc tört része alatt. Bár ne tudná! Mert ennél idegölőbb aztán tényleg nincs. Én a konstans érzelmek híve vagyok. Ha valaki utál, utáljon. Ha valaki szeret, szeressen. De hogy e kettő a fénysebességnél is gyorsabban forduljon át az ellenkező érzelembe, na, az sok(k) nekem.
Meg, hogy ne érj hozzá. Ne simogasd, ne adj puszit, de még csak ráutaló magatartást se tegyél. Amikor ő nem akarja. Mert ha mégis megteszed, akkor nézni fog. Te meg próbálsz lyukat kaparni a konyhában, hogy elbújhass, de marha kemény a padlólap. Mindig is tudtam, hogy nem vezet sehova ez a keménykedés. És már megint igazam lett. Ja, ezt se nagyon hangsúlyozd előtte, mert akkor megint nézni fog, csak akkor már a szemeit is forgatni fogja.
De ha ő úgy akarja, akkor szeresd! Meg cirógasd és kényeztesd. Ez az ő értelmezésében annyit tesz, hogy adj neki kölcsön mindent. A parfümödet, a tusfürdődet, a szülinapodra kapott táskádat, az ő szerinte kihízott, szerinted meg csak rosszul méretezett, így teljesen újszerű sportruhádat, a színeződet stb. Nem akarod kölcsönadni? Sebaj! Akkor vegyél neki ugyanolyat (igaz, hogy pár nappal korábban épp azt ecsetelte, hogy milyen pocsék ízlésed van, de az ilyenkor nem számít). De rögtön kettőt. Mindenből. Mert szereted. Vagy nem?
De. Mert ez a túlélés egyetlen záloga. Szerencsére. Mindkettőtök szerencséjére.
