Anyaként "nem értek semmihez" - egy ötgyerekes anya őszinte vallomása
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Öt gyerek édesanyjaként gyakran van az az érzésem, hogy "nem értek semmihez". Mert ami például az egyik gyerekemnél bevált (akár nevelési elv, akár fektetési- altatási rituálé vagy akár étkezést könnyítő praktika), a másiknál tutira nem. Soha nincs semmire bombabiztos megoldásom, folyton változó közegben küzdök az elemekkel. Minden attól függ, melyik gyerekemmel kerülök épp szembe.
Míg én néha-néha elbizonytalanodom egy-egy szituációban, egy másikban meg a pillanat tört része alatt próbálom meg eldönteni az összes befolyásoló tényezőt, na, meg a gyerek személyiségét is figyelembe véve, mi lenne a legcélravezetőbb megoldás, amely a környezetsokkoló magatartásnak rövid időn belül véget tud vetni, addig mások mindig tudják, mi lenne a dolgom és ezt nem is rejtik véka alá.
Vedd fel! Tedd le! Add rá! Vedd le! Öleld meg! Hagyd békén! Engedd el! Fogd meg! Vedd meg! Felejtsd el! Használd! Dobd ki! Jutalmazd! Büntesd! Altasd el! Ébreszd fel! Szólj rá! Ne szólj rá!
Na, persze, hiszen az anyaság olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá, főleg akkor, ha nem a saját gyerekét érintő kérdésekről van szó, vagy még inkább, ha a kívülállónak még nincs gyereke vagy ha van is, már régen kinőtt a problémás korszakból és a saját lábára állt. Esetleg rém rossz memóriája van.
Kezdő édesanya koromban velem is megesett, hogy egy-egy püspöklila fejű, hisztiző gyerek láttán kicsúszott valami nagyon ostoba tanács a számon. Közben meg fel sem mértem, mekkora kárt okoztam a beszólásommal. Fogalmam sem volt a helyzet kiváltó okáról, arról, miért reagált így vagy úgy, alkalomadtán meg éppenséggel sehogy a kínos szituációba került szülő. Viselkedésemnek egyetlen lehetséges magyarázata volt: amikor belevágtam az anyaságba még elveim voltak, most meg gyerekeim.
Boldog-boldogtalan tanácsokat osztogat nekem, mint jól láthatóan reményvesztett szülőnek, mit is kéne tennem egy-egy kényes helyzetben. Ha ez nem lenne elég, akkor még azzal is szembesülnöm kell, hogy amint a focipályán az egy-egy szituációt megítélő vélemények (H**** bíró! vs. Béna kapus!), úgy a szülői viselkedést, valamint az adott helyzetben – például a bevásárlóközpont közepén levágott hiszti kapcsán – jónak talált magatartásformát (Atyai pofont a büdös kölöknek! vs. Csak szeretni kéne azt a gyereket!) is mindenki a saját szája ízlése szerint kommentálja.
Szülőként meg csak kapkodom a fejem, hogy melyiket is kéne követnem?! Ja, egyiket se!
Az öt gyerek által biztosított életélménnyel a hátam mögött ugyanis már tudom, nem létezik olyan, hogy általános tanács, amely mindenkinek, minden helyzetben beválik. Gyereket ugyanis nem lehet uniformizálva nevelni. (Én már csak tudom: nem véletlenül érzem néha úgy, hogy az öt gyereknek öt anya is kevés lenne, nemhogy egy!)
A gyerek nem egy kategória, amelyre léteznek általános szabályok. Nem, a gyereknevelésben nincs mindenható módszer, a tanulás viszont – ahogy az élet minden területén – folyamatos. És igen, előfordul, hogy becsúsznak hibák. Nálam biztosan. Tökéleteséknél persze soha.
Fotó: Jordan Witt/unsplash.com
Persze mire idáig eljutottam, sok mindenen keresztül mentem, például sok kéretlen javaslaton, tuti tippen. Az ítélkezésről és a tökéletes tanácsokról pedig akkor szoktam le végleg, amikor lassan, de biztosan elhagytuk az egygyerekes szülői létet és felcsaptunk nagycsaládosnak, majd nagyon nagycsaládosnak.
Az évek során arra is rájöttem, hogy minden anyaság egyedi és megismételhetetlen. A külvilágnak és a beszólogatóknak való megfelelés pedig egy olyan plusz teher, amire nekem nincs szükségem, így már nem is hajtok rá.
