Amikor egy anyuka megküzd egy mobilapplikációval
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Szégyen, nem szégyen, nemrégiben Waze Andris lenyomott, mint Süsü a cölöpöt, pedig azért van némi tapasztalatom az öt gyerek mellett. És ha már úgy esett, hogy megesett, akkor elmesélem, mit tud Andris, amit én nem.
A gyerekek állandóan, folyamatosan tanulnak valami újat. Ha ügyesek vagyunk, akkor ezt a tulajdonságunkat felnőtt korunkban sem veszítjük el, bár szülőként olyan nagyon nem is kell megerőltetni magunkat, mert akár akarjuk, akár nem, minden egyes nap szolgálhat olyan meglepetéssel, amely fenntartja az élethosszig való tanulás lehetőségét. Ezért is jó a sok gyerek... annyi tudás halmozódott fel már bennem, hogy néha úgy érzem, itt az ideje garázsvásárt rendeznem.
Legkisebb nyár elején múlt négy éves, elérkezettnek láttam hát az időt, hogy behatóbban megismerkedjünk az irányokkal... tudod, előre, hátra, jobbra, balra, alul, felül stb. Mutogatással együtt már egész jól elboldogult, de gondoltam, szintet ugorhatnánk. Miért ne? Magabiztosan úgy véltem, elég tapasztalat és tudásanyag gyűlt már fel bennem, hogy fél perc pár nap alatt megtanítom Legkisebbnek a legfontosabbakat, onnan meg már csak a gyakorlás van hátra. Hát, egy frászt!
Egyrészt Legkisebb meglehetősen csökönyös, már ami a direkt tanítási folyamatokat illeti, vagyis semmit nem hajlandó magába szippantani, amit nem spontán fogad be, másrészt Négyes jelentkezett segítőnek.
Ezzel nem is lett volna semmi baj, sőt, nagyon örültem neki (mindenért nagyon tudok lelkesedni, amit a gyerekeim önként vállalnak, kivétel ez alól a csokizabálás, a lekváros kenyerek eltüntetése vagy a süteményszélek felszámolása), csak azt az apró tényt hagytam figyelmen kívül, hogy a pszichológiai szakszolgálat külön bekezdést szentelt az iskolaérettségi vizsgálat végén kiadott szakvéleményben annak a tulajdonságának, hogy egy csecsemőkori mozgásfejlődési hajtűkanyar miatt tájékozódási problémákkal küzd, még hét és fél évesen is keveri néha a jobb és bal oldalt. Egyre kevesebbszer, de azért előfordul... ennyi pedig bőven elég volt Legkisebbnek, hogy olyan káosz alakuljon ki a fejében az irányokat illetően, amelyet még a legelvetemültebb anarchisták is sírva dicsőítenének.
Ha ez még nem lett volna elég, akkor a kamaszok – látva a szenvedésemet, amelyet Négyes hathatós közreműködésének köszönhettem – bedobták a négy égtájat is a köztudatba. Készségesen elmagyarázták Legkisebbnek, hogy előre van észak. Csak azt felejtették el hozzátenni, hogy persze csak akkor, ha a nappali erkélyajtójával szemben áll és onnan néz ki előre, minden más esetben ez a tézis borul. (Amúgy szerintem szó sincs arról, hogy elfelejtették volna, de jó poén...)
Így aztán Legkisebb mindig északnak ment és ha valaki szembe mert szállni a véleményével, azzal ő ugyan többet szóba se állt, mert milyen ember az, aki nem tudja, hogy előre van észak akkor is, ha az előbb még a hátunk mögött volt, mert épp most fordultunk sarkon.
Itt feladtam. Gondoltam, jegelem egy kicsit a témát, hátha később jobb lesz. Ebben az átmeneti időszakban izzította be Férj az autónkban a korábban használt navigációs rendszer helyett a Waze appot. Én analóg szülőként csak annyit érzékeltem belőle, hogy egy újabb hangszínnel bővült a kocsinkban megszokott hangorkán, de legalább helyet nem foglalt, enni sem kért, és néha hasznát vettük annak, amit mondott. Ez a hangorkán többi szereplőjéről nem mondható el.
Szóval, letöltöttük az appot, kiválasztottuk Andrist és mentünk. Aztán meg megálltunk és kiszálltunk. Legkisebb pedig orrát befogva, Andrist utánozva közölte: öt méter után fordulj jobbra. És jobbra fordult. Majd újabb utasítás és újabb fordulat, ezúttal balra és soha nem tévesztette el, még a maga kreálta körforgalomból is simán kitalált. Azóta se lehet lelőni, pedig én néha nagyon szeretném kímélő üzemmódba kapcsolni vagy még inkább elnémítani, különösen, ha már nagyon szeretnék kijutni a mosdóba, de ő ragaszkodik hozzá, hogy megtervezze a legoptimálisabb útvonalamat.
És ráadásként elvárja, hogy be is tartsam, különben jön az újratervezés, és annyi jobbra-balra kerül bele, hogy végül nem jutok el a mosdóig időben. De megtanulta! És ezt akartam, nem? Minden másra ott a Mastercard felmosórongy.
