Ütős fotókon elevenedik meg a hírhedt budapesti Dzsumbuj élete
Erdei Krisztina fotográfus. Már jó ideje dokumentálja a több éve lebontott, híres-hírhedt Dzsumbuj hajdani lakóit.
A város peremén csoporttal közösen indított projekt célja az, hogy a volt lakók emlékeinek megosztásával árnyalják a negatív előítéleteket, melyekkel a Gubacsi út és az Illatos út által határolt területen épült egykori lakótelepen élők szembesültek.
A szakmai zsűri idén Krisztina sorozatának ítélte a Budapest Fotográfiai Ösztöndíjat és az ezzel járó havi 100 000 forintot. A fotóssal a projekt folytatásáról, az egykori Dzsumbujról és egyéb munkáiról is beszélgettünk.
- Meglepődtél, hogy te kaptad az ösztöndíjat?
- Nyilván igen. Elég sokan jelentkeztek, ha jól tudom, talán hetvenen, így kicsi volt rá az esély, hogy én kapjam. Eleve nagyon ritkán pályázom, ez is egy hirtelen ötlet volt. Épp Kanadában voltam, mikor arra gondoltam, hogy végül is beadhatnám, mert van egy témám, ami már meg van alapozva és érdemes lenne folytatni.
Meglepődtem és örültem, mert szerintem ez egy értékes ösztöndíj, nemcsak mert elég időt és támogatást ad az alapos munkához, hanem mert szakmai zsűri dönt, és van tétje az elkészülő sorozatnak. Eddig nagyon elismert fotósok kapták, többnyire fotóriporterek, akik inkább szubjektív dokumentarista területen alkotnak. Az én munkáim ettől néhány ponton eltérnek, talán még inkább szubjektívek, szuggesztívek.
- A nyertes sorozatod az egykori Dzsumbuj lakóiról szól, hogyan találtál erre a témára?
- Már két éve dolgozunk A város peremén csoporttal. Thury Lili keresett meg 2015-ben, hogy egy emlékezetkutatást kezdtek el egy kisebb, különböző területről érkezett, szociológiai, antropológiai vagy például művészeti érdeklődésű emberekből álló csoporttal. Lili az Illatos útra járt művészeti iskolába, és nap mint nap találkozott, ha érintőlegesen is, a Dzsumbuj lakóival.
Ez persze már a környék hírhedt időszakában történt, amikor mindenki óva intette a járókelőket a hely megközelítésétől.
A város peremén kutatóit épp ez a félelem motiválta, hogy utánajárjanak a valódi történéseknek és azoknak az okoknak, melyek diszkriminálták lakótelepen élőket, és végül a probléma elbontásához vagy eltüntetéséhez vezettek. A projekt alapjául szolgáló téma nem példa nélküli Budapest történetében, ezért is gondoltam, hogy pályázom, és folytatom a fotózást/kutatást.
Ma a Hős utcában, egy teljesen más kerületben lehetetlenül el százak lakhatása ehhez hasonlóan. A Dzsumbuj, ahogy a média és a lakók is többnyire hivatkoztak a helyre, körülbelül száz évig létezett, míg végül 2013-ban a C épületet is lebontották.
Eleinte elsősorban vidékről felköltözött, szegényebb társadalmi rétegek kaptak szolgálati lakásokat a rossz minőségű falak között. A lakások borzasztó egyszerűek voltak, egy szoba, egy konyha és két lakás osztozott egy közös vécén. Mindenki a maga igényei és lehetőségei szerint alakította az életterét. Sokan átalakították a teret, küzdöttek a penészes falakkal vagy éppen megszereztek az önkormányzattól két lakást és így már egy komfortosabb életteret tudtak kialakítani családjuk számára. És voltak, akik forrás hiányában esetleg tízen vagy még többen osztoztak egyetlen szobán. A szocializmus végén kezdődött a Dzsumbuj ellehetetlenülése, egyre több lett az illegálisan beköltözött család, ami kontrollálhatatlanná tette a közös ügyek rendezését, és feszültségeket okozott a lakók között.
A másik probléma az volt, hogy a környéken nem akadt munkalehetőség, az ott élők elszigetelődtek, ezért – és persze számos más ok miatt - végül az önkormányzat a telep lebontása mellett döntött.
A csoport tagjaival igyekeztünk összeszedni a helyről a médiában korábban megjelent cikkeket, leválasztani a szenzációhajhász nézőpontot, és ezek mellé illeszteni a volt lakók emlékeit, a sok negatív és hátráltató tényezőt és a hétköznapi csodákat.
Egy huszonéves srác az interjú után kikísért minket a buszmegállóba, és miközben tökéletesen rappelte Sub Bass Monster egyik számát, mentálisan negyvenévesnek nevezte magát.
Egész élettörténeteket vettünk fel, sokat meséltek nekünk, én pedig a beszámolókhoz készítettem portrékat. Persze sokan elzárkóztak a képtől, hiszen nagyon érzékeny témák merültek fel, és volt a lakókban egy érthető bizalmatlanság, nem csak a projekttel kapcsolatban, de úgy általában a nyilvánossággal szemben.
- Az ösztöndíjat ennek a projektnek a folytatására kaptad, hogy alakul a sorozat?
- A lakók közül sokan a közösséget emelték ki, azt, hogy mennyire jó volt Dzsumbujban egymást segítve létezni. A szomszédok nagyon közel voltak egymáshoz fizikailag is, a másikra voltak utalva sok tekintetben, és ezért segítették egymást, amennyire tudták. Fontos volt a kapcsolati háló, amit sokan hiányoltak a költözés után.
A sorozatban arra összpontosítanék, hogy enélkül az erős kapcsolódás nélkül hogyan boldogultak a különböző helyekre költözött lakók, az új környezet hogyan befolyásolta az életüket. Általában is érdekel, hogy az urbánus környezet mikre predesztinál, hogy osztja be az idődet, mit egyszerűsít le és mit lehetetlenít el. Ez még csak egy projektterv, aminek nyitva is kell hagynia kérdéseket. Meglátjuk.
- Hogyan találod meg az egykori lakókat, van valami segítséged?
- Van egy Facebook-csoport, ahol jelen vannak elkötelezett volt lakók. Eleinte nehezen találtuk meg az első nyilatkozókat, de már megvannak az útvonalak. Jó lenne új embereket, történeteket felkutatni, de a már ismert közreműködőkkel is izgalmas együtt dolgozni.
- Említetted, mennyire erős volt a kapcsolat az egykori lakók között. Egy kollektív találkozó ötlete naiv elképzelés lenne?
- A város peremén munkacsoportban felmerült, hogy legyen egy séta, ami a volt lakókkal együtt valósulna meg, és egy piknikkel zárulna a lakótelep helyén. Egyelőre nem tudtuk megszervezni az eseményt, mert sok olyan tényező van, amivel korábban nem számoltunk. Nem lehet egyszerűen meghívót küldeni és várni a résztvevőket.
Sokuknak nehéz lenne visszamenni, látni újra azokat az embereket, akikkel évtizedekig össze voltak zárva,
kicsit olyan lehet, mint egy húszéves érettségi találkozó. Összevissza mozognak bennük a negatív és a pozitív érzelmek. Nem is biztos, hogy jó ötlet lenne.
- Ezen kívül vannak más projektjeid?
- Mindig vannak. Nálam ez úgy működik, hogy van egy folyamatos alapanyaggyűjtés, mint egy kis empirista, hosszasan válogatok a számomra fontos vizuális tények közül, és ez szép lassan épül kiállítási anyaggá. Többnyire a véletlent keresem. Az a cél, hogy olyan pillanatokat találjak, amik önmagukban nincsenek, valahogy "könnyűek", csak azon a képen léteznek, ami elkészül. Vagyis léteznek, csak nem abban az együttállásban szoktuk őket megfogalmazni, és ezért különösek. Ilyen értelemben ez egy „fake dokumentarizmus”, mert valójában egy "nem illő" dolgot dokumentálok: egy olyan sűrített pillanatot, ami valóságos elemekből áll, de egyébként nem figyelünk rá. A fotó nem csak dokumentációra jó, lehet saját tartalom, nyelvezet is. A véletlen ebben sokat segít.
- Vannak fotós példaképeid?
- Én inkább az amatőr fényképeket mondanám annak. Egy fotólaborban dolgoztam 3-4 évig, ahol az egész ország amatőr fotógyártását intézték. Gyártásvezetőként majdnem az összes képet át kellett néznem, tíz sorban ömlöttek be a futószalagon.
Bele lehetett látni, hogy mit gondolnak az országban élő emberek a fotóról, mit tartanak fontosnak és mi az, amit kiemelnek maguknak az életükből.
Később képszerkesztő lettem, ahol főleg sajtófotókat és stockfotókat kellett néznem, ezek megint teljesen más világok.
Ilyen tapasztalatokból tanultam inkább ahelyett, hogy példaképeim lettek volna.
- Ha jól tudom, viszonylag későn kezdtél fényképezni.
- Szegeden politikaelméletet és filozófiát tanultam, aztán az egyetem után valahogy megijedtem a tudományos élet körülményeitől. Ennek ellenére nem volt haszontalan ez az öt év, szemléletet és távolságtartást, illetve morált adott a későbbi tevékenységemhez. A vizuális érdeklődésem mindig is erős volt, végül pár barátommal csináltunk egy fotóművészeti alapítványt. Kiállításokat rendeztünk és közben azon gondolkodtunk, hogy mire is jó a fotó és hogyan része a képzőművészetnek. Ez indított el, aztán az egyik esemény hozta a másikat.
- Gondolom, az Illatos út környékét már ától cettig ismered, de egyébként melyik a kedvenc fővárosi helyszíned?
- Nagyon szeretem Budapestben azt, ami már kicsit a városon kívül van, hogy 20 perc alatt ki tudsz menni a hegyekbe kirándulni, egészen csodálatos erdők vannak. A városban is vannak jó helyek, én a Mikszáth teret például nagyon szeretem, de akkor is az a legjobb, hogy a természet ennyire gyorsan elérhető.
