Ingyen sör, dudáló autók és maszkos pultosok – zsúfolásig teltek Pest teraszai a nyitás első napján
Az Erzsébet körúton a tavasz első jele, hogy már nem csak a dohányzók dideregnek kint pár perc erejéig a teraszon, hanem boldog-boldogtalan kitelepül a járdára kipakolt teraszokra. A járványhelyzet komolyságát is jól le lehetett mérni a tavasz körúti hírnökein – pontosabban azok hiányán -, a kint dajdajozó részegek és a tömött teraszok nélkül festett csak igazán apokaliptikusnak a város.
Aztán mindez vasárnap éjfélkor megváltozott, amikor a főváros kéthetes késéssel ugyan, de szintén megkapta a lehetőséget, hogy egy lépéssel közelebb kerüljön a normális kerékvágáshoz.
Mi fog lejátszódni a fővárosiakban? Roham lesz? Vagy ha már valami nem tilos, akkor nem is érdekel senkit a kijárás?
A járványhelyzet alatt ugyanis hétvégente a nagyobb szabadterek például olyan szinten zsúfolásig voltak, mintha csakazértis kötelező lenne kimenni. Éppen ezért nem volt bennem kétség aziránt, hogy az operatív törzs által mantrázott „továbbra is vírusveszély van”, a híradásokban a második hullámról szóló óva intések, vagy az a tény, hogy még csak hétfő este van, nem fogja lakásaikban tartani a karanténtól megmakkant budapestieket.
A körút felé közeledve az első szembetűnő, már-már a korona előtti békeidőket idéző dolog az volt, hogy a dohányboltok előtt ismét felszabadultan cigiző fiatalok, esetleg tüskét szorongató elemek tanyáztak. Ennek ellenére a hetedik kerület körúton túli része meglepően visszafogott és csendes volt, már majdnem megkezdtem az aggódást, hogy talán mégis zárva van minden.
Aztán felharsantak a letagadhatatlan zajok, a telefonból üvöltő zene, egyszóval a hamisítatlan körúti nyüzsgés, és a célegyenesre ráfordulva már egyértelműen látszott: aki csak tudott, kinyitott, és aki csak tudott, kijött.
A Király utca és a Blaha Lujza tér közötti szakasz zsúfolásig volt – a körút viszonylag olcsóbb kocsmái egyébként is teltházas teraszokkal üzemelnek a hideg eltűntével, de ahonnan pár napja jóformán csak az ördögszekerek hiányoztak, ott az első napon lehetetlen küldetés volt asztalt találni, és ez valószínűleg a továbbiakban sem lesz másképp. Amint ez sikerül, az ember bepréselődhet a tömegbe a másfél métert szigorúan betarthatatlanul, hiszen szinte mindenhol zsúfolt bolyokban ültek az emberek – a németek vízinudlijai itt pillanatok alatt okoztak volna sörkatasztrófát.
Ezt követően elkezdheti tanulmányozni az ember, hogyan is működik ebben a szép új világban egy kocsma. Kell maszk? Hányan mehetünk be a pulthoz? Kihozzák? Pisiléshez kell maszk? Nem?
Ezeken a kérdéseken láthatóan mindenki átesett az újonnan érkező tanácstalanokat elnézve, de át is kell esni, hisz mindenhol más a módi. A körutas tucatkocsmákban bent rendelsz és kiviszik, vagy éppen nem, az itt dolgozóknak mindenesetre gyorsan kell röpködniük az asztalok között – szigorúan maszkban. Az ő dolgukat nehezíti az is, hogy több helyen a nyitás örömére ingyen sörrel csalogatják be az egyébként csalogatásra egyáltalán nem szoruló budapestieket a kocsmákba, így tekintélyes mennyiségű pohárhadsereg sorakozik fel a legtöbb asztalon.
Az látszik, hogy a vendéglátóhelyek is csak kapkodják a fejüket, az egyik kocsmában – ahol első blikkre olyan 30-40 ember ülhetett a teraszán -, egymaga állta a sarat a pultos lány. Kiszolgált, koktélt kevert, kávét főzött annak a 3-4 embernek, akik szerint éjfélkor volt itt ennek az ideje, szaladgált, poharakat szedett, és még a rendelések egy részét is kihozta.
„Tudtam, hogy sokan lesznek, de hogy ennyien, arra nem számítottunk.”
