Budapest helyszínei az ostrom előtt, az ostrom után és most
"Kislányom, a háborúnál nincsen borzalmasabb" - mondogatta mindig a nagymamám. Ő már csak tudta. 18 éves volt, amikor a közelgő front és az ostrom elől elmenekült a családdal a Siófok melletti Törekipusztára. Egy fogadóban szálltak meg sokadmagukkal.
Amikor elhagyták Budapestet, nem tudták, hogy a kikötő miatt Siófokot és a környékét is szanaszét lövik majd, és hogy a harcok alatt napról napra változik majd, hogy éppen a németek vagy az oroszok felügyelik-e a várost. A
Balaton ugyanis egy jól kiépített védelmi vonal része volt a második világháborúban, és komoly harcok folytak a környékén. Mindegy, ez egy másik történet, a lényeg, hogy a nagymamám és a családja túlélte a háborút.
Talán éppen a nagymamám történetei miatt kezdett foglalkoztatni annak idején a háború és az ostrom. Szerettem volna jobban megérteni, mi történt és főleg azt, hogy miért.
A háború hőseit, kerestem, azokat, akik az embertelenségben is emberek maradtak, akik zsidókat bújtattak, akik menedéket nyújtottak másoknak a harcok alatt, akik gyerekeket mentettek, akik kiálltak a gyengékért és elesettekért. Így jutottam el például a római katolikus Ranolder Intézet hittantanáráig, Klinda Pál atyáig, aki posztumusz kapta meg a Világ Igaza címet.
És így találtam rá Carl Lutzra is. Svájc budapesti alkonzulja 1942-ben érkezett Magyarországra, és miután több tízezer zsidót mentett meg a deportálástól a világháború alatt, 1964-ben a Jad Vasem kitüntette a Világ Igaza díjjal.
Carl Lutz azonban nem csak életeket mentett. Kevesen tudják róla, hogy szenvedélyes fotós volt, a jelek szerint imádta Budapestet és számtalan képet készített.
A sors iróniája, hogy pontosan 30 évvel az ostrom befejezése után, 1975. február 13-án halt meg. Carl Lutz képeinek igazi jelentősége talán abban rejlik, hogy az ostromot követően is dokumentálta, amit látott. Igyekezett ugyanazokat a helyszíneket, amiket egyszer már "békeidőben" megörökített, a borzalmas pusztulás után is megmutatni.
Az ostrom előtti képeken a szinte idilli szépségű város - elsősorban a Várnegyed és a környéke - tárul fel előttünk, az ostrom után pedig láthatjuk, mivel jár a háború, milyen romokon kellett Budapestnek újraépítenie magát.
Készítettem pár képet az egykori helyszínekről, így azt is láthatjátok, hogyan néz ki most Budapestnek az a része, amit Carl Lutz fotózott évtizedekkel ezelőtt.
Az első a Brit Követség egykori épülete a Verbőczy (ma Táncsics) utcában - ez a ház 1942-től a svájci diplomata, Carl Lutz rezidenciája volt. Ma a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Örökség Galériájának székhelye.
Kilátás a királyi palotára a Gellérthegyről:
Az Erzsébet-híd az ostrom előtt, az ostrom után és most:
A Szabadság tér az ostrom előtt és most:
A Hatvany-palota és jezsuita rendház és kollégium az ostrom előtt és után, illetve ma. A rendház helyén ma a Hilton áll, az épület egyes elemeit beépítették a szállodába.