Sose gondolnád, milyen erős a honvágy

Menjek/maradjak blog

Barátném írt, látott a Duna Tévén. Igaz, nem az elejétől, de azért a lényeg átjött: “tetszett nagyon ez a kisfilm, meg jókat mondtatok.” Azt írja, az se semmi, hogy most már nemcsak én agyalok azon, hogy maradjak-e vagy hazamenjek, hanem a film után következő beszélgetős műsorban még hárman tanakodtak ezen. “Lehet, hogy lassan népszavazásra kellene bocsájtani.”

Nevet, miközben írja, nevetek én is, amikor olvasom. A magukat túl komolyan vevő kérdéseknek, mint amilyen ez a “Mentem, most maradjak?”, jót tesz a nyilvánosság. Veszítenek a súlyukból. Sokan hozzászóltak. Írtak, akik kint maradtak („Eddig úgy éreztem, csak én szipogok a jó kis szmogos pesti levegő után“), írtak, akik hazatértek („Nehéz volt a kinti magyar közösségben azt hallgatni, hogy Magyarországon minden milyen rosszul megy, mintha másoknak semmit nem jelentene az, hogy hol nőttek fel, hova tartoznak igazán“). Írtak, akik együttéreztek („Jó volt látni-hallani, hogy nemcsak én nem tudok felhőtlenül örülni a “jódógomnak”), és írtak, akiket irritáltam („Ha már kint lehetsz, legalább tégy úgy, mintha jól éreznéd magadat. Nem magad miatt, hanem miattunk, akik itt szürkülünk bele a pesti aszfaltba“). Írtak, akik segítséget kértek, tanácsot a kijutásban („Szociális munkás hallgató vagyok a Debreceni Egyetemen de nem látok itthon túl sok jövőt és elegem van a mindennapi életünkbe behatoló politikából“), és írtak, akik segítséget ajánlottak, társaságot a magányban („Ha van kedved velünk meginni egy kávét vagy valami magyarosabbat, írj!“).

Ha a sorozat nem Londonban folytatódna, hanem ott, ahol abbamaradt, Attilát a kaliforniai Oakland kertjeiben, engem a babakocsis Upper East Side-on találna a kamera. Mindkettőnket napsugár csábított tovább, őt a jó idő, engem brazil barátom társasága. Attilának, ha lehet, most még inkább maradni akaródzik: “Itt nem lopnak, nincs kiabálás. Reggeltől-estig süt a nap.” Ami engem illet, továbbra sem lépek az utcára útlevél nélkül. Ha kérdezik, miért, elmondom: mert útközben vagyok.

Világos, hogy valaki másnak az álmát élem, becsülöm is, olyannyira, hogy nem adom fel. De ha bosszantok is vele sem hitegetem sem önmagamat, sem másokat azzal, hogy kivándorlónak lenni jó. Ha az lenne, már én is az lennék, és például a kis hercegnek sem kellett volna meghalnia. A Föld nevű bolygón maradt volna, és skypolt volna a virágjával.

Öt éve figyelem a honvágyat. Miképpen dolgozik. Csak vegyük számba mindazt, amitől a helyzet irigylésre méltó és kibukik a lényege: van munkám, hogy megkeressem a paprikás csirkére valót. De minek, ha a hagymának más az íze. Írhatok angolul nagy közönségnek. De minek, ha a szüleim nem tudják a cikkem megkritizálni. Alapíthatok családot az újvilágban. De minek, ha a gyerekeim nem tölthetik a hétvégéket a nagyszülőkkel. Ha nem vághatnak fel a frissen tanult Petőfi-verssel a kortársaik előtt. Ha akcentussal beszélik a nyelvemet. A “minek” a honvágy nagy kérdése.

Tehát nem az a kérdés, hogy miért nem megyek haza, hanem hogy mikor. És hogy milyen feladattal. Így belegondolva, mindezekre mégsem mástól várom a választ. Pedig jó ötletnek tűnt az a vidám népszavazás.

Ha a Menjek/maradjak blog többi írására is kíváncsi vagy, KATT IDE