Összeesküvés, AI, olimpia és botrány: a Morning Show 4. évadának nyitánya nem ismeri a mértéket!

William James Murray 1950. szeptember 21-én született Evanstonban, Illinois államban egy ír katolikus családba, a postai ügyintéző Lucille Collins és a fakereskedő Edward J. Murray gyermekeként, nyolc (!) testvérrel. A Loyola Akadémiára járt, egy fiúknak fenntartott jezsuita suliba, Chicago egyik külvárosába. Mindössze 17 éves volt, amikor 1967-ben az édesapja 46 éves korában meghalt a cukorbetegség szövődményeiben.

Fiatalkorában Murray olyan amerikai hősökért rajongott, mint Kit Carson, Wild Bill Hickok és Davy Crockett. Tinikorában ütőhordózóként is dolgozott golfpályákon (talán nem véletlenül vállalta el később a Golfőrültek-filmeket), hogy finanszírozza tanulmányait a jezsuita középiskolában. De benne volt egy rockbandában, a Dutch Mastersben is, méghozzá énekesként, illetve tagja volt a középiskolai és a közösségi színház társulatának is. A színészi karrier mégsem jött kapásból. A Loyola Akadémia elvégzése után a Regis Egyetemre járt Denverben, ahol orvostudományi előkészítő tanfolyamokat vett, de hamarosan otthagyta az iskolát, és visszatért Illinoisba (2007-ben a Regis ettől függetlenül tiszteletbeli bölcsészettudományi doktori címet adományozott neki).

A lebukásának ráadásul ő maga volt az oka, mivel már a repülőn azzal viccelődött a mellette ülő utasnak, hogy bombát csomagolt a poggyászába. Murray-t akkor felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Ez az eset egyúttal fordulópontot jelentett az életében, mivel arra ösztönözte, hogy teljes munkaidőben a komédiával foglalkozzon.

Murray komikusi karrierje nagyot ugrott, amikor 1977-ben, 27 évesen csatlakozott az NBC, akkor már két éve sugárzott Saturday Night Live című műsorának stábjához. Az ott eltöltött első napjai azonban korántsem voltak zökkenőmentesek. Más résztvevőkkel, például John Belushival vagy Dan Aykroyddal ellentétben ő eleinte nehezen tudott kapcsolatot teremteni a közönséggel. Az egyik epizódban ezt konkrétan ki is jelentette élőben, amikor kilépett a karakteréből, és bevallotta, hogy nehezen nyeri el a nézők tetszését. Ez az őszinteség viszont rögvest megkedveltette őt a rajongókkal, és hamarosan szokatlan figuráival és jellegzetes humorával az SNL egyik legnépszerűbb sztárjává vált.

A vígjátékokban persze sikeres volt, olyan filmekkel, mint a Dilibogyók – Táborparádé (1979), a Golfőrültek (1980), a Bombázók a seregnek (1981) vagy az Aranyoskám (1982), a Szellemirtókkal (1984) pedig elkönyvelhette első igazi nagy kasszasikerét és a világhírnevet is. A drámai karrier azonban csak nem akart összejönni.

Komfortzóna

Első komolyabb szerepeit az 1980-as Ahol a bölény dübörögben és a 1984-es Borotvaélenben játszotta, ám egyik sem lett sikeres, és kritikailag is kudarcot vallottak, így már látszott, hogy Murray útja a komoly színészi karrier felé nem lesz könnyű.

Inkább nem is erőltette ezt, s maradt a vígjátékoknál: Rémségek kicsiny boltja (1986), Szellemes karácsony (1988), Szellemirtók 2 (1989), Viszem a bankot (1990), Isten nem ver Bobbal (1991), majd 1993-ban jött az Idétlen időkig, amivel nagyot ment szinte minden fronton. A Harold Ramis által rendezett film a kiváló humort egzisztenciális témákkal ötvözte, lehetővé téve Murray-nek, hogy megmutassa a komikusi képességei mellett az érzelmi mélységeit is. Annak ellenére, hogy a forgatás során nehéz volt a kapcsolata Ramisszel (pedig korábban sok mindent csináltak együtt) – ami a szakmai együttműködésük végéhez vezetett –, az Idétlen időkig anyagi sikert aratott, és azóta is kulturális mérföldkőnek számít.

Megkomolyodott?

Murray karrierje váratlan fordulatot vett az 1990-es évek végén, amikor olyan rendezőkkel kezdett együtt dolgozni, akik szokatlan, különc stílusukról voltak ismertek. A Wes Andersonnal való együttműködés olyan filmekben, mint az Okostojás (1998), a Tenenbaum, a háziátok (2001) és az Édes vízi élet (2004), lehetővé tette Murray számára, hogy kipróbálja magát valami másban is, Andersonnak pedig közben az egyik kabalaszínésze lett, akit majd’ minden filmjébe belecsempészett később.

2003-ben pedig Murray végre megmutathatta, hogy drámai színészként is képes elsőrangú alakításra.

Meg is hozta neki az első és eddigi egyetlen Oscar-jelölését a legjobb színész kategóriában, a filmet magát pedig mesterműként ünnepelték. S bár a díj végül elmaradt (azt Sean Penn kapta meg a Titokzatos folyóért), ez a szerep ismét egy fordulópontot jelentett a karrierjében, megmutatva, hogy nemcsak vígjátékokban tud brillírozni. Ezt bizonyította később olyan filmjeivel is, mint a Hervadó virágok (2005), A temetésem szervezem (2009), A király látogatása (2012), a St. Vincent (2014) vagy a Felkeverve (2020).

Hol vagy, Bill?

Murray egyáltalán nem egy tipikus hollywoodi színész, ezért például nincs ügynöke vagy menedzsere sem, és állítólag csak egy személyes telefonszámon, hangpostafiókkal fogadja a forgatókönyvekre és szerepekre vonatkozó ajánlatokat, amelyet ritkán ellenőriz.

Amikor erről a szokásáról kérdezték egy interjúban, Murray elégedettnek tűnt azzal, hogy nehezen elérhető, és azt mondta: „Nem olyan nehéz. Ha van egy jó forgatókönyved, az bevonz. Az emberek azt mondják, hogy nem tudnak megtalálni. Nos, egy jó forgatókönyvet írni sokkal nehezebb, mint megtalálni valakit. Nem aggódom emiatt, ez nem az én problémám.”

Sok testvér, sok gyerek

A magánélete ritkán adott alapanyagot a bulvárújságok cikkei, címlapjai számára. Még a Bombázók a seregnek forgatása alatt, 1981. január 25-én vette feleségül Margaret „Mickey” Kellyt. Később Chicagóban újra összeházasodtak a családjuk előtt, és két közös fiuk született: Homer (1982) és Luke (1985). Majd, miután fény derült arra, hogy Murray a házasságuk alatt viszonyba kezdett a jelmeztervező Jennifer Butlerrel, Kelly beadta a válókeresetet, és 1996-ban ki is mondták a válásukat.

Murray és Butler azonban együtt maradtak, olyannyira, hogy 1997-ben az oltár elé álltak. A házasságuk alatt összesen négy fiuk született (vagyis igen, Murray-nek összesen hat fia van): Caleb (1993), Jackson (1995), Cooper (1998) és a legkisebb, Lincoln (2005), akinek születésekor Murray már 55 éves volt.

Még abban az évben véglegesítették a válásukat, Butler pedig 13 évvel később, 2021. január 19-én hunyt el.

Azóta Bill Murray hivatalosan szingli, csupán egyszer, 2023-ban hozták hírbe a nála 29 évvel fiatalabb énekes-dalszerző Kelisszel, de mindketten tagadták, hogy romantikus kapcsolat lett volna köztük.

S hogy mi a helyzet most a sokak szerint nehezen kezelhető színésszel? Nos, manapság már inkább csak vicces rövid feltűnéseket vagy mellékszerepeket vállal – Wes Anderson filmjein kívül pl. a Szellemirtók: Az örökségben (2021), a Minden idők legelképesztőbb sörfuvarjában (2022), a Hangya és a Darázs: Kvantumániában (2023) vagy a Szellemirtók: A borzongás birodalmában (2024) –, és persze ő is visszatért a Saturday Night Live-ba, a 2025-ös, 50. évfordulós különkiadásban. Ki tudja, lehet, hogy még benne van egy időskori visszatérés.

Azi zenéjével és Bogdán Balázs vizuáljával megérkezett Azahria legújabb száma és minimál klipje, a pörkölt.

A új dalban a zenész tesz néhány kósza utalást, amit akár közéletinek is lehet venni, utal saját sikereire és harcaira, de többször emlegeti a múltját is.

A műhöz kevesebb mint fél óra alatt már 250 komment érkezett, és szinte másodpercenként emelkedik a lájkok száma.

Október 6-án, hétfőn jön Budapestre a Disturbed, az amerikai metálbanda a Papp László Budapest Sportarénában lép fel, az előzenekar se kisebb név lesz, a Megadeth áll színpadra előttük.

A Disturbed 1994-ben alakult Chicagóban, eredetileg Brawl néven. Az alapító tagok: Dan Donegan (gitár), Mike Wengren (dob), Steve “Fuzz” Kmak (basszus). David Draiman csak 1996-ban csatlakozott a bandához, ő váltotta az eredeti énekest. David zsidó családba született, és vallási iskolákba járt gyerekkorában, de nem nagyon szerette, lázadó természete miatt többször is eltanácsolták.

Kevesen tudják róla, hogy klasszikus kántor képzést is kapott, jellegzetes hangképzése többek közt a „Down with the Sickness”-ben lett világhírű.

A Disturbed a legsikeresebb metálzenekarok egyike, mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy több mint 17 millió albumot adtak el világszerte, és a zenekar albumai közül egymás után öt is a Billboard 200 első helyén debütált.

A zenekar stílusát sokszor a nu metalhoz sorolják, de ők maguk inkább hard rock/heavy metal bandának tartják magukat, de ezen úgyis mindenki vitatkozni fog, úgyhogy mi sem foglalnánk állást.

Ami érdekes, hogy a legnagyobb slágerük nem egy metálszám, hanem egy feldolgozás volt, aminek az eredetije nem is állhatna messzebb a stílusuktól. A „The Sound of Silence” (Simon & Garfunkel) 2015-ben akkora világsiker lett, hogy azóta nem hagyhatják ki a koncertekről sem, sőt a különleges hangi adottságokkal rendelkező Draimantől is mindig ezt kérik, ha betéved egy tévéstúdióba.

A látványos koncertek mellett a tartalom is fontos nekik és a rajongóknak is, szövegeik gyakran érintenek társadalmi, politikai és személyes témákat, mint például függőség, háború, elidegenedés. Emellett a Disturbed gyakran támogat jótékonysági ügyeket, például a veteránokat segítő alapítványokat.

Francis Lawrence rendező, úgy tűnik, nem tud kilépni a komfortzónájából. Miután megrendezett Az éhezők viadala-filmek közül négyet (2013: Futótűz, 2014: A kiválasztott 1. rész, 2015: A kiválasztott Befejező rész, 2023: Énekesmadarak és kígyók balladája, jelenleg pedig az ötödiken – Az éhezők viadala: Az aratás hajnala – dolgozik), fogta magát, és készített egy filmet, amelynek sztorija szerint egy disztópikus USA-beli társadalomban egy nagy háború után évente megrendezik a Hosszú Menetelést, amelynek során minden államból kisorsolnak egy önként jelentkező fiatal férfit, akik versenyt sétálnak egymással. Ez azt jelenti, hogy addig kell gyalogolniuk, amíg csupán egy marad közülük talpon, aki ezzel megnyer egy hatalmas pénznyereményt, illetve teljesítik egy kívánságát.

Vagyis A hosszú menetelés tekinthető Katnissék ősének, elődjének, ihletadójának is, ami ugyanakkor a sztorijából fakadóan (fiatalok sétálnak az úttesten több száz mérföldön keresztül) egy kevésbé eseménydús cselekmény ígéretét hordozza magában.

Persze szabályok itt is vannak. A film szerintiekben (mivel vannak bizonyos eltérések a regényhez képest) például séta közben nem szabad megállni, vagy 3 mérföld/óránál lassabban gyalogolni, különben intést kap a versenyző. Három intés után pedig a hivatalos közlés szerint „leléptetik” az illetőt, azaz kiesik a versenyből, ami jelen esetben azt jelenti, hogy agyonlövik a sétakonvojt autókon és tankon kísérő katonák. Bizonyos, szabályszerűen megtett mérföldmennyiség után az intéseket törlik.

Ezeket szem előtt tartva jelentkezik a versenybe főhősünk, Ray Garraty (Philip Seymour Hoffman nem kevésbé tehetséges fiacskája, Cooper Hoffman például a Licorice Pizzából vagy a Saturday Night: A kezdetekből lehet ismerős), aki rejtélyes okokból jelentkezett ide (látszólag nem a pénznyeremény érdekli). Itt ismerkedik össze Peter McVriesszel (David Jonsson), akivel gyorsan barátságot köt, s persze a többi srác közt is akadnak még szimpatikusak és antipatikusak egyaránt. Az egész sétáló cirkuszt a rendszer hű katonája, a térségben hírhedt és kíméletlen Őrnagy (Mark Hamill végig napszemüvegben) vezeti.

Az első és legfőbb kérdés, ami felmerül az emberben a sztori hallatán: mi lehet izgalmas abban, hogy emberek sétálnak végeláthatatlanul? Nos, King megoldotta ezt is, amit szerencsére a rutinos Francis Lawrence-nek és forgatókönyvírójának, JT Mollnernek (Angyalok és banditák) is sikerült kifogástalanul átemelnie a filmbe. A társaság természetesen eléggé színes: van köztük kigyúrt és nyeszlett, nagydumás és szótlan, jófej és seggfej, ifjabb és idősebb, alacsony és magas, fehér, fekete, ázsiai és amerikai őslakos, szóval a fiatal férfiak/tinik közt mindenféle típus. Ez pedig kapásból remek dinamikákat gerjeszt a karakterek között (beszélgetni természetesen nem tilos).

Közben pedig megismerjük a főbb szereplőket, a motivációikat, a múltjukat, a céljaikat, megszeretjük őket, s így a „csak egy maradhat”-elvű finálé közeledése egyre elkeserítőbbé válik számunkra is.

Viszonylagos eseménytelensége ellenére is kimondottan izgalmas képsorok peregnek épp ezért a szemeink előtt, a végig a szabadban játszódó terep ellenére is fojtogató és kézzelfogható atmoszféra kialakításában pedig mindemellett fontos szerepet játszottak Jo Willems operatőr szemcsés és fakó színekben tobzódó képei, valamint Jeremiah Fraites hangulatos zenei aláfestései.

Na meg persze a csodálatos színészek! E tekintetben egyértelműen a két főszereplő, Cooper Hoffman és David Jonsson (őt többek között az Ipar című sorozatból, vagy a Rye Lane című kiváló romkomból ismerhetjük, a legtöbben azonban a tavalyi Alien: Romulus Andy nevű szintetikusaként jegyezték meg maguknak) viszik a pálmát, mindketten csodálatos alakítást nyújtanak, minden bizonnyal sokat hallunk még majd róluk a jövő filmes és sorozatos díjkiosztó gáláin.

A hosszú menetelés pedig egy remek kis bejegyzés lesz a filmográfiájukban: nem derít majd jókedvre (nem is célja), de izgalmas, végig leköti a néző figyelmét, és amit vállal, azt hozza tokkal, vonóval, izzadsággal, nem kevés vérrel (egészen brutális képsorokra is lehet számítani), könnyekkel, bajtársiassággal, önfeláldozással, bosszúval, reménnyel, kitartással. Az emberi tűrőképesség határait feszegető sztorit biztosan nem feledjük jó ideig.