Lackfi János: legyen az irodalom lázadás, lelkesedés, őrülés!
– Írt két könyvet arról, hogy milyenek a magyarok. Hogy tud elviselni minket? Hogy tudjuk elviselni magunkat?
– Jól és rosszul. Ahogy az átlag magyarban, bennem is van egyfajta nyugalmas tempó, elodázás, halogatás, ej, ráérünk arra még! Sokszor így lökdössük tovább elvégzetlen ügyeinket napokon, heteken, évszázadokon át. Nyugi, olyan még úgysem volt, hogy valahogy ne lett volna. Nem hajt a tatár! Ugye, nem az orosz, a német, a labanc, a török, hanem a tatár! Hány éve is? Potom nyolcszáz... Mintha tegnap lett volna.
Időnként pedig kitör rajtam-rajtunk a jobbítási láz, a reformszellem, a nyelvújítás, a mindent megújítás nagy akarása. Akkor viszont azonnal, dühösen követelünk mindent, visszamenőleg is. Földi Kánaánt, betömött kátyúkat, korrupciómentes államot, ingyen levegőt, alacsony árakat.
Én is.
– Mit javasol azoknak, akik ezt nem tudják annyi megértéssel vagy humorral szemlélni, mint ön?
– Nagyon kevés dolgon tudunk változtatni életünkben, azokon meg nem is annyira akarunk.
Például hogy hogyan bánunk egymással, az rajtunk múlik. A haza üdve nem. Hogy rendben van-e a házunk tája, az igen. A szent világszabadság nem. A párkapcsolatunk igen. Az európai szellem diadala nem.
Pedig mi, magyarok, jobban szeretjük a puffos nagy indulatokat, mint a türelmes gyomlálást. Hisz a gaz úgyis újra kinő! Ha viszont blogolunk, robbantgatunk, kiabálunk, úgy érezzük, végre történt valami. Szerintem érdemes a keverőpulton egy leheletnyit eltolni a gombot az elvont szféra felől a konkrétabbak irányába.
A birsalmasajt például kevésbé ér rá, mint a globális felmelegedés elleni harc. A szomszéd néni nehéz szatyrai kevésbé, mint a világméretű összeesküvés azonnali megdöntése. Ha egy picit földhöz ragadtabban kezdünk gondolkodni, mindjárt nem érezzük magunkat annyira tehetetlennek.
Ami nem azt jelenti, hogy ne küzdjünk szép, nagy ügyekért, itt az arányon van a hangsúly. Legalábbis az én érzésem szerint.
1971-ben születtem Budapesten. Író, költő, műfordító, szerkesztő vagyok. Nyolc verseskötetem jelent meg, két kisregényem, egy regényem, több novelláskötetem és esszékötetem, harmincnál is több műfordításkötetem. Tizenhat gyermekkönyvet publikáltam, megzenésített verseimből négy CD-nyi került kiadásra. 17 évet tanítottam a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a végén már docensként. 1999-től a Nagyvilág világirodalmi folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedem. 2003-tól 2011-ig a Műfordítók Egyesülete elnökségi tagja voltam. Zsámbékon élek feleségemmel és öt gyermekemmel.
Lackfi János 2013-ban az eddigi számos szakmai és egyéb elismerése mellé Prima Primissima-díjat is kapott.
– Sok gyerekverset, mesét ír. Van olyan, hogy gyerekvers? Weöres szerint nincs, csak versek vannak.
– Szerzője válogatja, ki mit gondol, de Weöresnek nemigen volt kedve (lehetősége) piaci kategóriákban gondolkodni. Csukás Pista vagy Kányádi Sándor bátyám sokkal érzékenyebb az író és közönség viszonyának alakváltozataira. Sem ez, sem az nem kötelező, mind csak lehetséges irodalmi magatartásforma. Weörest úgy érdekelték a gyerekek, mint egy szép kő vagy fakéreg rajzolata, Csukás és Kányádi eleven kapcsolatot ápol velük a mai napig. Én magam elég sokat mozgok gyerekközegben, évi 90-100 fellépésem több mint fele gyerekközönség előtt zajlik. Felnőtteknek szóló írásaimban is sokszor vonz a gyerekhang. Amikor ellenben gyerekeknek írok, az egy másik központot mozgósít az agyamban.
Szeretem ismerni a kicsik világát, tudni, mi foglalkoztatja őket. Nem akarok elbeszélni a fejük fölött, ám ugyanakkor igyekszem becsempészni a művekbe olyan robbanótölteteket, nyelvi játékokat, amik kitágítják a láthatárt...
– Régen sok költőre a politika kényszerítette azt, hogy gyerekirodalomba meneküljön, legalábbis egy időre. Manapság azt mondják, hogy többen megélhetésből írnak meséket, verseket, mondókákat, mert a gyerekkönyvek lényegesen jobban fogynak, mint a verseskötetek. Van ebben igazság? Vagy egyszerűen jobb, ha profi költők nevelik az irodalomra a gyerekeket, mintsem botcsinálta rímfaragók tegyék?
– A gyerek is ember, és nem baj, ha olvas. Nem kell neki az élet legbrutálisabb arcát mutatni, de csalás az is, ha teljesen kiszűrjük a disszonáns elemeket.
Nem kell pépesre rágni a valóságot a gyerekgyomornak, és nem kell minden szennyet rázúdítani válogatás nélkül.
Mindenképp hálás ágazat ez az irodalmon belül, hiszen szép, színes, keményborítós könyvekkel, nem rossz példányszámokkal kecsegtet. És azzal a kihívással, hogy olvasókat neveljünk a jövőnek. Lehet, hogy propaganda-ízű a mondat, ám nyersen reális.
Aki gyerekként nem érez rá az olvasás ízére-mámorára, az ritkán lesz felnőttként szenvedélyes olvasó. És akiben egyszer ez a megszállottság kialakul, annál hosszú évek múltán is lángra lobbanhat a parázs...
Míg ha nincs parázs, hiába gyufázgatunk.
– Megértés és humor kapcsán: Nemrég volt egy furcsa, de egyben jellemző vita a neten arról, hogy az ön, illetve Varró Dani verse valók-e tankönyvbe. Sokan felháborodtak rajtuk. Ön a Facebookon irigylésre méltó türelemmel válaszolt a kritizálóknak. Mindig ilyen toleráns? Miről szólt ez a vita ön szerint?
– Nagyon izgalmas csörték voltak ezek, sok ezer lájkolással, sok ezer hozzászólással. A szélsőségek voltak jellemzőek, valaki vagy zseninek kiáltott ki, vagy azt kívánta, anyámba rohadtam volna annak idején, ami igen mélyreható meglátás.
Örültem a szenvedélyes gyűlöletnek és a szenvedélyes szeretetnek is, hiszen az irodalom halála az unalom...
Nagyon nagy versek porosodnak kedélyes penészréteggel borítottan a tankönyvekben. Most legalább kicsit sikerült felrázni a közönséget, köztük olyanokat is, akik nemigen találkoznak amúgy irodalommal. Mulatságos ellentmondások buktak felszínre: "WTF, Dosztojevszkij forog a sírjában, mi ez a crazy shit, Arany János bezzeg kajakra tolta, vágod?" Ezek a versek átugrották az irodalom és az átlagember közti szakadékot, és felkavarták a tisztázatlan kérdéseket...
Az internet amúgy szabadszájú népe vérkonzervatív szellemben követelte, hogy a mai világ azonnal és maradéktalanul vonuljon ki a tankönyvekből.
A 9. osztályos Magyar nyelv és kommunikáció tankönyvbe került be Lackfi János Véletlen című verse. Azt mutatták be vele, hogy milyen jellemző képzőket használ a költő és milyen hatást ér el vele.
Lackfi János: Véletlen
VIDEÓ: ugyanez Lovasi András előadásában
– A mostani kötetét (Három a magyar igazság) tekinthetjük-e a két könyv folytatásának?
– Az első két kötet apró történetek formájában, anekdoták, szójátékok, mindnyájunknak ismerős szituációk tömkelegével igyekezett görbe tükröt tartani, megmutatni, hogyan is festünk mi, magyarok. Lustább fajta japánok vagy kicsit szorgosabb ukránok volnánk? Temperamentumosabb svédek vagy halvérűbb olaszok? Kicsit kevesebbet ivó oroszok vagy kicsit rosszabb borminőséget fogyasztó franciák? Ügyesbetonnal üzletelők, betyárvirtussal bliccelők, erőspistát merőkanállal fogyasztók, tajtrészegen húsvéti-locsolkodók, Nobel-díjasan tudományosak, és így tovább...
Az új kötetben ellenben mai történetek vannak, százkilós, szőrös angyalokról, vörösboros kólától lemart agyú Angyal Bandiról, idősek otthonában tengő Parsifalról, Hübinger Antal rendmániás és pénzsóvár szobafestőről, lakótelepi mantovai hercegről, no meg a BKV-hajú lányról. Akadnak humoros írások és abszurdak, szomorkásak és ironikusak.
Összecsap bennük az operák és mitológiák nagyszabású világa a mai Magyarországgal,
a Blahán operaáriát éneklő kínai katolikus paptól a banyatankkal csörtető nyugdíjasokig, a piti bűnözőktől a félrelépő párocskákig, fulladástól rettegő kispolgároktól a szervkereskedők kezére került kisgyerekig.
– Az íráson kívül is rengeteget szerepel, tanít, felolvas, fesztiválokon lép fel, megzenésítik a verseit, sokszor kilép az irodalom szűk kereteiből. Tudatos ez?
Tudatos, mert nagyon hiszek benne, hogy
Persze vannak jobban és kevésbé érthető szerzők (köztük még érthető rosszak és nehezen felfogható jók is), de nem ez a lényeg. Hanem hogy kamatoztassuk a kortárs irodalom legfőbb erényét: nevezetesen, hogy a szerző még életben van (állapota stabil). Ha tudunk hatást gyakorolni az emberekre, eltologatni az olvasás útjából az akadályokat, hát meg kell tennünk. Tapasztalatból mondhatom, hogy megéri. Az irodalom zenével, izgalmas felvezetéssel több száz, akár több ezer embert is képes megérinteni...
– Mint tanárt is kérdezem: Ön szerint megfelelő ma az irodalomtanítás nálunk? Min változtatna?
– Hú, ez egy hosszú értekezés lenne. Az első:
nyissunk kapukat! Miért ne férne oda Balassi mellé egy plázamozis szerelmes vers, Pilinszky mellé egy vad graffiti, miért ne jelenhetnének meg nagy szerzők lazább, izgalmasabb versei, klasszikusokból készült átiratai?
Milyen sokat mond könnyedén életről, irodalomról Jékely pársorosa:
"Feltámadott a futball,
Magyarok futbala
Legyőzvén vad digókat,
Hálójukba dugókat
Vitézül rugdala".
Életet az irodalomnak, elevenséget, anélkül, hogy feladnánk a remekművek beválogatását! Hozzunk be a képbe anekdotákat, gonoszkodást, humort, szerelmi botrányt, dobáljuk ki a túl irodalomtörténészes szakszavak háromnegyedét, ne rugózzunk már annyit a műfajelméleten!
Keressünk olyan kötelezőket, amelyeket el is olvasnak, legyen választható a memoriter, mondjuk egy érdekes antológiából,
Most nagyon elszálltam?
– Nem... Mai kortárs íróként hogy viseli, hogy a nagyon sok középiskolában úgyszólván Radnóti az utolsó, akit érdemben tanítanak? Mit lehet ez ellen tenni? Hogy lehetne szakítani az irodalom lineáris-történeti oktatásával?
– Nos, amit tenni lehet, az szerencsére már folyamatban van a készülő új tankönyveknél. Vicces, de ezt a jelenséget övezte felháborodás a netközösségek részéről, miközben mind pityergünk, miért is olyan uncsi a magyaróra... Az utóbbi években ide-oda becsempésznek mintegy illusztrációként kortárs verseket, akár a téma, akár a forma kapcsán egy-egy klasszikus szöveg mellé. Én ugyan ennél bátrabban is mernék szörfözni évszázadok között, hiszen a diákok nagyon élvezik, ha értelmesen alátámasztott időutazásokra hívják őket.
Sőt, én a térben is ugyanígy elmennék különlegességek felé, de mindig úgy, hogy több szöveget összeolvassunk.
Hogy lehet például, hogy egyetlen kínai verssel sem találkozunk az iskolában? Tízezer év költészete nudli? Hát Dél-Amerika? India?
Fura dolgok ezek. De nekem persze könnyű, nem kötnek kerettantervek, miegyebek. És persze a változás nyilván fokozatos lehet csak. Itt nem is az a fontos, hogy én vagy más vagy az élők hogy kerülnek a pikszisbe, bár kétségkívül hízelgő dolog, hanem hogy
élő szövegekkel is dolgozhassanak egy tanórán, és így a régebbiek is élővé váljanak.
Vörös Istvánnal közös Apám kakasa című könyvünket nagyon sok remek magyartanár használja segédanyagnak.
VIDEÓ: Lackfi János a tanításról, iskoláról
– 43 éves. Van öt gyermeke. Mit mondana nekik, ha azt vennék a fejükbe, hogy nem Magyarországon szeretnének élni?
– Az ő sorsuk: az ő sorsuk, ebbe belegázolni nem tanácsos. Nekik kell mérlegelni érveket és ellenérveket. Felnőtt gyerekeink ennél kisebb vagy nagyobb súlyú döntéseihez is csak akkor szólhatok hozzá, ha kérnek rá. A házmester szerelmi életével, a főnökünk lakásproblémáival, a zöldséges zenei ízlésével kapcsolatosan akkor nyilvánítunk véleményt, ha erre felszólítanak. Érdemes legalább annyira tiszteletben tartani gyermekeinket, mint némely idegeneket.
Amúgy meg leginkább az érdekelne, az ő életük szempontjából jó döntés-e külföldre menni. Ha igen, akkor meg kell lépni.
Nekem lett volna több ilyen pont az életemben, a maradás mellett döntöttem, utólag úgy érzem, helyesen.
Van persze a kérdésnek érzelmi, hazafias vonatkozása is, nem fáklyásmenet megtartani egy kinn élő családban a magyar kultúrát, pedig tudjuk, a többkultúrájúság gazdagít.
Különben készülő regényem épp arról (is) szól, mi lett volna, ha például Brüsszelben maradok...
– És ha kalandvágyból itthon maradnának, mit javasolna nekik, hogy tehetnék jobbá a környezetüket, az országot?
– A konstruktív lépések híve vagyok. Mindig jobban érdekelt, hogy mi mellett érdemes kiállni, mint hogy mi ellen kell tiltakozni.
Nekem szimpatikusabb civil kurázsi városi foghíjtelken kertészkedni, utcagyerekeket bokszra tanítani, anorexiás lányoknak blogot üzemeltetni, kéziratokat konzervért-lisztért árverezni szegények javára, szétrohadó házakat felajánlásból tatarozni, kórházfalakra mesejeleneteket festeni, magányos angol nyugdíjasokat és hátrányos helyzetű nyelvtanulókat skype-on összekötni, mint jelszavakat skandálni, tajtékozva kívánni mások halálát.
Jó, időnként rajtam is kitör az indulat, de túlságosan felhizlalni nem szeretném. Nemzeti vonás vakarászni saját sebeinket és óbégatni, pedig biztosan van a közelünkben másnak is sebe, aminek sajgását már az is enyhíti, ha érdeklődéssel fordulunk felé. Ha sok negatív energiát, túl sok szmötyit enged át magán az ember, annak nagyszabású dugulás a vége, jöhet a csőgörény. Van persze egyfajta k-európai értelmiségi alapállás is, miszerint mindenki, aki nincs öngyilkos hangulatban, konzumidióta, de ez erős sarkítás. Negatív tapasztalatainkat éppúgy nem érdemes teljes világlátássá szélesíteni, mint a pozitívakat.
Rendben, hogy sok minden rohad, szétesik, korrupt, mocskos és hazug, de ebből nem csakis az következhet, hogy rajta, vágjuk fel ereinket (vagy a másokét), hanem hogy lássuk, hol mozdíthatnánk valami egészen kicsit ezen a nagy kuplerájon.
A jó lehetőségét kitakarni éppolyan vakság, mint rózsaszín álomködben libegni.
– A rendszerváltás körül fejezte be a gimnáziumot. Ha visszamehetne az időben, és újra 18 éves lehetne, mit csinálna másképp?
– Alapvetően szerencsés ember vagyok, húszéves koromban már az az asszony volt a feleségem, akit ma is szeretek, akivel ma is élek, rá egy évre apuka lettem, és ma 22 éves fiam és aranyos menyem éppen várják első unokánkat. Öt gyerek, harmincnál több saját könyv, harminc kötet műfordítás, tizenhét év oktatás a Pázmányon, rengeteg író-olvasó találkozó, külföld, satöbbi. Erre az útra már tizennyolc évesen ráléptem, a helyi újságírás, cselgáncsedzősködés, kritikuskodás, szerkesztés, irodalmi est-szervezés, dalszövegírás, minden apróbb és nagyobb munka beépült abba az épületbe, ami én vagyok. Talán az önismeretre rávezető könyvek, ha hamarabb kerülnek a kezembe, megtakarítok pár kerülőutat, és mára közelebb kerültem volna ahhoz a "lelki archoz" vagy jellemhez, aki lenni szeretnék. Persze az önnevelés és a lelki mélyülés vég nélküli folyamat, remélem, lesz hozzá elég kitartásom...
Szédítő távlatváltások, mint ahogy mai életünk forgataga is kavargó, teli ármánnyal, gyűlölettel, szenvedéllyel, hazugsággal, önérzettel... Mint egy Shakespeare-darab. Végletes és közönséges, felemelő és lesújtó.
Az irodalomnak valóságos paradicsom.
