El Camino: 26 nap, 779 megtett kilométer - egyedül, de sosem magányosan
A nyár, az év, az eddigi életem legnagyobb vállalkozása, kalandja, vagy hogy is mondjam, őrült ötlete. Addig addig mondogattam, hogy megcsinálom, amíg odamentem, elsírtam magam hogy mégis mire vállalkoztam, majd egyszerűen nekiindultam. 2019 nyarán megcsináltam a híres spanyol zarándokutat, a Camino de Santiagót, azaz a Szent Jakab utat.
18 évesen a gimivel részt vettem egy kulturális csereprogramban, ami Santiago de Compostelában volt. Azelőtt fogalmam sem volt róla, hogy mi ez az egész, viszont ott sokat hallottunk a zarándoklatról. Elmondták nekünk, hogy évente több százezer ember indul útnak, hogy eljusson Szent Jakab kegyhelyéhez az Észak-Spanyolországban található galíciai Santiagóba, ahol a híres apostol földi maradványait őrzik. Szent Jakab nagy tiszteletnek örvend Spanyolországban, miután a legenda szerint megjelent, majd sikerre vezette a spanyol sereget a mórok ellen 844-ben.
A zarándoklatnak több útvonala is van, de a leghíresebb “francia út” közel egy hónapi gyaloglással jár.
Nekem már akkor is kalandosnak tűnt ez a vállalkozás, bár 18 évesen még nagyon éretlen voltam, utazás terén...meg úgy, minden téren. Abban az évben ültem először repülőn, majd nem sokkal a spanyol csereprogram után töltöttem az első nyaramat az Egyesült Államokban táboroztatóként. Azóta azonban sok víz lefolyt a Dunán, én is értem, pár nyelvet megtanultam, sokat jártam külföldön, társaságban és egyedül, rövidebb és hosszabb időre is. Azt hiszem, minden tapasztalat az elmúlt években hozzájárult ahhoz a döntéshez, hogy idén elmegyek a Caminóra.
Először csak viccből kezdtem mondogatni, és az emberek körülöttem is egyfajta poénkét fogták fel: “Te, zarándoklatra? Nem is jársz templomba! Nem is vagy spirituális! Ennyit gyalogolni? Honnan lenne rá időd? Mennyibe kerül ez?” És főleg: “Egyedül akarsz menni?”
Nos bevallom, útitársat találni úgy, hogy az embernek egy teljes hónap szabadságra van szüksége, amihez az is kell, hogy munka nélkül szállással és ellátással el is tartsuk magunkat, nem éppen könnyű feladat. Én viszont a viccről ötletelésre, az ötletelésről tervezésre váltottam. Januártól Párizsban tanultam egy fél évig ösztöndíjjal. Arra gondoltam, hogy ha ügyes vagyok a vizsgáimmal, akkor akár május végére végezhetnék is minden tárgyammal a külföldi és az otthoni egyetemen is. Az ösztöndíj jó volt, pár órát dolgozni is tudtam mellette, így gondoltam (még a párizsi élet mellett is), spórolhatnék valamennyit, hogy egy hónapig el tudjam magam tartani. Végül az időt és a pénzt is megteremtettem. Már csak a bátorság kellett.
Elkezdtem a családomat és a barátaimat felkészíteni, hogy bizony, ez a terv, tényleg megcsinálom. Hozzátenném, hogy soha az életben nem voltam még hátizsákos több napos túrán. Még két naposon sem. Online térkép nélkül képtelen vagyok közlekedni. Erre épp azon törtem a fejem, hogy hogyan pakoljak be egy hónapnyi cuccot egy akkora táskába, amit napi 8 órában fogok viselni, és emellett kövekre, fákra és oszlopokra festett kagylókat fogok követni. Addig könnyű volt, amíg csak szóban mondogattam, hogy zarándoklatra megyek.
Hamarosan azonban elérkezett a tervezett indulás napja. Én még utoljára meglepetésként hazautaztam Magyarországra, majd Budapestről Marseille-be repültem, onnan Bayonne-ba busszal, Saint-Jean-Pied-de-Port-ba pedig vonattal mentem. Elfoglaltam az első szállásom, elmentem a zarándokirodába, kiváltottam a zarándokútlevelem.
