KULT
A Rovatból

„Akkora srácokat ölnek, mint a mieink” – 7 Oscarra-jelölték Kenneth Branagh Belfast-filmjét

Tíz évvel a Thor után és két Agatha Christie-feldolgozás között saját gyerekkoráról csinált filmet Kenneth Branagh, a Shakespeare-adaptációk királya. Az 1969-es északír zavargásokat egy kisfiú nézőpontjából mutatja be.


Ritkán fordul elő, hogy egy rendezőnek egyszerre fut hollywoodi blockbustere és szerzői darabja is a mozikban, de Kenneth Branagh-nak most összejött. Egy hete játsszák itthon a Halál a Níluson-t, amiben Branagh pár évvel a Gyilkosság az Orient expresszen után megint felragasztotta Poirot felügyelő bajuszkáját. Közben pedig megérkezett hozzánk a saját gyerekkori élményeit bemutató, mélyen személyes ihletésű szerelemprojektje, a Belfast is, amivel Branagh nem titkolt szándéka volt, hogy újrapozicionálja magát a filmvilágban, és nagyon úgy tűnik, hogy sikerült neki. Hét Oscarra-jelölték.

A kilencéves Buddy (Jude Hill) Belfastban él a családjával. A bátyjával, az anyukájával (Caitriona Balfe) és a londoni építkezések meg az otthona között ingázó apjával (Jamie Dornan). Buddy ide született, ide köti minden. Az imádnivaló nagyszülők, az unokatestvérek, az iskola, a barátai, a hegyek és nemsokára egy szép, szőke kislány is az osztályból.

A fiú számára a városnak ez a darabkája jelenti az egész világot, el sem tudja képzelni, hogy máshol is lehet élni. Azt meg pláne nem, hogy hamarosan talán csak máshol lehet.

1969-et írunk ugyanis, az észak-írországi zavargások kezdetén járunk. Buddyék környékét sem kerülik el az események, az utcába, ahol laknak, egy napsütötte délutánon tör be az erőszak. Az addig teljes békében egymás mellett élő protestánsok és katolikusok egyik pillanatról a másikra válnak ellenségekké.

Néhány nap múlva már szögesdrót szeli ketté az iskolába vezető utat, a magukat védeni próbálók barikádokat emelnek az otthonaik védelmére, előbb vagy utóbb pedig mindenkinek döntenie kell, melyik oldalra áll ebben a vallási ellentétekre hivatkozó, valójában politikai okokból szított háborúban.

A Belfastban született Branagh izgalmas Shakespeare-adaptációival hívta fel magára a figyelmet a kilencvenes években. Sokakat meglepett, amikor az V. Henrik, a Sok hűhó semmiért, a Hamlet, vagy amit akartok és az Ahogy tetszik rendezője elvállalta a Thort a 2010-es évek elején, a Marvel-mozi után pedig egy élőszereplős Hamupipőke-feldolgozást, amit a már említett Agatha Christie-film és az a bizonyos bajusz követett. Bár Branagh egyik bérmunkájával sem vallott kudarcot, igazán formabontót sem alkotott velük, és valószínűleg végleg el is könyvelték volna korrekt adaptációkat szállító iparosként, ha nem jön a koronavírus.

A Belfast ötlete, majd forgatókönyve ugyanis az első karantén alkotói magányában született, és Branagh még abban az évben, az őszi lezárások idején le is forgatta a filmet. Akkor még nem sejthette, hogy mire az utómunkálatokhoz érnek, két évtizedes látszólagos nyugalom után újra fellángolnak az észak-ír ellentétek, ezzel pedig nem csak a nosztalgia és az emlékezés filmje lesz, hanem szomorú aktualitást is kap a Belfast.

Ha az eddigiek alapján bárki azt gondolná, hogy Branagh mozgóképes történelmi tablót festett, vagy valamiféle hőseposzt énekelt meg az észak-ír konfliktusról, az rossz nyomon jár. A zavargások történelmi, politikai és vallási okairól, társadalmi és gazdasági következményeiről annyit tudunk csak meg, amennyit az események kellős közepébe csöppent, kilenc éves kisfiú ott és akkor megérthetett a körülötte zajló dolgokból és a felnőttek elejtett mondataiból.

Branagh a főszereplő Buddyba saját gyerekkori alteregóját írta bele, a történteket a kisfiú nézőpontjából láttatja, és végig következetesen tartja magát a történetmesélésnek és a képi ábrázolásnak a választott szemszög által megkövetelt törvényszerűségeihez.

Ez az alkotói döntés egyfelől a Belfast legnagyobb erénye, de, és ez elsőre talán kicsit ellentmondásosnak tűnik, éppen ebben rejlenek a korlátai is. A valós események ismeretének hiányában bizonyos jelenetek ugyanis néhol kicsit önismétlőnek és unalmasnak hatnak. Hiába telik az idő, Buddy szemszögéből nem érzékeltethető eléggé, hogy egyre nagyobb a tét és hogy merrefelé is haladunk, ahogyan az sem világos mindig, hogy a felnőtteknek mik a motivációik. Gyerekként pont ezt éljük meg, ez teljesen oké, de nézőként hiányérzetünk lehet emiatt, és az igazi katarzis is elmarad.

Hogy azok az önreflexív mozzanatok mennyire működnek, amikkel Branagh arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy itt és most a teljes eddigi életműve összegzését látjuk, ennek pedig szerves részét képezik a már sorolt hollywoodi szuperprodukciók is (gondolok itt a filmben olvasott Thor-képregényre vagy a dohányzóasztalon felejtett Agatha Christie-kötetre), döntse el mindenki maga.

Visszatérve a gyermeki nézőpontra, sok szempontból tökéletesen érvényesül, és ez adja a film igazi erejét. Branagh már azzal utal az események emlékszerű ábrázolására, hogy leszámítva a jelenbéli kezdő és lezáró képsorokat és a Buddyék által a moziban megnézett színes filmek (Egymillió évvel ezelőtt, Csodakocsi) jeleneteit, az egész filmet fekete-fehérben, bársonyosan meleg tónusú, úgynevezett hollywoodi fekete-fehérben forgatták. De nem csak képileg jelenik meg a filmben a stilizáltság, hanem dramaturgiailag is.

A történetmesélésnek bizonyos megoldásai azt hivatottak érzékeltetni, hogy a látott és megtapasztalt dolgok hogyan keverednek össze egy kisfiú képzeletében a félelmeivel, a kitalációival vagy éppen a korabeli filmek jeleneteivel.

Nagyon erős például Buddy templomi látogatásának lázálomszerű bemutatása vagy azok a jelenetek, amikben az apa (a belfasti születésű Jamie Dornan remekel) westernhősszerűen távozik vagy néz farkasszemet az ellenséggel.

Mind közül a legjobbra mégis a nagyszülőkkel való beszélgetések sikerültek (Judi Dench és Ciarán Hinds csodás páros) és egy bizonyos mosóporos jelenet, amit nem spoilerezhetek el. Legyen elég annyi, hogy az Omo mosóporról innentől valószínűleg sokaknak fog beugrani az a torokszorító kérdés, hogy hol van az a pillanat, amikor az embernek a gyerekei érdekében szednie kell a sátorfáját. Vagy éppen ellenkezőleg: muszáj maradnia.

Belfast

Angol filmdráma, 2021, 97 perc

Rendezte: Kenneth Branagh

Főszereplők: Caitriona Balfe, Jude Hill, Jamie Dornan, Ciarán Hinds, Judi Dench

Hazai bemutató: 2022. február 24.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Isztriai tengerparti hangulat a Városmajorban – különleges színházi est vár Budapesten
Igazi horvátországi tengerparti hangulat lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Zentai Magyar Kamaraszínház kiváló színészei jóvoltából!


Nem kell tehát a tomboló hőségben órákat várakozni az autópályán, hogy átéljük az Isztria hangulatát, a városmajori nézők ugyanis lírai-groteszk tengerparti társasutazáson vehetnek részt, hiszen augusztus 25-én Budapestre érkezik a Szedjetek szét!

Közel van a Vajdaság, valahogy sokaknak mégis távol: az, ami az ütemes tempóban megújuló zentai színházzal történik, feltétlenül figyelemre érdemes. A Dévai Zoltán és Mezei Kinga vezette teátrum gyorsan felkerült újra a délvidéki magyar színházak összetéveszthetetlen esztétikája iránt rajongók belső térképére. Kicsi, de erős – talán így lehetne leírni legrövidebben azt, ahogyan és ami itt történik.

Merész vállalásokból nincs hiány, és erről megbizonyosodhat az, aki ellátogat a nagy vajdasági költő, Domonkos István műveiből készült, 2024-ben bemutatott előadásra.

Aminek van előtörténete, többféle is. Egyrészt a hosszú színházi memóriával rendelkezők emlékezhetnek Mezei Kinga korai, nagy visszhangot kiváltott Via Italia-rendezésére, melyet „Domi” szövegei nyomán álmodott színpadra. Néhány éve a Zenta melletti szomszédvárban, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban született meg az első Szedjetek szét, szintén Mezei rendezésében. Az egykori szereplők közül Hajdú Tamás, Mészáros Gábor és Pálfi Ervin az újragondolt változatban is részt vesz, de a színpadon látjuk még többek között a rendezőt magát, vagy a Budapestről Zentára szerződött Vilmányi Benettet is.

Domonkos István költészete alapélmény számtalan vajdasági alkotónak. A Szedjetek szét kiindulópontja A kitömött madár című regény, majd a rá néhány évre, 1971-ben publikált Kormányeltörésben című vers. Ez utóbbi jelentőségéről Keresztury Tibor irodalomtörténész így fogalmaz: „az idegenség, a magány, kitaszítottság, a nyelvvesztés, a hazához fűződő viszony, az elveszített otthon, a sehová sem tartozás... keserű himnusza ez, melynek végetérhetetlen avantgárd sodrását, áradását visszatérő motívumok strukturálják... Élő, működő, aktuális, frissnek ható matéria: éppúgy meggyőződhet erről Domonkos régi híve, ismerője, mint az, aki ezt a verset, ezt a költőt most fedezi magának fel.”

És a felfedezéshez, illetve újraismerkedéshez tökéletes matéria a zentai színház előadása. Az isztriai tengerparton vagyunk a hetvenes években, a zenészek az üdülők szórakoztatására kitartóan húzzák a talpalávalót. Közben pedig a véletlen által egymás mellé sodort, karakteres és emlékezetes figurák élővé és átélhetővé varázsolják a horvát (rém)álmot. Négy monológot hallunk, és mindnek központi témája a menni vagy maradni kérdése – Domonkos szomorú varázslata, hogy a kérdés aktualitása mit sem kopott az elmúlt négy és fél évtizedben ezen a vidéken...

Ahelyett, hogy az apró történéseknél leragadnánk, érdemes egy nagy levegőt venni, és úgy elmerülni ebben a különös világban. Aki nem szakértője a vajdasági kultúrának és gondolkodásnak, annak sem kell aggódnia, hiszen az előadás jófajta humorral mutat görbe tükröt a mindig abszurd világnak. Eljön az a pillanat is, amikor a nevetés megszakad, és minden elsötétül egy pillanatra, de a keserű valóság is szerethetővé nemesül a fináléban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Vecsei H. Miklós az SZFE-s tanáráról: Büszke voltam rá, hogy az én farkamat fogja
A színész az Ördögkatlanon beszélt a színházi közeg visszaéléseiről vagy családja megosztottságáról. Az interjúban arról is beszélt, miért utasított vissza egy állami díjat.


Vecsei H. Miklós az Ördögkatlan fesztiválon beszélgetett Veiszer Alindával, az interjú Veiszer Patreon-oldalán jelent meg, amelyet a Telex szemlézett. A színész-rendező többek között a Nemzeti Színházhoz való szerződéséről, a családja megosztottságáról, az SZFE-s éveiről és egy visszautasított állami díjról is beszélt.

Elmondta, hogy mesterei és szakmabeli barátai közül senki nem beszélte le arról, hogy elfogadja Vidnyánszky Attila ajánlatát. A döntés előtt kikérte Jordán Tamás, Molnár Piroska, ifj. Vidnyánszky Attila és gyimesi nagymamája véleményét is. Hozzátette, hogy közülük csak

nagymamája nevezhető Orbán Viktor „véres szájú hívének”. Vecsei hangsúlyozta: ő a Nemzeti Színházban hisz, nem valamelyik igazgatójában.

A beszélgetésben arról is szó esett, hogy mennyire megosztottnak látja Magyarországot. Vecsei úgy fogalmazott: imádja az országot, de sírnia kell, milyen állapotban van. Példaként említette, hogy

a családja egyik része a Pride-on van, a másik fele pedig a nagymamájánál nézi a csíksomlyói búcsút.

Az interjúban felidézte az SZFE-n töltött éveit is. Azt mondta, hogy öt évig volt ott hallgató, és teljesen természetesnek számított, hogy egy hatvanas férfi tanár fogdosta őt, miközben instruálta. Szavai szerint:

„Sőt, még büszke is voltam rá, hogy az én farkamat fogja, és nem a másokét, mert akkor engem akar instruálni.”

Vecsei arról is beszélt, hogy az SZFE modellváltásával nem értett egyet. Éppen ebben az időszakban kapta volna meg a kormánytól a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díjat. Írt egy levelet az akkor még államtitkár Novák Katalinnak, amelyben jelezte: a kitüntetést csak akkor veszi át, ha beszélhet vele az ügyről. „Nem válaszolt nekem Novák Katalin. És nem is fogadott. És akkor én sem fogadtam el ezt a díjat” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez a férfi tényleg egy félisten élőben is – megvadult nőstényhordák ellenére is elsöprő volt Jason Momoa koncertje
A hisztérikus követelőzések ellenére sem vetkőzött, viszont felszabadultan zenélt Jason Momoa a bandájával a budapesti Akváriumban. A meglepetés-fellépő a 16 éves fia volt, aki szintén nagyon átélte a teltházas bulit.


Amióta megláttam a Trónok Harcában Khal Drogóként belovagolni Jason Momoát (akiről valljuk be, nők millióinak szintúgy a lovaglás jut eszébe), híresen elfogult lettem. Úgyhogy amikor kiderült, hogy Budapesten koncertezik a nyelvbotlásnak vagy dadaizmusnak is beillő, Öof Tatatá nevű bandájával, fél órán belül öten küldték el nekem a hírt.

2019-ben már voltam olyan koncerten, amelyen ő is ott volt, ugyanis pont a Dűne első részének budapesti forgatása alatt turnézott utoljára a Slayer. De Momoa akkor sajnos nem a küzdőtéren pogózott, mint nemrég Ozzy búcsúbuliján a Pantera riffjeire, hanem a színpad mellől élvezte a show-t.

Jól tettem, hogy fénysebességgel lecsaptam egy jegyre, mert egy nap alatt 80%-ban el is fogytak a jegyek, és utána hamar teltházas lett a buli. Nyilván rengetegen úgy voltak vele – kétségkívül én is –, hogy kit érdekel, Jason milyen zenét játszik, ha az Old McDonalds had a farm dallamára olvassa fel a telefonkönyvet, akkor is izgalmas lesz látni, hogy milyen a kisugárzása ennek a tesztoszteron-hegynek.

Amikor rákerestem a 2024-ben alakult Öof Tatatá-ra, annyit tudtam meg elöljáróban, hogy Mike Hayes énekes-gitáros és Kenny Dale dobos a két zenésztársa, és többek közt Metallica, Black Sabbath, Led Zeppelin és Jimi Hendrix feldolgozásokat adnak elő.

Erre mondjuk nekem, mint rock-metal fanatikusnak extrán fel is csillant a szemem, a műfajt nem kedvelő gruppie-k meg majd elvonatkoztatnak a zenétől, úgysem azért lesznek ott.

A késő esti klubkoncertet illetően arra számítottam, hogy csipketangákat csúzlizó csajok lepik majd el az Akvárium területét, és lesz pár Temu-köpenyes Aquaman, aki így próbál majd a helyszínen csajozni. Sokat nem tévedtem. Két órával a 22.30-ra kiírt koncert előtt már beengedték a sorokban kígyózó keménymagot: valóban volt köztük egy nagydarab kamu-Momoa, számtalan rocker, néhány Momoa-pólós rajongó, szuperhős-fan srácok, és persze zömében állig felnyomott dekoltázsú, kikent-kifent, elszánt lányok, illetve idősebb nők egyaránt. Volt, aki a párjával érkezett, de a többség csapatostul, hiú reményekkel telve portyázott.

Az Akvárium nagytermébe lejutva végtelenítetve vetíteni kezdték – az első sorokat rögtön elfoglaló rajongótábornak – a színész vodkareklámját. Amely elsőre szexinek hatott, ezredszerre már vallatásnak. Az pedig még inkább, hogy ennyi ideig kellett felfokozott hangerővel ovuláló hölgyek locsi-fecsijét hallgatnom, akik már attól önkívületben sikítottak, ha egy road bement letenni egy setilstet a földre.

Amikor végre elkezdődött a koncert, egyébként a kiírt időben, én instant hormonsokkot kaptam a belépő Jason Momoától, mert ez a férfi tényleg egy félisten élőben is. Huncut mosolygások, magabiztos közvetlenség, laza haj- és fenékrázás, gyakori közönséghez dumálás és karizmatikusság (nos, a karizma sem utolsó).

Aki pedig a – nemrég a forgatás miatt történt – szakrális szakálltalanítás miatt izgult, annak jelentem, hogy azóta kellemes borostája nőtt, amely remekül áll neki.

Maga a koncert számomra kifejezetten hangulatos és élvezetes volt, mintha egy blueskocsmában lettem volna, ahol a régi haverok előadják a kedvenc rock-metál slágereiket. Kenny jól dobolt, Mike pedig ugyan nem a legjobb énekes, viszont igazán kiváló gitáros, valamint egy tüneményes és szerethető figura. A trió néha kibővült Nakoa-Wolffal, Momoa 16 éves fiával, aki szintén az apjával együtt forgat nálunk. A srác nem csupán a szülei vonásait örökölte (bár lágyabb kivitelben, puttó angyalkás fürtökkel), hanem az apja zenei tehetségét is, mert már most jól gitározott, és látványosan élvezte a reflektorfényt, szinte fürdőzött a sikerben.

Az apja-fia páros még vokálozott is egyet közös mikrofonba a Rebel Yell alatt. A közönség láthatóan nem tudta értékelni a jammelős blues-részeket és a keményebb metálszekciót sem, csak a populárisabb slágerekre indult be az éneklés, mint amilyen a Red Hot-féle Can’t stop meg a Zombie vagy a Purple Rain.

A buli közben azonban egyre inkább szégyelltem, hogy nő vagyok, annyi lealjasodást láttam és hallottam. Ennyi malacvisítás konkrétan a vágóhídon nincs. Hol hörögve skandálták a családjuktól elszabadult asszonyok, hogy „Shirt off! Shirt off!”, hol magyarul vinnyogták, hogy „Rajtad van a póló, mi van veled?!" vagy "Aquaman gyere ide!". Volt momoás felnőttszínező is valaki kezében (na jó, az nekem is megvan), és egy molinón az első sorban a "Can I have a dickpic?" állt.

A koncert közepén majdnem agyontaposott-rúgott két ittas hölgyemény, hogy egy méterrel közelebb lássák az idoljukat. A (velem is) durván verekedő, megvadult egyedet végül a szekus szedte ki a sorból. Mintha egy nagyszabású lánybúcsún lettem volna – nem csoda, hogy Momoa végül nem vette le a trikóját, becsültem is érte, hiszen nem chippendale műsorral érkezett.

Az éjjel fénypontjaként még a dobverőt is elkaptam a végén, pedig én nem is nyúltam utána, mint száz másik kéz, csak hallottam, hogy a földön koppan, és pont be tudtam slisszolni a lábak közé, hogy felvegyem.

És az a harci helyzet, hogy Momoa és az egész bandája rendkívül szimpatikus és megnyerő volt a műsor alatt. Pedig én tényleg szerettem volna fogást találni ezen a pasin. De nem sikerült - sajnos semmilyen értelemben.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET: